A kemoterápiás kezelés után náluk pihent. A kempingágyban feküdt a diófa alatti félárnyékban. A libegő levelek közt átszűrődő nap játszott az arcán. Emi nagymama mellette ült. Szinte egy percre sem hagyta magára. Csak ha anya elaludt, egy rövid időre, hogy elvégezze a legszükségesebb dolgokat. Zuhany, kávé, almakompót, hátha eszik néhány falatot. A rózsát Gyuri nagyapám metszhette le a nógrádgárdonyi kertben. Nem volt sok rózsája, egy-két sovány bokor. A konyhaajtóm előtti rózsa nagyjából huszonöt évvel azután került a helyére, hogy anyával utoljára találkoztam. És az aranyos rózsabogarak látogatásai ellenére minden évben rengeteg virágot hoz. Ha hervadásnak indul egy-egy rózsafej, azonnal begyűjtöm. A szárított szirmokat télen belekeverjük a citromfűteába.

„A Hattyú utcában lakott édesanyjával, az nyugdíjas tanárnővel. Édesapja már nem élt, öccse és nővére pedig már családot alapítottak. Csak minden második vasárnap gyűltek össze  hogy egyre nagyobb létszámban üljék körül az ovális mahagóni asztalt az ebédlőben. Zsombor némi tűnődés után a Volánnál helyezkedett el.   Édesanyja elhűlt, amikor fia, ez a magas, gesztenyeszemű, csöndes humorú fiú bejelentette, hogy szeptember elsején kezd a 795-ös járaton. Útvonala a Zsámbéki-medence falvain át vezet majd, és örül, hogy a lakásuktól mindössze két percre van a buszvégállomás. Anyja tágra nyílt szemmel bámult maga elé. Mégsem akarta fia döntését felülbírálni. Jó pedagógusként vallotta, hogy mindenkivel a saját életkorának megfelelően kell bánni, és nem gondolta, hogy a saját gyerek ez alól kivétel. De azért hazudnánk, ha nem mesélnénk el, hogy megfájdult a szíve. Hevesebben is vert. Így hát leült a konyhában az ablak mellett álló tonettszékre és egy pohár vizet töltött magának a zsúrasztalkán álló kancsóból. Elbámult a Széna tér felé. Egy álom foszladozó pamacsai tükröződtek az ablaküvegen. Az álom szerint tudós fia matematikaprofesszorként járja a világot, ő pedig piruló büszkeséggel gondol rá. Sóhajtott. Aztán könnyes szemmel csak annyit mondott:
– Remélem, szereted majd a munkádat kisfiam. Ha nem tetszik, végülis bármikor meggondolhatod magad. Nemigaz? – tette hozzá csepp reménykedéssel.”

– Ezt maga festette?

A puha, barna kabátos férfi az aluljáró falának támasztott képek egyikére bökött. A képeket őrző nő úgy követte tekintetével a mozdulatlan mutatóujjat, mintha csak útbaigazító tábla lenne. Az aluljáró hatalmas, fekete-fehér márványlapjai­nak egyikén üldögélt. Egy feketén? Vagy fehéren? Szinte mindegy. Kétségkívül ottfelejtett sakkfigurára emlékeztetett, aki valahogy bent maradt a játékban, és rajtamaradt a táblán, amikor a játszma véget ért. Miután alaposan megnézte a kiválasztott festményt, felnézett az enyhén kopaszodó, szemüveges férfira. Ehhez kényelmetlen pózban ki kellett tekernie a nyakát, de ez láthatólag nem zavarta őt. Mindenesetre nem késztette arra, hogy felálljon. Valószínűleg megszokta, hogy mindenkire fel kell néznie, ahogy azt is, hogy nem ugrál senki kedvéért. Aztán ezen a kitekert nyakon megrázogatta a fejét.