Ürülék- és fertőtlenítőszag. Vidéki elfekvő, átalakított kastélyépület, sötétpiros szegfűmezők. Mindebből semmit nem észlel. A közelgő halál kihegyezte az orrát, megnyújtotta az állát, végtagjairól leradírozta a húst. Elvékonyodott bőre úgy feszül a testére, mintha megsárgult zsírpapírba csomagolták volna a csontjait. Gyerekkorában intézetben nőtt fel, több száz kilométerre az anyjától és a testvéreitől. Az élete kere­tes ­szerkezetű, tizennégy elszigetelt évvel indult, és öt évtizednyi bódult szenvedés után, tizennégy elszigetelt nappal zárul.

Rád gondolok. A dublini repülőtéren ismerkedtünk meg a büfében, gin-tonikot kortyolgatva. Neked köszönhetően a szálloda felé a taxiban ülve úgy éreztem, mintha a házasságom és a válásom meg sem történt volna. Egyszeriben elmúlt bennem a harag és a fájdalom, mindent megbocsátottam magamnak és a volt feleségemnek. Azóta semmi rossz emlékem nem maradt, amit keserűségemben feleleveníthetnék. Vonzódom formás testalkatodhoz, gyönyörködöm csontozatod finom arányaiban, hosszú végtagjaidban, ívelt csípőd, keskeny derekad és lágy esésű vállad harmóniájában.

Ne vedd észre, amikor kinyílik az ajtó. Ne sétálj ki a szabadba, ne lélegezz fel, ne kezdj új életet. Ne lásd, mit tesznek veled, ne légy vele tisztában, hová fajultak a dolgok. Ne formálj önálló véleményt, ne hidd el, hogy jobbat érdemelsz, ne fogadd el, hogy becsaptak. Siess vissza a fülledt szobába, add át magad a média híreinek, reszkess úgy a bizonytalantól, mintha már bekövetkezett volna. Váljon benned rettegéssé az aggodalom, verd a fejed a falba. Kerülj életveszélybe rémálmaidban, menekülj tűzvészből, összeomló házból, véres háborúból, hóhér pallosa alól. Lélegezz fel ébredéskor, hogy megúsztad, mégse számíts kellemes fejleményekre. Érezz nyugalom helyett bágyadtságot. Torpanj meg, érjen megrázkódtatásként a felismerés, ha így folytatod, a semmibe szórod az életed. Keseredj el, mióta megszülettél, feltartóztathatatlanul menetelsz a halál felé.

A környék, ahol felnőttem, alig változott. Egy dohos kávézó galériáján gubbasztok, kávészemekkel kitömött, kövér posztózsákok fedezékében. Ide jöttem, hogy levelet fogalmazzak apámnak. Igaza volt, tényleg könnyebb az életem nélküle, bár tévedett, mert borzalmasan hiányzik. Régen itt kocsma volt, a törzshelye. Ráláttam az ablakunkból, onnan figyeltem, mikor lép ki az ajtón és indul végre haza. Amíg vártam rá, sokáig figyeltem az utcát. Néztem az öreg német juhászt, mindig ott ült a húgyfoltos járdán, szájkosárban, a pinceablak rácsához kötve. Tekintetét le nem vette a krimó bejáratáról, türelmesen várt a matrózpólós fazonra. Néztem a járdán részegen fekvő pofaszakállas vasutast, ordítva rugdosta egyenruhás kollégája, akivel korábban egymásnak adogatták a hosszú nyakú borosüveget a sarkon. Néztem a bolond Csillát, sakálszerű járásával sietett szorosan a házfalak mellett, közben hangosan beszélt magában.