„Kilenc évesen rendszeresen egyedül szállt fel az olajos szagú buszra, és hetente kétszer egyedül ment városba. Oda-vissza 30 kilométer. A családban egyesek Szpidi Gonzáleznek hívták, a faluból más nem járt be atlétikára. Otthon szépen felvette a tréninget, ahogy mindenki, vállára tette a sporttásákáját. Először izgult, de jól begyakorolták az utat. Anyja maga nem szeretett egyedül idegen helyre utazni, de a fiút biztatta, hogy csak felszáll, majd a végállomáson le, onnan pedig egy helyijárattal öt állomás, és már ott is van a pályánál.Félrehúzta a koszos függönyt, bambult ki a jármű ablakán. Nemrég a bandzsaság miatt még letakarták a szemüvegén az egyik lencsét, hónapokig így kellett járnia, most pedig egyedül buszozik a városba, idegen emberek közé.”

Naftalin

Keveset eszik reggelire, mint egy madár. Sokszor épp valami gabonát. Szűken méri a konyhai élvezeteket. Húsfélét korábban sem igazán kívánt. Legfeljebb a kutyának vette a nyakat, far-hátat, a tápot, melyben hússzármazékok mutathatók ki. Tartani viszont tudja magát. Egyesek egész rátartinak csúfolják a kisvárosban. Valódi szőrméből készített sapkája, selyemsálja és finom esésű kabátja van, melyben olyan szálfaegyenesen jár, mintha seprűnyelet kötöttek volna a hátához. Egykori általános iskolai tanárnőként okosabbnak hiszi magát másoknál, ezzel nem kérkedik, ám kérdésre válaszolva, társalgás közben, elismeri. Fizikát és biológiát tanított, de attól még, mert reálos volt, irodalmi műveltségére is büszke. Kívülről mondja a magyar klasszikusokat, ő még nem krimin nevelkedett. A kisváros helyi értelmiségéhez tartozik – ez kötelez, teszi hozzá rendszeresen.