Az emberi természetnek változatosságra van szüksége, ebből indul ki Kierkegaard. Még a lelkesedést leginkább kiváltó időkben sem érjük be a csodálattal. Minél tovább tart, annál kevésbé lelkesítő és annál inkább teret ad a ressentiment-nek. „Azzal a veszéllyel jár, hogy kellő reflexió híján ugyanazt a dolgot először tréfának tekintik, és ha nem sikerül, sértésként fogják fel; amikor pedig ez is kudarccal jár, úgy néznek rá, mintha egyáltalán semmi se volna, netán szellemeskedés lenne; és ha ez sem áll meg, akkor figyelmet igénylő erkölcsi szatírának tartják; végül újabb sikertelenséget követően arra következtetnek, hogy nem érdemes vele foglalkozni.” A megértés hiánya megakadályozza és kioltja a cselekvést. Pillanatnyi lelkesedés ugyan kitörhet, de aztán jön az apá­tia és a mindent beborító csend, az ellenállás tehetetlenségével. A nemzedék (=tömeg) kora uralkodik az egyéné fölött.

Áldozattá válni vagy áldozattá tenni – ez itt a kérdés. „Ezen a földön vannak ostorok és áldozatok, és amennyire csak lehet, menekülnünk kell attól, hogy az ostorral tartsunk.” (Albert Camus) Mi volna, ha kizárólag aközött választhatnánk, hogy áldozatok legyünk-e vagy elkövetők? A némileg tágabb lehetőség szerint elmondhatom, hogy nagyon, nagyon szerencsések vagyunk.

Gyerekként megtapasztaltam, milyen üldözöttnek lenni, de sem akkor, sem később nem tekintettem magam áldozatnak. Talán ezért sem éreztem valamirevaló késztetést, hogy elkövetőként vágjak vissza. Mélyen rokonszenvezek Margaret Atwooddal: „Mindenekelőtt elutasítom, hogy áldozat vagyok.” Ezzel együtt elutasítom azt a szorongásból és agresszivitásból kombinált érzést, hogy mindenki ellenem van. Elutasítom az önsajnálatot, a fehér-fekete szemléletet, a tehetetlenségélményt, az elfojtott haragot, a kozmikus sértettséget, a mardosó szégyent.

A veszteség és a gyász összetartoznak. Annyira, hogy munkahelyünk, egészségünk vagy reményeink, álmaink vagy bármi számunkra értékes elvesztése a gyászra jellemző bánatot, levertséget, az életkedv elvesztését váltja ki. Freud említett írásában megnevezte azokat az értékeket is, amelyeknek elvesztése sokak egyszerre fellépő gyászreakciójával jár. Tehát közvetlenül társas-társadalmi megnyilvánulás. Ilyen, amikor különböző csoportok tagjai a „személy helyébe lépő absztrakció”, mint például „a haza”, „a szabadság”, „az eszmény” elvesztését élik át. Zárójelbe téve a kellő igyekezettel elszalasztott korábbi alkalmakat, legfrissebb történelmünkből felkínálkozik a rendszerváltás, 1989-1990-ben. Annak ellenére, hogy hivatalosak és nem hivatalosak – kevés kivétellel – évtizedeken keresztül szocializmusként emlegették a testet öltött eszmét, látványos bukásakor és utána csak elvétve adták jelét annak, hogy az elvesztett tárgy megszállva tartotta volna őket. Még a nyilvánvaló kedvezményezettek sürgő helyezkedése sem a bánat okozta cselekvésgátlás jeleit mutatta. A heveny köpönyegforgatás ugyan munka, de nem éppen a gyászé, a melankolikus hangulaté, netán a szégyené és bűntudaté.     

Az élet maga is tartós krízisnek tekinthető, mivel ellentmondások sora keretezi. Válságról azonban csak akkor szokás beszélni, amikor az ellentmondások/feszültségek közötti egyensúlyozás az addig kialakult módon lehetetlen. A társadalmak életében mindig találhatók kedvezőtlen tünetek. Némely csoport elégedetlensége, rossz közérzése, csalódottsága nem szükségképpen a válság jele, és főként nem egyetemes válságélményé. „A krízisszellemiség veszedelmesen hasonlít a tömeghisztériához. Kitűnő alkalom félni, arról beszélni, hogy a társadalmak felbomlanak”, és sok egyéb szörnyűség történik – figyelmeztetett Hamvas Béla. A válságélmény azonban tagadhatatlan, amikor a legtöbb társadalmi csoport egyetért, hogy a működészavar általános működésképtelenséghez vezet. Ellentétben egy szép francia aforizmával, ilyenkor az a határozott benyomásunk, hogy nem a jövő az, ami felé mi megyünk, hanem ami, sajnos, megállíthatatlanul jön felénk.

Elvben feltehető, hogy két találomra kiválasztott egyén között szintén találunk hasonlóságot, ha nagyon keressük. Mondjuk mindketten utálják a broccolit. Csakhogy ezúttal sokkal lényegesebb tulajdonságokat is találtak, amelyek nevelőszülők és fogadott gyerekeik között semmiben nem emlékeztettek egymásra, biológiai szülők és gyerekeik között viszont figyelemre méltón együtt jártak. Egymástól külön nevelt egy- és kétpetéjű (vagyis nem azonos) ikrek vizsgálata szerint az extraverzó és az érzelmi szilárdság mértéke erősen, míg az elidegenedés érzése, az agresszivitás, a kockázatvállalás, a ragaszkodás a hagyományokhoz, a lelkiismeretesség, a nyitottság a tapasztalásra, a barátságosság mérsékeltebben örökletes. Többszáz fogadott és több mint tízezer biológiai szülők nevelte gyerekeknél összevetették a munkával kapcsolatos tényezőket a szülők társadalmi státuszával, iskolázottságával, foglakozásával és jövedelmével. Presztízs, magas jövedelem, versengés, kockázat, veszély, mások kontrollálása, önállóság, biztonság, felelősség, mások segítése szorosan együtt járt gyerekek és biológiai szüleik között, ám adoptáltaknál egyáltalán nem.

Magam szó szerint azon kihaló emberfaj egyik példánya vagyok, aki még életének kétharmadát komputer és világháló nélkül töltötte. Bár már több évtizede áttértem-megtértem, most sem tudok lemondani a tevékenységgel járó – ráadásul – kínlódásban is örömöt találó küszködésről. A billentyűk nyomogatása előtt-alatt-után újra és újra olvasgatok, hol könyvekben, folyóiratokban komputeren kívül, hol belül keresgélek-felülírok, folyamatosan késleltetem az eredményt. És még így is megtörténik, hogy a közlési vágy erősebb, mint az eredmény minősége. De az bizonyos, hogy ha netán (agresszív) indulatok késztetnek, azokat felemésztem, mire az akár terjedelmes, akár kurtára fogott szöveget befejezem. Vélem, mindazok számára, akik beleszülettek a mindent átható hálózat világába, ez az attitűd egy cseppet sem cool. Nekik az írásról-olvasásról (meg sok minden másról) az okostelefon meg az iPad jut az eszükbe, amelyekkel gondolataiktól elkülöníthetetlen indulataikat gerjesztik és terjesztik. Hiszen erre valók.

A megbocsátás dilemmáira a vallások évezredek óta keresik a választ. „Az Isten megbocsát nekem. Ez a dolga.” Heine bon mot-ja azonban csak részben talált, mivel a zsidó vallás szerint bármennyire őszinte a megbánás, Isten csak az ellene elkövetett bűnöket bocsátja meg. Az emberek egymás ellen elkövetett bűneit kizárólag ember bocsáthatja meg. Ezzel szemben a kereszténység azt vallja, hogy Isten minden bűnt megbocsáthat. „A Szentírás folyton a megbocsátásról beszél. Valahogy a testvériség megérzéséből lehet megbocsátani. A megbocsátás is teher, nemcsak a bűn. Legvégül nem nagyvonalúság van a megbocsátás mögött, inkább tehetetlenség.

A halálról tűnődöm, tehát élek. Mennyivel könnyebben tudomásul venném a halált, ha nem élnék. Tiszta haszon, hogy halálom végleg kiábrándít az életből. Jóllehet több vagyok, mint pusztán testem, ez az örömöt és fájdalmat gerjesztő erőforrás, nélküle mégis semmi vagyok. Pusztulása az én pusztulásom, és nincs tovább. Aki meghal, még én vagyok, a halott már csak egy holt test. Fantasztikumokat, vagyis csodákat=lehetetlenségeket én is el tudok képzelni, de képtelen vagyok azzal becsapni magam, hogy halálommal csak „a visszamaradók számára halok meg”, önmagam számára „új, csodálatos életre születek.” (Fichte) Az élők csoportjából visszavonhatatlanul átkerülök a halottak csoportjába. Míg az előbbiben kényesen törekszem megkülönböztetni-elkülöníteni magam a többiektől, az utóbbiban már semmit se bánok.

Vizsgálatok szerint a legkreatívabb teljesítményűeket a kevésbé kreatívakhoz mérve gyerekkorukban inkább több mint kevesebb traumatikus hatás érte. Egy másik munka négyszáz kiemelkedő történelmi alak hetvenöt százalékáról mutatta ki, hogy családi hátterük kimondottan rossz volt; szüleik elutasították őket vagy éppen uralkodni akartak rajtuk. Ráadásul, minden négy kiválóságból egy fizikailag hátrányos helyzetű volt. Egy további munka a XX. század közel hatszáz kiválóságának negyedénél azt találta, hogy tízéves koruk előtt elvesztették egyik szülőjüket. Az arány tizenöt éveseknél egyharmadukra, húsz éveseknél pedig majdnem felükre emelkedett. A felettébb zilált otthoni körülmények jellemzők voltak. Kivált a regény-színműíróknál, költőknél, illetve festőknél-szobrászoknál. Kevésbé a tudósoknál, de náluk is ötven százalék fölött. A Nobel-díjasokra szűkítve a figyelmet, az irodalmi díjasoknak a tudósoknál nagyobb arányban voltak zaklatott körülményeik és szenvedtek fizikai alkalmatlanságtól. Az erős negatív érzelmi repertoár a jelentős irodalmi művek létrejöttét serkenti.

Jöjjön hát Wolfgang Amadeus Mozart. Elég felidéznem, hogy ötéves korában már kisebb darabokat komponál. Első szimfóniáját nyolcévesen írja. Tízes évei közepén a híres bolognai Accademia Filarmonica tagja. Egy-két év, és öt hegedűversenyét, több zongoraversenyét komponálja. Húszas, illetve harmincas éveibe lépő felnőttként produktivitása önmagában is csodaszámba megy: több mint hatszáz zeneművel. Közülük hosszú sort alkotnak azok, amelyek a szimfonikus, koncert-, kamara-, egyházi és operazene – ma is a világ minden részén játszott – csúcsteljesítményei. Utókora száz éven belül ilyen tehetséget nem lát, vélte Haydn. Akár két és félszáz évet is mondhatott volna.                                      

Neumann János hatévesen nyolcjegyű számokat oszt fejben és az ókori görögök nyelvén társalog. Nyolcévesen már ismeri a differenciál- és integrálszámítást. A tizenötéves fiú felsőfokú tanítására felkért matematikai analízis szakembere könnyezni kezd, amikor Neumann tehetségének tudatára ébred. Huszonnégy évesen havonta egy alapvető matematikai munkát közöl – de ez már jócskán a felnőtt teljesítménye.  Tudósként ugyanolyan csoda, mint gyerekként. Az önreplikáció struktúrájának analízisétől a játékelmélet megalkotásáig. „Olykor elcsodálkozom – így a Nobel-díjas Hans Bethe –, vajon a Neumannéhoz hasonló agy az emberi agynak nem felsőbbrendű fajtája-e? ”

„A szakapparátusunk által lebutított nép várakozásunknak megfelelően szavazott” – nyilatkozta elégedetten a győztes párt vezetője. „A nép bölcsessége ismét megmutatkozott” – voltak az első szavai az elveszített választás után a megbukott kormánypárt eddigi irányítójának. Természetesen ilyen kijelentések csak az én fantáziám termékei. De nem azért, mert feltétlenül ellentmondanak a tényeknek. Sőt, éppen fordítva: minél inkább megfelelnek azoknak, annál inkább csak fordított szereposztásban történhetnek meg. Merthogy így kívánják meg a pártok politikai-gazdasági stb. érdekei. Ezért a legkevésbé sem alkalmasak, hogy választ kapjunk, abból kell-e kiindulni, hogy a választó (a nagy átlag, a többség) buta: nagyon, közepesen, kicsit vagy sem.

Nem kíváncsiskodom, pusztán kíváncsi vagyok.

A kíváncsiskodás az érdeklődés és megismerés torzulása. Tolakodó módon üti az orrát mások magánügyeibe. Mindabba, amit úgy ítélnek meg – mindaddig ők az illetékesek, amíg nem ártanak vele –, hogy csak rájuk tartozik. Empatikus segítőkészséget, szolidaritást vajmi nehéz felfedezni a nem kimondottan jóindulatú, gátlástalan (a célba vett személy háta mögötti) kibeszélés során. Hogy a kibeszélőnek és egy vagy több hallgatójának jólesik; alkalmi közösség melegében feszültségeiket legalábbis átmenetileg csökkentik; nyelvüket, vagyis kommunikációs készségüket köszörülik, ki vitatná. Csak éppen az a kérdés, hogy milyen áron? Egyetértek Pascallal: „Ha mindenki tudná, mit beszélnek róla embertársai, nem lenne négy barát se a világon.”

A kritika kifejezés angol, francia, német stb változatai a latin criticus=megítélő, eldöntő szóból erednek, aminek az ógörög krites=bíró és kritikos=ítéletalkotásra képes az alapja. Kapcsolatos a krinein=elkülönítés, döntés, krei=megkülönböztet és krisis=ítélet, szelekció szavakkal, illetve a hozzájuk nélkülözhetetlen felkészültséggel. A kritika gyakran nemtetszőt tűz tollra, élesen vitatkozik, de elismerő is lehet. Közvetett vagy közvetlen párbeszéd, ebben az értelemben bensőségesen társas tevékenység.

„A kritika könnyen elkerülhető: nem mondani semmit, nem csinálni semmit és nem létezni” – állapította meg Arisztotelész, mivel már ő is tapasztalta, hogy a kritika nem kimondottan boldogsággal tölti el azokat, akik kiváltják. Amióta ember az ember, különösen a másik nemtetsző megnyilvánulásait kritikával illette. De távol attól, hogy sokáig nyilvános, rendszeres tevékenység lett volna. Amikor azzá kezdett válni, elsősorban irodalmi kritikát, illetve tágabban: műkritikát értettek rajta. A kritikus kifinomodott ízlésű, kiművelt, jó ítéletalkotó, aki elhatárolja a művet annak helytelen megítélésétől. A tudományra vonatkozó kritika magának a tudás képességének jóval későbbi vizsgálatán alapul. Kimondottan XX. századi fejlemény, hogy minden intézmény minden megnyilvánulása az emberi életnek (maga a kritika is) kritikai vizsgálódás tárgya.  

A múlt század húszas éveinek elején Morgan Forster India egyik állama maharadzsájának a titkára lett. A negyvenedik évén túllépő író értesült róla, hogy a nála majd évtizeddel fiatalabb őfelsége előző titkárát kidobta, amikor felfedezte, hogy homoszexuális. Forster – halála után közölt naplójából derült ki – figyelmeztette magát, „a legkevesebb, hogy semmi zavart nem okozok.” Mégis, hamarosan egy fiatal hindu kulival flörtölni kezdett, aminek híre ment az udvarban. „Gondolom, tudja, hogy milyen nagy bajban vagyok” – fordult nyomorúságos helyzetében a maharadzsához. Ő azonban először úgy tett, mintha nem tudott volna semmit, majd érdeklődőn, de nem szemrehányón kérdezte:

„- Miért férfi és nem nő? Nem az volna természetesebb?
- Nekem nem. Semmit sem érzek nők iránt.
- Ó, ez mindent megváltoztat. Nem kell vádolnia magát.
- Nem tudom, mi az, hogy ’természetes’.
- Teljesen igaza van Morgan. – Sohase kellett volna használnom ezt a szót. Nos, ne aggódjon.”

Könnyű elképzelnem, hogy akkor ott Forster miért tartotta „egyfajta szentnek” a maharadzsát. Közel száz év és az isten háta mögötti indiai helytől messze, a talán mégsem annyira felvilágosodott Európa közepén ma is a kivételes belátás és önreflexió példája. Jókora lelkierőre vallott a felséges úr helyzetében ráébredni és elismerni, hogy amilyen könnyedén, olyan indokolatlanul használja (ő is) szokásos és nem-szokásos emberi dolgainkra a természetes jelzőt.

Az amerikai pszichológus The Three Christs of Ypsilanti című, a hatvanas évek elején publikált (magyarul nem olvasható) könyvéből kiderül, hogy a címben megnevezett elmegyógyintézetben évtizedek óta élő három férfi eltérő módon, de egyaránt rendíthetetlenül Krisztusnak tartotta magát. Rokeach eredménytelen próbálkozásait követően arra következtetett, hogy „egy elmebeteg csak annyira az, amennyire annak kell lennie.” E sokat sejtető kijelentést voltaképpen Pirandello IV Henrikje is mondhatta volna, csakhogy ő gyógyulása után az őrült szerepét pompásan játszva, már egyáltalán nem volt abnormális. Korábban Voltaire írt egy bizonyos Morinről, aki a tizenhetedik században hitte magát Krisztusnak. A bolondok házába vitték, ahol egy másik emberrel találkozott, aki szintén Krisztusnak tartotta magát, ami a nagyzásos téveszmés betegek körében azóta sem ritka. A különös az volt, hogy Morin a másik embert nevetségesnek ítélte, és felismerte saját nevetségességét. Jobbnak látta, ha lemond a krisztusi identitásról, ami Rokeach imént idézett tételét igazolni látszik. Csakhogy Morin kijózanodása nem tartott sokáig, és akkortájt a visszaesés következménye végzetes volt. Elégették.          

Freud figyelmeztetését ("Minden normális ember voltaképpen csak átlagosan normális. Énjének egyik vagy másik része többé vagy kevésbé a pszichotikuséhoz van közel”) azzal oldom fel, hogy a három Krisztus énjének központi magja sérült meg, visszafordíthatatlanul. Ezért léptek ki tartósan az átlagosan normálisak világából. Ott se szeretni, se dolgozni nem voltak képesek.