Odze György

Szóltam. Csak ezt tudom mondani. Sokféleképpen lehet szólni, dühösen, álszenten, cselesen, de én csak egyféleképpen tudok, normálisan, egyenesen, szemtől szembe, abban bízva, hogy akinek szólok, az megérti. Ezt tanultam anyától. Szenvedett tőle ő is, szenvedtem én is. Ervinnek is szóltam, többször is. Először kértem. Úgy kezdődött, hogy kértem. Kértem, hogy ne legyen olyan, mint amilyen az apám volt, mert emlékeztem azokra a jelenetekre, hiába voltam még kislány, pontosan emlékszem, hogy reszkettem, hogy megüti anyát, emlékszem arra a hangra, amikor a tenyér csattant az arcán, hallottam, hogy anya mentegeti őt a szomszédoknál. Tudtam, hogy anya egy ideig igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha az, hogy egy férfi bánt egy nőt, az természetes lenne. Juli, amint tizennyolc éves lett, fogta magát, becsomagolt, összetépte az egyetemi felvételi értesítőt, egy hűtőraktárban kezdett dolgozni, majd estin megpróbálja, azt mondta, és még a városból is elköltözött, hogy soha többé ne lássa apát. Én meg maradtam otthon anyával. Húszéves voltam, amikor összejöttünk Ervinnel. Menekültem hozzá? Az is lehet.

Tovább

Tovább

► Tian Er: A halálba tippelt ember. Elbeszélések. Fordította Mohr Ri­­chárd. Kocsis Kiadó, Budapest, 2022, 255 oldal, 3990 Ft

A címadó kisregény egy kisvárosi öregek otthonába vezet bennünket, ahol a lakók abszurditásnak látszó, de valójában nagyon is praktikus szerencsejátékot űznek, arra lehet fogadni, hogy ki fog legközelebb meghalni, miközben szórakoztató képet kapunk csak látszólag unalmas napjaikról. És nem csak ezzel múlatták az időt, volt ott más is. „Olykor túl sokat ittak, így néhány bácsi meg néni még a saját koráról is megfeledkezett. Amint összeverődve beszélgettek, hirtelen elkalandozott a figyelmük, néha viszont arra eszméltek, hogy egyszeriben két tekintet fonódik egymásba. Az első összenézés lehetett még véletlen, de másodszorra a szemek már egymásba merülnek, az arcon előbb megremeg a bőr, majd mosoly terül el rajra, mindketten pontosan értik a másikat.” Milyen nagyszerű leírása ez az öregkori vonzalomnak, amiről manapság olyan kevesen és lenézően írnak. 

Tovább

Tovább

Tovább

hogy menjek ki hozzá Londonba. Csak egy napra. Váratlan üzenet volt, és rövid, jellemző rá. Egy mondatban a lényeg, csak semmi felesleges duma. Ilyen volt ő mindig. A repülőtéren vár a másnap esti malévnál. Régi barátok voltunk, úgy is mondhatnám, hogy régen voltunk barátok, méghozzá talán a legjobbak, még az egyetemről. Nekem nem voltak életre szóló barátságaim, mint másoknak, csak életszakaszi, kezdődtek, lángoltak, elmúltak. Carpe viam, ezt gyakran mondogattuk egymásnak, ragadd meg az utat, szerettünk latin idézeteket ismételgetni egymásnak, persze csak félkomolyan, szerettük az ilyen félkomoly dolgokat, ilyen volt a mi barátságunk. Meg hát, mi is az a barátság? Szórjuk az életben a nagy szavakat, és sokszor nem is tudjuk, hogy mit jelentenek. Érezni. Nekem ezt jelentette. Érezni valamit.

Tovább

Gerevich József: Szemfényvesztő művészet. Labirintus Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 400 oldal, 11 990 Ft

Gerevich hol mikroszkóppal, hol távcsővel figyeli a művészeket, az érdekli, milyen különleges úton jutnak el az alkotáshoz. A szerzőt ez régóta foglalkoztatja. 2016-ban a Teremtő vágyak című szöveggyűjteménye is lényegében erről szól. Annak a könyvnek a mottója is – „Minden élmény végső értelme, hogy műalkotássá legyen” (Mátrai László) – azt vetíti előre, amit most a „szemfényvesztő” fogalomban újra, még pontosabban meghatároz. 

Tovább

Yu Zemin: Papírakvárium. Fordította Mohr Richárd. Kossuth Kiadó, Budapest, 2021, 493 oldal, 4500 Ft

A Papírakvárium története az 1990-es években játszódik Magyarországon, főhőse egy húszas éveiben járó kínai fiú, aki Budapesten kezd új életet. Situ Jiqing egyszerű fiatalember, érzékeny és okos, túl azon, hogy igyekszik megélni, szeretné megérteni és feldolgozni mindazt, ami körülötte történik. Ráadásul éppen akkor, a rendszerváltás turbulens éveiben, amikor mi magyarok is éppen saját azonosságtudatunk felismerésével voltunk elfoglalva. Ezért különösen érdekes ennek az átalakulásnak, a tipikusan magyar konfliktusainknak a leírása kínai szemszögből, ráadásul olyan nyers őszinteséggel, máskor komikus elemekkel, ahogyan csak egy idegen képes rácsodálkozni egy ismeretlen világra.

Tovább

Nincs rohadtabb dolog, mint a múlt. Azt gondoljuk, hogy a jelen elmossa a múltat, egyszerű fizika, mint amikor a homokban a lábnyomot elmossák a tenger hullámai. Volt, nincs, ott voltam, nem maradt nyomom. Ott jártunk, elmúlt. De mindig maradnak nyomok, nagyon is maradnak, és mindig másképpen, mint ahogy emlékezünk rá, másképpen, mint ahogy szeretnénk emlékezni rá. És ez az, amit úgy nevezünk: múlt. Azt gondoljuk, hogy ismerjük, pedig tévedünk. Portofán már egy hónapja, amióta Anni meghalt, nem járt a badacsonyi házukban, nem is volt kedve idejönni, de tudta, hogy egyszer el kell jönni, benyitni, körülnézni, bezárni, aztán elmenni. Ennyi az egész.

Tovább

Igen, két éve egyszer csak elege lett Pestből. Nem minden érzést lehet megmagyarázni, meg nem is kell. A felesége elhagyta, a lánya Amerikába költözött, ő ráunt a városra, a kórházi ügyeletekre, tulajdonképpen majdnem mindenre ráunt, abban reménykedett, hogy a vidéki élet felvillanyozza. Lemész vidékre?, kérdezte Szmorgó a kórház folyosóján, amikor összefutottak, és a hangsúlyban, ahogy mondta, hogy lemész, már volt valami lenézés, pedig húsz évig dolgoztak együtt, de hát a pestiek szemében a vidék, az mindig lefelé van.

Semmi sem kötötte a városhoz, és a város sem volt már olyan, amihez ő kötődött. Az ember mindig logikus magyarázatokat keres, pedig nincs mindig logikus magyarázat, és nem is kell mindig logikus magyarázatokat keresni. És máshová mi köti majd? Kötődni. Éppen olyan tétova, távoli cél, mint a boldogság, nehéz pontosan megfejteni, mit is jelent, és hogyan kell keresni. Három kis szoba, csinos konyha, szép kert, Géza bácsi hetente háromszor jön, ápolja, körülnéz, hozza a híreket a faluból, isznak egy pohár bort a verandán. Géza bácsi szeretne róla is híreket vinni a faluba, de Franknak nincsenek hírei. Jól érzi magát, ez az egyetlen hír. 

Tovább

Tovább

Tovább

A nappaliban várt. Húsz éve él egyedül ebben a házban, megszokhatta a várakozást, de ez a nap most másféle várakozás volt. Peregyelkinóban, Moszkva környékén, egy elegáns villanegyedben állt a ház, a várostól nyugatra, egy hatalmas kertben. Itt él húsz éve, bezárva. Alkalmanként, kísérővel megy orvoshoz, néha operába, állatkertbe, parkokba, mert szereti a természetet, időnként elmennek ebédelni egy étterembe, ahová nem járnak külföldiek, nem beszélhet senkivel, senkinek sem mondhatja el, ki ő valójában, de az embereket nem is érdekli. Közömbös, igénytelen város, közömbös, igénytelen emberekkel, miért is érdekelne bárkit egy ötvenes, jóképű, elegáns férfi? Peregyelkinó, ez lett az élete. Nehezen barátkozott meg vele. Nagyon nehezen.

Tovább

Tovább

Tovább

Jó dolog írónak lenni egy családban? Doctorow is írt róla, loptam is tőle ezt-azt, az írók sokat lopkodnak egymástól, néha maguk sem veszik észre, hogy lopnak, mert úgy tesznek, mintha ők találták volna ki, pedig tudják, hogy lopták. Ilyen az írói lélek. Szóval írónak lenni jó is, meg nem is. Sokan azt hiszik, hogy tudnak írni, mert ismerik a betűket, sokan hiszik, hogy tudnak vezetni, mert tudják, hol a gázpedál, és sokan hiszik, hogy tudnak énekelni, mert ismerik a hangjegyeket. De az írás más dolog, ahhoz képzelőerő kell, ami magával ragadja az olvasót.   

Mindig a család az első olvasó. Amikor a szüleimmel Indiában voltam, én írtam a leveleket, eleinte azért, mert maga az írás fizikai örömet okozott. Később rájöttem, hogy szórakoztatom vele a rokonokat, nagymama felolvasta a szomszédoknak, Vilma, pedikűrös nagynénikém pedig a vendégeinek. Pedig minden levél tele volt hantával. Nem hazudtam, csak annak, amit leírtam, éppenséggel semmi köze sem volt a valósághoz. Tigrisek, elefántok, oroszlánok, maharadzsák, repülő buddhista szerzetesek: mindenki szerepelt.

Tovább

Tovább

Tovább

Pedig érdemes, mert így megismerheted Magyarország rejtett arcát. Én magam egy szemműtétem kontrolljaira többször is utaztam betegszállítóval Tihanyból Szombathelyre és vissza. Béla, a kissé elhanyagolt Ford Transit vezetője a megbeszélt fél nyolc helyett már hétkor a ház előtt áll, sok az utasunk, mondja, közben elpöcköli a cigaretta csikkjét, aztán indulunk. Jókedvű, fiatal fiú, sokan azt gondolják rólunk, hogy kiszuperált mentősök vagyunk, mondja, ő csakugyan mentős volt, de otthagyta, elege volt, mentős csak az lehet, akiben van elhivatottság, neki sok volt a feszültség. A betegszállítás sem olyan nagy öröm, Németországban az ötszörösét kereshetné, de nem tud menni, a felesége és a két gyerek miatt, végül is nem mindenkinek való a külföldi élet, itthon nyugalmasabb.

Tovább

Lupovitz öngyilkos lett. És részben miattam. Az ember tizenhét éves korában nem tudja, mi az a felelősség, nem tudja, mit szabad és mit nem szabad mondani. Úgy neveltek bennünket, hogy még gyerekek vagyunk, semmit sem tudunk az életről, csak arra vagyunk jók, hogy átadjuk a helyünket az idősebbeknek. Azonkívül ne legyen gond velünk. Lupovitz András, akivel a gimnázium első osztályától, amióta egymás mellé ültettek bennünket, a legjobb barátok voltunk, vagy legalábbis azt gondoltuk, hogy a legjobb barátok vagyunk, mert fogalmunk sem volt arról, hogy mi a barátság, honnan is tudhattuk volna.

Tovább
Élet és Irodalom 2022