(Maison Maeterlinck / Theater immobiel, NTGent, január 29.)

Persze az NTGentet már jó ideje nem kell bevezetni a nemzetközi köztudatba, a svájci Milo Raunak, aki 2018 óta az intézmény művészeti vezetője, mégis sikerült a korábbinál több figyelmet összpontosítania – egyebek mellett – a belga városka büszkeségeire. Mintegy öt évvel ezelőtt stábja elég határozottan indított, egy tízpontos kiáltvánnyal, amely a mai napig kint függ az előtérben. (Magyarul a szinhaz.net oldalon olvasható A jövő városi színháza címmel.)

(The Black Rider, Örkény Színház, december 21.)

Ez az az eset, amikor a rendező türelme rózsát terem: bár saját bevallása szerint Polgár Csabának is fájt egy ideje a foga erre a groteszk kisremekre, kivárta, hogy némi kiegészítéssel (azaz két vendéggel) a társulat is minden szempontból készen álljon rá. A rendezés tiszteli a fent felsorolt összes hagyományt, de még fontosabb, hogy érti őket, és egyrészt használni, másrészt a maga visszafogott, majdnem hogy puritán módján átfazonírozni sem fél.

(Petőfi musical, Nemzeti Lovas Színház, Kincsem Park, november 26.)

A Petőfi musical – és nemcsak az, hanem a hevenyészett, a megszokott kettő helyett csak egyfelvonásos művet elővezető műintézmény is – a maga nemében lenyűgöző. A beengedéskor szóló, közegidegen dzsessztől és a háttérbe beállított, részben nem is játszó papundekli díszletelemektől kezdve az egész, piros-fehér-zöld drapériákkal koreografált jelenethalmazon át a végső köszönetnyilvánításig. Nem azért, mert profi, hanem mert van valami elementáris abban, ahogy a tetszés és a szórakoztatás vágya felülír minden, a formán túlmutató, ha tetszik, intellektuális igényt.

(Nick Payne: Inkognitó, Pesti Színház, október 22.)

A cselekményt, vagy inkább helyzeteket nem érdemes itt tovább boncolgatni, mert azzal csak óhatatlanul leegyszerűsítenénk és igazságtalanul közhelyessé degradálnánk őket. Kár is túlagyalni, mert nem az a lényeg, amit a szerző elmesél, hanem ahogyan meséli: ugrásokkal, kihagyásokkal, kitérőkkel, visszakanyarodásokkal, helyenként kellemesen morbid humorral (lásd: az agytolvaj professzoréknál velő lesz vacsorára), szerteágazó barázdák mentén, amelyekből a liquor a végén mégiscsak egy helyre csatornázódik.

(Szivák-Tóth Viktor: Fényeskedjék neki, Szkéné Színház, október 28.)

A darab egyszerre túl sok és túl kevés. Túl sok benne a hatás, a már említetteken túl egy kicsit Pintér Béla is szeretne lenni – a forma közelít, de ezen a nyomvonalon haladva pár meglepő fordulat elkelne még. (A humorérzék megvan hozzájuk, a „fölöslegesen nagy szavakból” ugyanakkor lehetne lefaragni.) Mert például az egykori iskolában kézhez kapott üzenetek leginkább azzal lepnek meg, hogy nem igazán meglepőek, ugyanis a karakterek, a félelmeik és szorongásaik már jó előre megalapozzák őket – itt mintha minden túlságosan alá lenne dúcolva, be lenne biztosítva.

(Tadeusz Słobodzianek: A zseni, Katona József Színház, Kamra, október 14.)

Az előadás alcíme ennél pontosabb nem is lehetne: „a színészmesterség módszerei kilenc képben” – abszolút ezt kapjuk a Kamra színpadán. Egyrészt a színészektől: közeliben látjuk, ahogy Fekete Ernő eggyé válik a ragasztott Sztálin-bajusszal, belehelyezkedik a figurába, akárcsak Máté Gábor Sztanyiszlavszkijéba, miközben a sminkben őszítik a szemöldökét.

(Solness, Örkény Színház, Stúdió, október 7.; Hedda Gabler, Katona József Színház, október 16.)

A két, szinte egyidejű, fővárosi Ibsen-premier egyikében egy férfi/három nő a felállás, a másikban egy nő/három férfi. A háromszög még működőképes lenne, sőt stabil, de ennyi aspiráns már sok mindenkinek; egyet valahogy el kell engedni, vagy békében, mert jött helyette más, vagy durván, uralhatatlan, szenvedélyes bosszúvággyal. Gáspár Ildikó Solness- és Székely Kriszta Hedda Gabler-rendezésének mások a tétjei és a hangsúlyai, mégis sok a közös bennük.

(Kárpáti Pál: Hogy a barátaim egyszer végighallgassanak, Trafó Klub, szeptember 6.; Fajankó, Füge Produkció – Maszk Egyesület, Jurányi Ház, szeptember 20.)

A két program természetszerűleg össze-össze kapcsolódik: egyrészt van átjárás, továbblépés egyikből a másikba, másrészt az alkotók néha akaratlanul is rácsatlakoznak egymásra, ahogyan ezt az ősz első Staféta-bemutatójával Kárpáti Pál is teszi. Bár lehet, hogy csak az alagsori Trafóklub szelleme volt rá olyan hatással, hogy – az azóta már a Stafétában is teljesített – Kelemen Kristóf 2016-os TITÁNium-előadásához (Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk) hasonlóan hosszú és fura címet adjon „társas monodrámájának”: Hogy a barátaim egyszer meghallgassanak.

(Catwalk Concert Productions & Soharóza: Keleti blokk, Trafó, szeptember 9.)

Ezzel az előadással kapcsolatban azt lenne érdemes tudni, színpad és nézőtér között megvalósul-e a nemzedékek és országok közötti dialógus, amelyet a színlap kezdeményezésként megjelöl. Az országok közötti mindenképpen, hiszen a Keleti blokk nemzetközi: magyar, cseh, szlovák (így, külön, vesszővel elválasztva) és lengyel koprodukcióban készült. Ahogy az újszülöttek számára az is kiderül belőle, hogy a múltnak ezt a szeletét ezek a népek nagyjából egységes vizuális és ideológiai környezetben élték.

(Kander–Ebb–Fosse: Chicago, Szegedi Szabadtéri Színpad, augusztus 18.)

A Lakatos által képviselt jelenség látványelemnek viszont nem utolsó, ami egy ekkora színpadon csakis jól jöhet. Van itt azonban egy kis ellentmondás: nem feltétlenül abban, hogy ő a cselekményben „vádolt” show-biz megtestesítője, az nem több kis fricskánál, sokkal inkább abban, hogy ő az egyetlen, akinek az arca megjelenik a négyezer fős nézőtér előtt a színpadi kivetítőn. Olyan előnyt kap a prózai színészekkel szemben, amire gyakorlatilag egyedül neki nincs szüksége. Másoknak időnként jól jönne, helyesebben a nézőknek, hogy a kifejező mozdulatokon kívül a mimikát is lássák. Ehelyett a fellógatott képernyőkön a daloknál szívecskék és keveset mondó feliratok villognak, a külvilágban játszódó részeknél reklámok futnak, amikor pedig a rögvalóság van színen, a cukor és a csirke far-hát árával szembesülhetünk.

(Sziget fesztivál, augusztus 11–12.)

Az idei cirkuszprogramnak – a szabadtéri színpadra helyezett kettősöket, köztük a „talajgyakorlatokat” is beleértve, amelyek az egysíkú nézőtérről, azaz törökülésben a földről nem éppen élvezetesek – vannak tanulságai, de azokat nem nekünk kell levonni, hanem a szervezőknek. Illetve a kihagyás után talán azt érdemes újratapogatni, hogy mégis kiknek szól a Cirque du Sziget.

(Száz év Major, avagy az eszméimet nem cserélem; Városmajori Szabadtéri Színpad, július 29.)

Megint csak az a kérdés, ki ennek az előadásnak a célközönsége. Gimnazistáknak hasznos lehet ez a csomagolás a magyar irodalom nagyjai körül néhány típusfigurával – és a pult mögött serénykedő „Zsebenci Klopédiával”, akinek a kedvéért, hogy bizonyos kulcsfogalmakat röviden megmagyarázhasson, időnként megáll a játék –, az olvasottabb nagyközönségnek legfeljebb langymeleg emlékeztető a ráismerés sikerélményével.

(Ifjú barbárok, Gyulai Várszínpad, július 9.)

Ha jól tippelek, a szerzőként megjelölt Vecsei H. Miklós és a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila eredetileg inkább a népzenekincset intézményesítő Kodállyal kívántak foglalkozni: Kodály-módszer munkacímen bejelentett előadásukat 2000 nyarán tervezték bemutatni a Nemzeti Színházban a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházzal közösen. Azóta sok minden történt és változott, főleg (de nem csak) Beregszászban: volt/van járvány, kitört arrafelé egy háború, és már a partnerszínházat is zengzetesebben hívják (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház). A projekt viszont ezek szerint haladt tovább, csak nem Budapest és Kárpátalja, hanem Gyula és Erdély lettek a zászlóshajói.

Rendezései listája nem zengzetesen végtelen, díjait sem szokták sorolgatni. Minek? A kézjegy mindegyik munkáján rajta van. Érződik bennük az elhivatottság, a kidolgozottság, a figyelem, a tisztelet, a szabadság. Az ember és az élet szeretete. Valamiféle bölcsesség.

(Kelemen Kristóf: A nemzet özvegye, Örkény Színház, június 16.)

Minden felmerülő kifogás ellenére az előadásnak van egy hatalmas erénye: a színészi játék. Für Anikó Özvegye lenyűgöző, finom alakítás: csupa reflektált méltóság, tartása egy pillanatra sem törik meg, csak időnként alig észrevehetően meggörnyed a háta. A Szerető szerepében Kerekes Éva nemkülönben elegáns. Für higgadtságával szemben ő tömörebb, kacérabb, főleg hallgatásain üt át a „trónkövetelő” kevélysége.

(Amikor találkoztam Barisnyikovval, 6szín a Hölgyválaszban, június 6.)

Mert az Amikor találkoztam Barisnyikovval harmadik történetszála nagyon is személyes: egy dal, a Két piciny, fehér balettcipő – és sok-sok jellegzetes mozdulat – erejéig konkrétan Csákányi László is megidéződik. De persze az előadás nem puszta hom­mage-ok sorozata, nem nosztalgiázás, műfaji megjelölése sem önálló est, hanem valóban monodráma áll össze a szépen egymásba szövődő és ügyesen egymásba is szőtt életmorzsákból.

(Eurpidész: Bakkhánsnők, Nemzeti Színház, május 28.)

Szó se róla, Terzopulosz nem jelentéktelen rendező, hatásos színpadi világot teremt, de meglehetősen egytónusúnak tűnik. Nem mellesleg ő kezdeményezte a kilencvenes évek derekán annak a Színházi Olimpiának a létrehozását (nevezhetjük világfesztiválnak, de ez is csak egy network), amelyről jövőre sokat fogunk beszélni, hiszen 2023-ban Magyarországon a Nemzeti Színház szervezi (kemény kormányzati támogatással), és amelyben olyan társak álltak mellette, mint Heiner Müller, Jurij Ljubimov vagy Robert Wilson. Csakhogy ennek a tagadhatatlanul fontos generációnak mára kezd elmenni a hangja: Terzopulosz például (már) nemigen állít semmit, inkább csak kiállít.

(Don Juan, vagy az apák kínja; Komáromi Jókai Színház – Szkéné Színház, április 23.)

Devich Botond Fekete Ádám és Nagy Péter István közösen újraírt változatához készített díszlete egyszerre műtő és temető, műterem és étterem. Élet és halál, a megörökítés és az önfenntartás helye. De az is lehet, hogy tulajdonképpen csak egy raktár feltűnően lassan nyíló és csukódó redőnnyel. Egy közepesen titkos kamra, ahová sok mindent – megszerzett, és ezzel egyidejűleg érdektelenné és feleslegessé vált tárgyakat, embereket, élményeket – be lehet suvasztani. És nemcsak Don Juan söpri be oda minden gaztettét és hódítását, pillanatnyi fellobbanásai füstjét és hamuját, de a rendező, Nagy Péter István is besűríti ebbe a viszonylag szűk, fehér térbe szinte a teljes eszköztárát.

(MITEM, Nemzeti Színház, április 20. és 26.)

Milyen népszínház az, amelyik pont a bérletet váltó – külföldi előadásokat jó eséllyel gyakran aligha látó – érdeklődőket sorolja a futottak még kategóriába? Milyen az a Nemzeti Színház, az ország legelső színháza, amelyik így bánik a fesztiválbérleteseivel, azaz a közönségnek azzal a részével, amelyik éves színházlátogatásainak valószínűleg nem elhanyagolható adagjára éppen a MITEM nem is egy, hanem csokorban rögtön több előadását választja? Vagy a fennen hangoztatott népszínházi küldetés csak akkor fontos, amikor magyar színdarabok vannak műsoron, amikor a hétköznapokban hagyományt kell ápolni? Hogy van ez?

(Ingmar Bergman: Jelenetek a bábuk életéből, Örkény Stúdió, február 25.)

Ördög Tamás jól érti ezt a nyelvet, az alattomosan parázsló „katasztrófákét”, ha úgy tetszik, a kiégés drámáit (a jelenség – nevezzük spleennek, melankóliának vagy burnoutnak – nem új keletű, kibányássza példának okáért Ibsenből és Csehovból is), azokat az emberi helyzeteket, amelyekben nem sok kell, hogy belobbanjanak. Kicsiben vagy nagyban, privátim vagy szociálisan, lényegében mindegy.