(Móricz Zsigmond: Kivilágos kivirradtig – István-nap két részben, Miskolci Nemzeti Színház)

A néző éppen azért nevet, mert az elhangzottak a párbeszéd illúzióját keltik, de szembesülhet azzal is, amit a szereplők nem akarnak hangosan kimondani. Ez a fragmentumtechnika, Mohácsiéktól tudjuk, kedvez a kínos kérdések és elfojtások megmutatásának. Itt ez elsősorban az impotens dzsentrik irigységét, frusztrációját és a kissé önhittnek ábrázolt, egyszerre elkülönülni és beilleszkedni vágyó zsidóságot illeti. Praktikus jelentősége is van, mert dinamikussá teszi a szöveg csehovi eseménytelenségét; statikus, anekdotázós, csak a borgőzös fejekben körbe-körbe kavargó történetét. Erre még Khell Zsolt émelyítő forgószínpada is ráerősít.

(Szalai Kriszta: Maradjunk annyiban, Centrál Színház; Mentőcsónak Egység–STEREO Akt­ –Boross Martin: Cím nélkül / hajlék-kaland-játék, Jurányi)

„A Jurányiba nem titkolt előítéletekkel megyek Boross Martin Cím nélküljére: sejthetően megint egyetérteni. Aztán én lepődök meg a legjobban, hogy mennyire beránt. Hiszen a színház amúgy sem feltétlenül a meggyőzésről szól, ahogy egy Dosztojevszkij-regény sem. Mégis alighanem a közösségi–részvételi színház az egyik legalkalmasabb eszköz arra, hogy rádöbbentsen minket, elvhű balosokat sunyin cinkos passzivitásunkra. Tudáshiányunkra. Itt most érvelni, ha játékból is, de dönteni kell – és mert az előadás jó, nincs kényszer: megszólítva érzem magam.”

(Benedict Wells–Fekete Ádám: A fura – Orlai Produkciós Iroda–Füge Produkció, Jurányi; LadislavFuks–Gálvölgyi Judit: A hullaégető – Orlai Produkciós Iroda – Vaskakas Bábszínház, Győr)

„A hullaégető elmegy a saját maga felkínálta lehetőség mellett, hogy a báb gyerekszínházakból ismerős világába helyezze perverz főhősét. És ezáltal groteszk humort, elrajzoltságot csempésszen a pszichorealista megközelítéssel didaktikus történetbe. Ehelyett inkább egy bábelőadást látok, amely gyereknek tekinti nézőjét.”

(Wajdi Mouawad: Futótűz, Radnóti Színház; Philip Löhle–Peer Krisztián: Nem vagyunk mi barbárok, Katona József Színház, Sufni)

A Libanonból menekült kanadai drámaíró, Wajdi Mouawad Futótüze a jelenlegi krízis előzményeinek görög bosszúdrámája. A tragédia egy trilógia második része, szerzője az egyik legizgalmasabb kortárs színházi rendező. A libanoni polgárháború válogatott kegyetlenségeit egyetlen női főhős, Nawal Marwan történetén keresztül beszéli el, és mivel itthon a menekültkérdésre adott színházi válaszok között nem szerepelt átütő előadás, többen várják ettől a bemutatótól a megváltást.

(Mihail Bulgakov–Vecsei H. Miklós: Iván, a rettenet, Radnóti Színház)

Az Ivánban éppen az a jó, hogy a poén végre valahára nem az unalmasnak ítélt hordozóanyag „feldobására” szolgál: a gegsortűz maga az alapszerkezet. Szétírt és dekonstruált Bulgakov. Tudattrip, ahol László Zsolt házmestere kimutatja a foga fehérjét, és vérnősző Rettegett Ivánná változik. A fonák világ megmutatja a valóság igazi arcát.

Ritkán látott természetességgel megmutatott romantikus indulatcsomag. Ugyanaz a közvetlenség, amelyet éppen ennek a színháznak a Sufnijában, éppen Székely Kriszta Petra von Kantjában láttunk. Mert Székely nagyon tud valamit. Új erővel megtölteni egy nálunk régi színházi nyelvet. És meg tudja nekünk mutatni ezeket a hisztéria határán táncoló, szerelmes, Lars von Trier-hősökre emlékeztető nőket. 

(Peter Brook–Marie-Hélène Estienne: Csatamező, Trafó, december 14.)

Messze nem időskori főmű. Csak egy újabb, örömteli lépés attól az embertől, aki életműve építgetése helyett magától értetődően rendez: hol jót, hol rosszat, mert ezen a tevékenységen keresztül tapasztalja meg a világot. Érződik a Csatamezőn az elmúlt idők pora, de Brook életkora is. Mégis átsüt rajta valami töretlen jókedv és játék iránti vágy. Aminek a szeretetére a magyar nézőt, Brook-könyvével (1976), éppen ennek a lapnak a kritikusa, Koltai Tamás tanította meg.  

(Christopher Marlowe: II. Edward, BMC)

Ha nem érzek is együtt Edwarddal, legalább történt egy újabb színpadi kísérlet összetett, ellentmondásos melegportré felrajzolására. Egy meleg emberére, akinek személyiségjellemzése nem merül ki szexuális irányultságában

(Lee Hall–Elton John: Billy Elliot, Opera)

Szirtes Tamás rendezésében azonban – az előadás legszomorúbb tanulságaként – a musicalben eredetileg oly hangsúlyos transzvesztita-vonal tökéletesen értelmezhetetlenné válik. A magyar Operában a Fejezd ki magad! című szám alatt a gyerekszínészek női göncök helyett óriás csokornyakkendős bohócruhákba öltöznek. Szomorú, hogy a rendező éppen egy ifjúsági, érezhetően nevelni hivatott előadás esetében nem meri bevállalni a transz-tematikát.

(Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre, Örkény Színház)

(Gyökössy Zsolt: A második teríték, Újszínház)

(Guelmino Sándor: Szerelem. Csiky Gergely Színház, Kaposvár – Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália)

(A Magyar Kétfarkú Kutya Pártról)

(Szálinger Balázs: Köztársaság, Zsámbék)

(Fehér Balázs Benő Emilia Galottija, Kamra)

(Gogol: Egy őrült naplója, Orlai Produkció, Szeged, THEALTER – 2016 szeptemberétől Jurányi Ház)

(Hajdu Szabolcs: Ernelláék Farkaséknál, Maladype Bázis)

(Kovács D. Dániel Ahogy tetszikje, Kamra)

(Koltay Gábor: Itt élned, halnod kell, Hősök tere)