„És ha én keresek egy párhuzamos példát, mindig megtalálom. Újra átéltem a szégyenteljes epizódot, amikor fenn északon, a hegyi tó partján álló üdülőben elaludtam, s arra ébredtem, hogy a fürdőszobában a barátom a csajomat gyömöszöli. Azóta a szégyen szinonimája lett a szó: bugyika. Ugyanis a lány azt hajtogatta, nem történt semmi, a bugyika végig rajta maradt. Rendben, mondtam akkor, de nem feledhetem a harmonikus mozdulatokat, mélyen lent és fent, a kéj főpályáin, melyekkel az akkori barátom tüzet kívánt csiholni a bugyikájában bízó lányban. Azonnal szakítottam velük, bár, gondolom, épp csak megelőzhettem őket, hiszen irtó szerencsétlen volt, ahogy vissza akartam vágni: Fruzsina, a bugyikád nem érdekel, mintha nem is lenne. Vagy egy másik eset. Tematikus bárban voltunk, néhány koktélra tellett, indulni akartunk, de a pultnál a társam összejött egy lánnyal. Ez a lány különös teremtmény volt, az arca alsó fele torznak tűnt, mintha a tenger hullámai jó néhányszor nekidobták volna a parti szikláknak. Ám a felső része, egy csitri huncut szemeivel, elbűvölt volna mindenkit.”

Azzal, hogy nézem, hogy beszállnék, én is csalok, kurválkodnék? Ráadásul egy ilyen rémesen hazai kontextusban? Idevetve a bűzbe, koszba, a rendellenes sötétségbe, az áldozat belenyugvásának botrányához asszisztálva. Egyelőre, ma még, nem. Megvolt ugyan a dupla randi, de semmi érdemi nem történt, nem folytunk bele visszafordíthatatlanul egymás életébe. Talán nem ott kellett volna találkoznunk – úgy látszik, ez a mai nap a rosszul választott helyszíneké. Bent a hegyek közt, közel az északi határhoz, ahol – és ezzel mindnyájan tisztában voltunk – az ország legszegényebb emberei élnek, zsákfalvakban, elhagyott szellemházakkal teli településeken, veszélyes nagyközségekben. Ezt találták ki a lányok, legyünk ott, távol a vizslató tekintetektől. Bent a hegyek közt, ahová szörnyen felhasadt utakon lehet csak eljutni, rengeteg életveszélyes kanyar után, egy hosszan elnyúló, egyenes útszakasz végén: a régi kúriában kialakított és működtetett panzióban. Az étteremmel kapcsolatban ne legyenek nagy elvárásaink, mondták a lányok.

A nagyapja, amikor kicsit összeszedte magát, elkezdte magázni a feleségét. Az meg harsány migrénes rohamokkal vágott vissza. Erre a nagypapa, mihelyst megtörtént a nevezetes, kényes és kockázatos akció, a bükkvetés szertartása, a takarás, a műanyag hálós árnyalás – és ahogy a menye mondta, minden ilyen lófasz –, felvett egy leleményesen idegesítő szokást. Mivel leszázalékolták, egész napját a fái közt tölthette, de amikor hazaért, azt mondta a feleségének: Végeztem, ellenőrizheti. Mit? – kérdezett vissza az asszony első alkalommal, eléggé óvatlanul. A válasz nagyjából félórás kiselőadás formájában érkezett. Közben kétszer kellett újramelegíteni a vacsorát. Attól kezdve kérdés se kellett, állandó programmá vált ez a szeminárium, az unokák belenőttek ebbe a ki tudja, honnan felszedett terminológiába. Egyébként egyedül ez a nagyapja hívta a már felnőtt Gábort is Gabikának, így rajta is maradt, míg éltek rokonai, mind így nevezte. Gabika a nagyapa haláláig ült a konyhaasztalnál, s bár egy mukkot sem értett a mondandójából, áhítattal hallgatta. Ő volt a kedvenc unoka.

Errefelé az esőről lehet tudni, mikor kezd rá. És ha belevág, nagyon erősen dolgozik. Úgyhogy sejtették, nagyjából pár percük van bejutni a bérelt házba. A harmincas nő alig ötszáz méterre a kaputól vallott eddigi élete legnagyobb tragédiájáról, még friss volt a lemeztelenítettség szégyene. Az ötvenes férfi pedig, hogy úrrá lehessen megrendültségén, azt kérdezgette magától, miért nem várták meg ezzel, míg beérnek a szobába. Nem az ágyak közelébe, csak kölcsönvett, mesterséges díszletek közé. Idekint ugyanis, hajnali háromkor, feketeségében is túl eleven volt az éjszaka, törleszkedő, lüktető és indiszkrét, mintha azonnal továbbsúgna mindent. Hatalmas vihar közeledett.