Toroczkay András

Tovább

Tovább

Tovább

Nemrég színházban voltam. Fogalmam sincs, miről szólt a darab, az egészből csak annyi maradt meg, hogy az öreg színész végigköhögte. A szerep szerint is kellett köhögnie, de annyira túlzásba vitte, hogy utánaolvastam, és kiderült: nem csak a szerep miatt köhögött. Pár nappal később meghalt. Idegesítő volt az a köhögés is, de ez a mostani még idegesítőbb. Hogyhogy csak engem zavar? Talán orvoshoz megy. Miért pont metróval? Miért pont azzal a metróval, amivel én? Hogy lehet ilyen felelőtlen? Nem tűnt betegnek, sem ijedtnek, sem lemondónak, ahogy a betegek általában. Magabiztosan nézett ki.

Tovább

A fiú egy játszóteret néz. Egy mozdulatlan hinta. Üres focipálya. A távolban magasfeszültségű óriások várakoznak méltóságteljesen. A felhők vemhes patkányok, szinte látja mozogni hasukban a vaksi újszülötteket... Nem hiszi, hogy rajta lenne ez a hely a térképen. Bármilyen térképen. Elkezd esni az eső. A tornácon rozsdás kerekű tolószékek áznak. A kukásautó utasterének magasából belát a faházak szobáiba, miközben lassan gurulnak beljebb, egyre beljebb az intézet területén. A faházakban halvány égők pislákolnak, az egyik szobában az ágyon egy fakó rózsaszín plüssmackó. Az étkezdében mozgás. Elképzeli a testeket, amikhez a mozdulatok tartoznak.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

(1.) Fülledt június volt, csütörtök délelőtt. A kanapén hevertem, nyomkodtam a telefonom, és hallgattam a ventilátor zúgását. Csöngettek. Olyan a csengőnk, mint egy sziréna. Először nem nyitottam ajtót. De nem tágított. Az ajtóban az alsó szomszéd volt. Látásból ismertem, néha szoktunk találkozni a lépcsőházban: ősz hajú negyvenes, pókhálókék szemű férfi. Pár évvel idősebb, mint én. Kinézetre akár a Tankcsapdában is játszhatna: vastag láncos pénztárca, tetoválások, katonai sapka, Vans cipő.

– Nem tőled jön a gitározás? – kérdezte.

– Mármint? – kérdeztem meglepve.

A lakásban síri csönd.

– Folyton gitározást hallok valahonnan, évek óta, valahonnan, nem tudom, honnan. Most nem – nevetett fel idegesen –, most csönd van. Már mindenhova becsöngettem, mindenkit megkérdeztem, ugye innen jön, csak ez a lakás maradt. Mondd, hogy nem bolondultam meg.

Tovább

Tovább

Csüggedten hümmögtem, mert erre a szomszéd faluban valóban volt példa pár éve. Ekkor belenyúlt a nadrágzsebébe, és elővett egy pillangótőrt. Pár lépést hátráltam. A Korona Presszó ablakai már rég elsötétültek. Elfuthattam volna, de túl közel voltunk a házhoz, amelyben szeretteim aludtak. Elképzeltem, hogy utolér, aztán miután engem leszúr, hiszen már tudja, hol lakom, a kulcsaimmal bemegy a házba, elvágja a családom többi tagjának torkát. Aztán beköltözik, a házunkban. Ő vágja a füvet, ő locsolja a virágokat helyettünk. Vajon a szomszédoknak feltűnne, hogy már nem mi lakunk ott, hanem egy nagydarab harcsabajszos vasutasegyenruhában? Ha feltűnne, bejelentenék a rendőrségen? Vagy meggyőznék magukat, hogy mindig is az óriás lakott a Kert utca 22-ben?

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább
Élet és Irodalom 2022