Aztán eljött az idei kora március, és vele megint egy olyan nap, amikor úgy tűnt, semminek nincs értelme, csak zsibbadt aggyal, elnehezült tagokkal lehet járkálni, a külvilágot a lehető leginkább kizárni, fület-szemet lezárni, hogy ne juthasson be se háborús hír, se szörnyülködésnek álcázott izgatott cseverészés a háborúról. Amikor félre kellett tenni minden aktuális olvasnivalót, és csak a Bezzeg az én időmben meg az Abigél sorait olvasni újra és újra, ezredszer is. Amikor még érezni sem lehetett rendesen, mert minden boldogság mögé befurakodott a kis hang, hogy minek örülsz, háború van, de amikor emberek előtt sírógörcsöt kaptam, akkor meg, hogy milyen jogod van neked ehhez, ez nem a te szenvedésed, hanem azoké, akiket éppen most lőnek, bombáznak, eltipornak.