Kétségtelenül a XX. század különös szerzője Jerome David Salinger. Sokféle ellentmondás, mondhatni rejtély kíséri életútját. Világszerte ismert íróról beszélünk, akinek hosszú élet adatott. Kilencvenegy éves, amikor 2010-ben meghal, hatása mind az amerikai, mind a világirodalomban meghatározó, ugyanakkor irodalmi tevékenysége alig két évtizednyi, hiszen 1965, vagyis negyvenhat éves kora után már semmit nem publikál. 1980-tól még interjút sem ad, élete utolsó harminc évében már mindenféle nyilvánosságot kerül. Viszont, hivatalos adatok szerint, évente még most is mintegy 250 ezer példányban fogynak el a művei világszerte.

A munkáit tizenöt éves korom óta olvasom, és újraolvasom. Néhány mondatát újból és újból értelmezni próbálom, vagyis fél évszázada birkózom velük, és nem tudom azt mondani, hogy megfejtettem őket, vagy éppen kicsit is közelebb jutottam volna esetleges igazságtartalmukhoz.

► Mágikus kör. Czóbel Béla kapcsolatai, a Nyolcak és a mecenatúra. Czóbel Múzeum, Szentendre. Megtekinthető 2026. szeptember 13-ig.

Czóbel Béla Pán Imréhez, az ismert műgyűjtőhöz írt, 1946-os keltezésű levele így kezdődik: „Párizs után már diákkoromban vágytam. Rippl-Rónai is hozzájárult ennek fokozásához. A Royal szállóban rendezett kiállítását majdnem naponta meglátogattam. Arra vezetett az utam, Teréz körúti lakásunkból a Barcsay Gimnáziumba. Mily egyszerűen és látszólag könnyedén tudta megoldani a legnehezebb problémákat. Ő a legjobb franciák mellett is, ott, ahol jó, megállja a helyét.”

Ezt egyébként a minap a Főnök egyik kedves, közeli munkatársa is megerősítette. Hogy aki a saját neméhez vonzódik, az bűnös. És azt meg kell gyónni, ha bármi ilyesmit érez. Azt is mondta ez a kedves, közeli munkatárs, hogy a bűnös embernek is lehetnek barátai, és a barátság az fontos, de a bűn akkor is elítélendő, ha közeli barátunk az, aki elköveti a bűnt, mert a bűn elítélése isteni parancs, egyszóval, ha valakivel jóban vagyunk, akkor ugyan megbocsáthatunk neki, mert az Isten is megbocsát, de akkor is, a bűnét azt el kell ítélnünk, mindenképpen. Az, hogy valaki a saját neméhez vonzódik, az bűn, ez a Bibliában is benne van, mondta a Főnök közeli munkatársa, és ez a Jóisten igéje, nem más. És akkor passz. Mert, ha így van, akkor ez így van. Erről nem nyitunk vitát.

„Az öregasszony „kedves”-nek nevezi a fiút. Persze, neki mindenki „kedves”. Így szólít mindenkit, aki valamiképpen része az életének. Öreg, tehát ma már kevesen vannak azok, akik részei az életének. A fiú udvarias és kötelességtudó. És tiszteli az idősebbeket. Ezt az asszonyt meg pláne. Országosan ismert művészről van szó, ez külön is imponál neki. Persze, örömmel kíséri sétálni. Nincs abban semmi. Sőt, megtiszteltetés.
Séta közben az öregasszony belekarol a fiúba. Nem kapaszkodik belé, hanem úgy fűzi át a karját a fiú karján, mintha összetartoznának. Mesél az öregasszony, magyaráz, viszi a szót, beszél a fiatalságáról, arról, hogyan bújkált a háború idején. Elmondja, miképpen vitték el a testvéreit meg a szüleit is Auschwitzba. És hogyan menekült meg ő. Aztán mesél arról, miket fest. És közben magához szorítja a fiú karját. És mosolyog, és oldalról nézi a fiú arcát, és olykor-olykor könnyes a szeme.”