(Istenes változat) Mondá az Úr, eleinte inkább csak magának, majd lassan-lassan a saját elképzelt művének, Ádámnak, hogy íme, ütött az óra, ideje elkezdeni a teremtést. Lévén ötödike az univerzumi időszámítás szerint, márpedig az sok jóval kecsegtető nap, még az égi babonák szerint is, hát Isten elérkezettnek látta a pillanatot. Nosza, nem is késlekedett. – A teremtést az alapokkal kezdjük – magyarázá, miközben nagy összpontosítással gyurmázott. – Íme, az egyik lábad, ezzel fogsz a földön járni, ez meg a másik, ezzel fogsz a levegőben járni.

A világvégéről írja minden idők egyik legfantasztikusabb írója, a dél-amerikai Julio Cortázar az ő csudabogarairól, kronópiókról és fámákról szóló könyvében, hogy mivel az írástudók állhatatosan tovább folytatják a tevékenységüket, az a kevés olvasó, aki még megmaradt ezen a földkerekségen, foglalkozást változtat és beáll írástudónak. Az országok így egyre inkább az írástudók meg a papír- és tintagyárak országaivá válnak. Nappal az írástudókéi, éjszaka pedig azoké a gépekéi, amelyek kinyomtatják az írástudók műveit. Először a lakások bizonyulnak kicsinek a bennük levő könyvtárak számára; akkor a városok vezetői kénytelenek lesznek (ez már folyamatban is van) feláldozni a játszótereket a könyvtárak bővítése céljából. Ezután következnek a színházak, a szülőotthonok, a vágóhidak, a kocsmák és a kórházak. A szegények téglának fogják használni a könyveket, cementtel összeragasztják őket, a könyvekből falakat emelnek, és majd könyvkalyibákban laknak. Akkor aztán a városokat is kinövik a könyvek, elárasztják a vidéket, lelapítják a napraforgót, a búzamezőket, így jó, ha az útügyi igazgatóságnak sikerül elérnie, hogy két magas könyvfal között szabadon maradjanak az utak. Néha ledől egy-egy fal, s ebből borzalmas szerencsétlenség származik.

Tudnivaló, hogy Kisasszonyfa egy apró, a szomszédságával főleg földutakkal összekötött település a magyarországi Baranyában, a Dél-Dunántúlon, rakás vakondtúrás békés társaságában. Tavalyelőtt mindössze száznyolcvankilenc lelket számlált, amikor a helység közjegyzője címeres-okleveles dr. Balázs János volt. Persze lehetett ez másképp is azokban a réges-régi időkben, amikor dr. Balázs János még fel sem tűnt, még távoli ideaként sem, porszemként a láthatáron, hogy megállapíthassa a szomorú tényállást a szerényke létszámmal kapcsolatban. Mindenesetre Kisasszonyfa mindig kevés lelket számlált, azonban akadtak közöttük olyanok, akik valóságos szellemi óriássá nőtték ki magukat. Vagy ha nem is éppen gigászivá, de jelentős intellektuális magasságokat értek el, így a többihez képest ott röpködhettek az elérhetetlen gondolati régiókban. Jó példának okáért egy apa és a kedves fia, jelesül a két Istvánffy: Pál és Miklós. Mindkettejüket a lúdtoll repítette valóságos szárnyakként, csak az egyiket szépírói, a másikat történészi. Róluk szól ez a műfajilag nehezen meghatározható, visszatekintő történet. Azért is érdekesek ők számunkra, mert ha összeadjuk kettejüket, összerázzuk mintegy, majd a szemünk előtt tartva újfent jól megvizsgáljuk, akkor abban a csodás spiritus liquidusban felismerhetjük a mi munkánk lényegét is.

Akkor már nyolcadik napja játszottam fogadásból Beethoven Holdfény szonátáját csak annyi megállással, amennyit a test funkciói mindenkoron elengedhetetlenül szükségessé tesznek. Mivel úgy gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, felhívtam a Rekordok Könyvét, hogy amennyiben érdemesnek tartják, írják bele ezt is bővítés előtt álló kiadványukba. Némi csodálkozásomra belementek azzal a kikötéssel, hogy egy ellenőrnek szüntelenül jelen kell lennie. És így is lett. A kontrollszemélyzet valamelyik tagja – bánatomra mind búskomor férfi – ott ült egy támlátlan széken a falnál. Szemem sarkából láttam, hogy kinek előbb, kinek utóbb, de menthetetlenül oldalt billen a feje, majd hosszú küzdelem után bedobja a törülközőt.

Úgy kezdődik, hogy észreveszem: egy nagy álkaszáspók befészkelte magát hozzám, majd elkezdte kifeszítetni csillámló fonalait az életfa és Szűz Mária mögéje csúszott imádságos képe között. – A francba! – Némi gondolkodás után mégsem bántom, elnevezem Francnak, majd szövögetem tovább a számítógépnél olvasófogó mondataimat, ahogy Franc a maga hálóját amott. Csak ám úgy veszem észre, velem ellentétben ő játszi könnyedséggel teszi dolgát. Végül túlszövi magát. Elkezd arcátlanul terjeszkedni, már lassan eléri a falon a képeket, alatta a kisszekrényen meg már behálózta a Színházi kalauz 1962-es kiadványát. Megpróbálom megregulázni. Nem ölöm meg, mert mintha kezdeném sajnálni, ugye, mert itt vagyunk mi ketten már egy ideje, azért mégis megpróbálok visszavenni a terjeszkedéséből. Kissé megnyirbálom a művét, csakhogy Franc picit sem enged agresszív politikájából. Mire visszajövök a boltból, már csaknem ott tartunk, ahol tartottunk a kiflim, az uborkám és a két söröm előtt.

Váratlan fordulat

Patak vizéből ivott a bárány, amikor a farkas hátulról megközelítette. Vadul förmedt rá a bestia a gyámoltalan kicsi jószágra.

– Nem megmondtam, hogy ne itt igyál?! Szépen figyelmeztettelek, legalább ötször, hogy amoda menj, lejjebb. Nem értesz a mondott szóból? Itt összekavarászod a vizemet, aztán én hogyan igyak belőle?

– Neeem kavarászom – bégetett a bárány –, csak így lefetyelek egy picit a színéről.

– Mi az, hogy nem kavarod – hergelte magát tovább a farkas –, most akkor én hazudnék? Látom, mi történik! Elég volt ebből, ezt tovább nem tolerálhatom. Mindjárt megeszlek.

­­– Ne egyél meg, kérlek – fogta könyörgőre emez.

– Nincs pardon – keménykedett amaz.

Akkor hirtelen felcsillant a bárány szeme.

– Jó, megehetsz, de elébb mutatok valamit, rendben?

A rendkívül fontos politikai események csinnadrattájában és a szűnni nem akaró háborúk pergőtüzében újabban elsikkadt az a hír, hogy űrkutatók csapata újfajta rakétát szerkesztett, amellyel a kultúra sűrítményén át az emberi civilizáció reprezentatív keresztmetszetét juttatták az űrbe. Hátha ott a nagy végtelenben valamiféle megértőbb lélekre találunk, ha már ugyanez itt lent nem sikerül nekünk egymás között a Földön. Persze az, hogy az illetékesek nem is verték nagydobra, részben szándékos volt. Ne legyen belőle újabb hőzöngés, hogy már megint kész vagyont herdáltak el valakik a kultúrára.

Yokohama express
Tematikus prózaösszeállítás - írások a Rock and rollról és a beatnemzedékről

Lehet, némelyikük a régi farmernadrágos jeans nemzedék tagja (írt róla dr. Bányai János professzor Újvidéken anno, erről az írói nemzedékről a régi Yu-góban), lehet, nem is játszott soha abban a „boldog” csapatban az illető, mindenesetre ők fogják azt ma is egyenesben arrafelé, amit hajdanán Jack Kerouac három hétig tartó transzában, lelkének dzsesszes lüktetésével rótt egy jókora tekercs telexpapírra. Szinte egyetlen hosszú lélegzetre jegyezte le automatikus írásmódjának maradéktalan bevetésével eme leghíresebb művét a maga színes, ugyanakkor gyakorta kényszermozgásnak tűnő, túlnyomórészt Neal Cassady életművész kolléga társaságában történt utazásiról. (A regény szerkesztett változatában: Cassady Dean Moriarty névre hallgat.) És Čačakban nem vacakolnak azzal, hogy közben Jack Kerouac nem csupán tananyaggá, de díszdoktorrá vált örökmozgó végtelen pittoreszk és pikareszk útján: valahonnan valahová.

Próbáljunk meg válaszolni egyre: vajon melyik adriai sziget állatvilágának része az elefánt, a strucc, a zebra, az antilop és ilyesmi? Azaz mégse törjük a fejünket, mert ez csupán amolyan retorikai kérdés. Szóban forgó sziget, maréknyi szigetcsoport Jugoszlávia virágzásának idején, a Brioni névre hallgatott, a délszláv államalakzat szétesése után pedig hivatalosan Brijunivá lett. 

Határtalanok - Tematikus próza

Húsz éve ilyenkor már nem volt berlini fal. A magyar hivatalban meg faragtak egy bélyegzőt, a nyomatán: „az útlevél a világ összes országába érvényes". A határok, persze, nem tűntek el. Át kell lépni, szakítani őket, mi sem változott: surranunk, csempészünk, csalunk, figyelünk. Mert mindennek van. Az ÉS felkérésére Balázs Attila, Berniczky Éva és Halász Margit lépett át minden határon.

vagy a világ kicsiben
(regénydarab 8)