Herczog Noémi

 (Bíró Bence: magyartenger, r.: Alföldi Róbert, Centrál Színház)

Nem akarok álszent lenni, a politikai tehetetlenségnek ezen a fokán jól tud esni az ilyesfajta röhögés, és nekem szimpatikus, hogy Alföldi Róbert mostanában rendezőként a bohózatot látja meg a kortárs darabokban, azúttal fiatal szerzőtől; hogy eltartja magától a sznob elitizmust. De annyiban mégsem sikerül eltartani, hogy a homofób rokonok messze eltúlzottabbak, és ebből adódik, hogy kizárólag rajtuk röhögünk az egész első felvonás alatt. Már ha nem sírni van inkább kedvünk.

 

Tovább

(Varga Zsófia – Tarnóczi Jakab: Magányos emberek, r.: Tarnóczi Jakab, Katona, Kamra)

Ez a szituáció meglehetősen jelen idejű, noha pontosan így szerepel Hauptmann 1891-es keltezésű darabjában is, aminek szerkezetét, de még a párbeszédek tetemes részét is gyakorlatilag egy az egyben megőrizte az új szerzőpáros, Varga Zsófia és Tarnóczi Jakab. Az elhangzottakból több az eredeti, mint gondolnánk. Érdekes kérdés, átirat-e ez egyáltalán, de már a darabválasztás izgalmas kísérletté avatja a Magányos embereket, amelyre nehéz pillanatban vállalkozott Tarnóczi Jakab. Akkora szakmai siker veszi körül, amitől egy elefánt is kiterülne.

Tovább

(Ulrich Hub: Az utolsó bárány. Rendező: Cseri Hanna. Budapest Bábszínház)

Az utolsó bárány humorát a látvány és a gegek mellett pontosan a zenei poénok adják. Mert nem épp csengettyűk hangja száll, hanem billentyűzet és basszgitár, utóbbi van Ács Norbert kezében is, amikor az evangélista bika szerepében Betlehem-külsőről elmeséli, hol szokott rá a szemétevésre, és itt még egy bevállalós „félre” is belefér a felnőtteknek. Máskor pedig zenei poénok, hol ennek, hol annak a korosztálynak: alaposan kitalált rendszert képez, ahogy a Suttog a fenyves és más karácsonyi dalok egybeolvadnak a misékkel, liturgikus énekekkel, megszabadítva ezeket a dalokat a „Coca-Cola” karácsonyi reklámhangulattól.

Tovább

(Józsa Péter Pál: Agón, r.: Vidnyánszky Attila, Nemzeti Színház; Raubinek Lili: Dioráma magyarokkal, SÍN–Trafó)

Üres hatásokkal dolgozó, mégis hatástalan spektákulum az Agón, amelynek szibarita váza kétségtelenül hordoz valamit a Vidnyánszky képviselte formátum csíráiból. Ennél is érdekesebb, mennyi minden köti össze a Dioráma magyarokkal című trafós performansszal, amelyet azoknak ajánlok, akiket érdekel, lehetséges-e meglátni a valódi embereket az identitáspolitikai jelszavak mögött.

Tovább

(Fekete Ádám: Moby Dick, avagy a fehér bálna; Varsányi Péter: Népmesebeavató333 – Trafó)

Bármennyire kevéssé nézőbarát, nehéz utálni egy előadást, ami érezhetően a barátságról szól. De az „olvasók” és közém betehénkedik (vagy bálnázik) Moby Dick, a maga nagy fehér bálnatestével (micsoda munka lehetett pedig az eredetivel egybevetni, újrafordítani, megtanulni, és milyen kevés jut el belőle hozzánk). Mintha itt valakik a Moby Dicken keresztül próbálnának bevezetni annak örömébe, hogy milyen együtt utazni a szövegtengeren, olvasni egy művet, és beszélgetni róla. De éppenséggel ellentétes hatást érnek el, nekem legalábbis egy idő után megszűnt a vágyam mindenfajta értelmezésre. Amit azért is sajnálok, mert biztos vagyok benne, hogy lett volna mit megfejteni.

Tovább

(Csiky Gergely – Mohácsi István – Mohácsi János: az üzlet az üzlet, avagy eladó a menyasszony, Budaörsi Latinovits Színház)

De azért álljunk meg, mert összevissza használok két kifejezést, akkor most újgazdagok vagy dzsentrik? Ezt éppenséggel nem dönti el az előadás sem, amelyben a dzsentrik „ispánoznak” és „alapítványoznak”, cigányoznak és zsidóznak (bár a „nőzés”, mármint a nők elnyomásának kiforgatása jobban következne a darabból), de a probléma ettől még probléma marad: Csiky Gergely Csehov kortársa, ezért lecsúszott, deklasszálódott arisztokratákról ír. Viszont a NER-elit, amelyre az előadásban néhány kiszólás utal, újgazdagokból áll, akikről korábban a Hyppolitban regéltek Mohácsiék, de akik éppen hogy felemelkedtek, nem volt nekik honnan lecsúszni. Bár a szellemi többszörös közös. 

Tovább

 (Franz Kafka – Bodó Viktor – Róbert Júlia – Veress Anna – Sibylle Meier – Kovács Krisztina: A kastély. Rendezte: Bodó Viktor, Vígszínház)

Bodó Viktort akkor fogadták be Magyarországon, amikor először hajtott fejet a magyar színházi hagyományoknak. Liliomával maga mögött hagyta a korábbi őrületet, és meglepő módon most Kafkával is ez történik. De ez csak azokat fogja zavarni, akik ismerték és szerették olyannak, ahogy eldobta az agyát. Persze ez így önellentmondás: a régi Bodót kérem számon az újon, konzerválnám azt, ami tetszett.

Tovább

(Pintér Béla: Az Imádkozó, UP – Újpesti Rendezvénytér)

Sosem tartoztam a fanyalgók közé, akik szerint Pintér Béla nem tud darabot írni, amit ő csinál, éppen azt bizonyítja, hogy a klasszikus dráma igenis összefér a szappanoperával és a poppal, ettől áraszt jóféle, elitellenes hangulatot (más kérdés, hogy egyre inkább csak az elit tudja megfizetni). Valamiért mégis azt szoktuk gondolni, hogy azok a kiemelkedő munkái, amelyekben a nevetés drámaisággal párosul, és ez az, ami a legutóbbi bemutatóknál elmaradt, ahogy most is, bár a Vérvöröst én bírtam, mert nem akarta a régi receptet, önazonos volt és új irányt hozott. Az Imádkozó viszont a bevált hatásra törekszik.

Tovább

(Sirály, rendezte Székely Kriszta, Szolnoki Szigligeti Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad, szeptember 10.)

Székely Kriszta vonzódik a klasszikusokhoz, a nagy érzelmek rendezője, miért is ne rendezhetne egy vidéki nagyvárosban – esztétikai értelemben nem fogja szétfeszíteni a városi színházak eszményképe, a „népszínház” kereteit, mármint azt, amit itthon értünk rajta (mert ez az eszmény éppen a néptől kerül egyre távolabb, értsd: ki jár ma színházba?). Ha viszont a pár sorral feljebb írottakra gondolunk, valamint a magyar színházpolitikai sáncokra, akkor éppenséggel lehet, hogy mégiscsak meg fogunk lepődni. Aztán megnéztem a városmajori szemlén a Szigligeti Színház vendégjátékát, és arra jutottam, hogy Székely Kriszta Sirálya pontosan erről a meghívásról szól. Igaz, hogy nem szándékosan.

Tovább

(Alvis Hermanis: Gorbacsov, Nemzetek Színháza, Moszkva, 2020)

Érdemes rákeresni, a felvételen látható, hogy a moszkvai bemutatón maga Gorbacsov is részt vett, és hatalmas, tüntetésszámba menő tapsot kapott azoktól, akik számára ő nem egy széthullott Birodalom felelőse, hanem a szabadság tétova ikonja. Gorbacsov történelmi szerepéről persze joggal fognak még vitázni a történészek, de úgy kell annak, aki az előadásból szeretné megérteni a politikai döntések – hamleti hezitálások – mögötti okokat, hogy miért és hogyan omlott össze a Szovjetunió.

Tovább

Volt színházigazgató, aki felpofozta, és volt rendező, aki el akarta törni az ujját. Mondják, egy Nagy Rendező, aki sokat szapulta, utóbb (vagy előbb?) plagizálta az egyik tanulmányát. De akkortájt, amikor megismertem, még Vidnyánszky Attilával együtt véleményeztek előadásokat a gyulai Shakespeare Fesztivál készülő programjába a legnagyobb kölcsönös megbecsülésben. Koltai Tamás, azaz Tamás, mert utálta a tekintélytiszteletet, tehát szeretett tegeződni, most lenne 80 éves.

Tovább

(Pozsgai Zsolt: A miniszterelnök és a fiú, Ivancsics Ilona és Színtársai, Thália Színház – Arizona Stúdió)

A propagandisztikus értelmezés ellen szól mindenesetre, hogy nehéz ebből a Viktorból kinézni, hogy igazak lennének rá a szép szavak, melyekkel Antall elhalmozza. Még a heroikus jövőkép sem látszik rajta, mondjuk az végképp nem, hogy valódi trickster, nagy kártyajátékos lesz belőle. Antall víziója az, hogy benne és Orbánban két, a vezető szereptől menekülő, társadalmi sorsát kénytelen-kelletlen betöltő tragikus vátesz-politikus öltött testet, akiknek terhére van a hatalom, ami különösen Orbán esetében merész állítás, tekintsük ezt a darabbeli Antall vakságának, bár erre nem utal semmi.

Tovább

Budapesten valamivel jobb a helyzet, vidéken valamivel rosszabb. Vezet a Pinceszínház (3 fő), őket követi a Katona és a Budapest Bábszínház (2-2 fő), majd az Örkény és a Nemzeti következik: 1-1 fő. A Vígszínház: 0 – bár a házi színpad műsora még nem nyilvános, és elképzelhető, hogy Rudolf Péter is folytatja az Eszenyi-éra gyakorlatát: „nőket a padlásra!” (kivételt képezett ez alól korábban maga Eszenyi, aki mindig rendezhetett nagyszínpadon). A Radnóti Színház igazgatását Kováts Adél anno részben a női rendezők előtérbe tolásával nyerte meg, később azonban nem váltotta valóra ezt az ígéretét. Elismerendő, hogy második pályázatában ezért elnézést kért és jelezte, szeretne az arányokon javítani, de csak szerzőket említett, a Radnóti jövő évadtervében ehhez mérten nem is szerepel női rendező

Tovább

(Bánkitó Fesztivál, 2022)

Visszatérve Bánkra, ez egy kiváló underground minifesztivál, minden műfajban nyitott az újra (vagy ami itthon új). A Nagymamáról álmodtam pedig valahol kultelőadás (ha csak egy szubkultúra számára is), de több okból nehéz róla írni. Minden kártyát kijátszik a szerethetőség érdekében: van itt rokoni szál, személyesség, humor, és a legfőbb kártya, a holokauszt, ki merne kritizálni egy holokauszt-előadást, pláne ha azt egy – állítása szerint – zsidó unoka készíti saját, túlélő nagymamájáról.

Tovább

(Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozója – Kecskemét)

Aligha érdemelte ezt a „vidám” felvezetőt a kecskeméti bábszínházi találkozó, ahol idén két napot töltöttem, és amelyet most a COVID miatt a szokásos kettő helyett négy éve rendeztek meg utoljára, talán részben ezért is volt ennyire erős a felhozatal. A Freeszfe és a Gólem Színház remek (14 pluszos) Ladislav Fuks-adaptációjában Cseri Hanna mesterien játszott a különböző bábtechnikákkal, kivetítve elénk egy zsidó Akárki, a rettegő Mundstock úr belső világát a középkori bábszínház humorával és annak kicsiny hősei sorában.

Tovább

(Paulik Móni – Vincze Zsuzsi: Lili és a bátorság, r.: Somogyi Tamás, Mesebolt Bábszínház, Szombathely)

Kedvelt szokás firtatni a mesék nevelési hatásait (lásd a lövöldözős rajzfilmeket és társaikat), itt pedig konkrétan az merült fel, hogy a Lili lerombolhatja a gyerekek bizalmát elsősorban a férfiakban, de ekkora ereje ma a színháznak szerintem – sajnos vagy nem sajnos – nincs. Hozzáteszem, pozitív értelemben sem. Az információ viszont jól jön, ha érthető módon szeretnénk is azt hinni, hogy jó családba való gyerekünk potyára szembesül egy „mocskos” mesével: a mocskos sajnos az, amiről a mese szól.

Tovább

(Kárpáti Péter: Moszkva–Peking Transzszimfónia, r.: Novák Eszter, Katona József Színház; 451 Fahrenheit, r: Nagy Péter István, Radnóti Színház)

A poétikus című Moszkva–Peking Transzszimfónián még inkább érződik Bodó Viktor kézjegye, de az előadás csillagzata több okból is szerencsétlen. A sok éven át álló forgószínpadot mintha a COVID alatt javították volna meg a Katonában: Tarnóczi Jakab elindította a gyönyörű Melancholy Roomsban, és ez most nem kedvez Novák Eszternek, mert a forgószínpaddal imitált vonat óhatatlanul utánlövésnek hat. Ráadásul az előadás Oroszországban játszódik, valamikor ma, de mivel pár éve írták, témája még nem a háború...

Tovább

(Fábry Sándor: Etűdök rókafűrészre – Akvárium Klub; Rainer-Micsinyei Nóra: Innen szép nyerni – Dumaszínház)

Rögtön itt is van valaki, színészi kvalitásokkal, és akin végre nevetni is lehet, nem csak mosolyogni. Ez ritka, mint Pintér Béla és Bödőcs Tibor. Rainer-Micsinyei Nórát – most legyen RMN – én még kaposvári főiskolásként jegyeztem meg magamnak, már akkor is a humoráról. Azóta Enyedi Ildikó-filmeken át a volt Szputnyik Társulaton keresztül sok fontos előadásban szerepelt, leginkább mégis epizódszerepekben. A magyar színház felismerte, mégsem tudta értékelni, talán mert ritkán és csak kivételes esetben képes értékelni egyéniségeket.

Tovább

(Wéber Kata: Pieces of a Woman, r.: Mundruczó Kornél, TR Warszawa, Vígszínház – Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Lévén az anyaság intim, az ember érzékelését is alapvetően megváltoztató téma, filmen hálásabbnak tűnik, szerintem mégis az előadás a sikerültebb; gondolok például a filmet terhelő, súlyukhoz képest szerintem felületesen kezelt transzgenerációs traumára és a holokausztra. Ha ezt kiegészítem a lakhatási válsággal és a menekültekkel, az utóbbi évek Mundruczó–Wéber-előadásainak és filmjeinek nem mellékesen a piachoz is illeszkedő témáit kapjuk, amelyek ízlésem szerint nem minden esetben találtak jelentőségükhöz mérhető nyelvet.

Tovább

(Székely Csaba: Mária országa, r.: Alföldi Róbert, Szegedi Nemzeti Színház – Kisszínház)

A (szándékos) látszat ellenére a Mária... még csak nem is Szűz Máriáról szól (bár a plakát és az utolsó kép az övé), ezzel szemben „fiúsított” királynőnkről, mondjuk így, Rex Máriáról, akit csak mint királyát ismert el a nemzet közössége (értsd, a nemesek). Székely Csaba türelmes alkat: rátalált egy pontjára a magyar történelemnek, amikor nő uralkodott fölöttünk. 

Tovább
Élet és Irodalom 2023