Végel László áprilisi Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia-i székfoglalóján ismét Sinkó Ervint idézte fel, a jugoszláv, vajdasági magyar zsidó kommunistát, a forradalmárt. Innentől ismét zavarba ejtőnek tűnhetne Végel útja, hisz – legalábbis az ottani magyarok közt – elsőként kezdett el leszámolni 1968-ban az illúziókkal, hogyan s miként váltható meg a világ, tehető jobbá a kisebbségi/nemzetiségi élet a szocializmusban. Akadnak más alakok is, akik nem hagyják nyugton, így az elfeledett Ke(c)k Zsigmond, több mártír is. El sem tudom képzelni, ama bűnök világában hogyan maradhatott valaki konzekvensen baloldali, illetve liberális (most hagyjuk e fogalmak terjedelmes jelentéstartalmát), hogyan nyúlt vissza egy őszinte, világjobbító hagyományhoz. Sokan ma ezt avíttnak vélik, kiment a divatból. Csakhogy Végel valahol már a hetvenes években a civilséghez kapcsolódott, a civil társadalom felépítéséhez – ez meg valahol ma is menő, Magyarországon is, akárhogy is állunk. Végel az akkor kialakuló jugoszláviai entellektüel (így mondták) mozgalmakhoz kötődve vált azzá, ami, néha tán feleslegesen keveredve bele a politikai buktatókba, azok közé, akik hittek még abban is, hogy a szocialista rendszer, balról előzve, jobbá tehető. Mégis, így kapcsolódhatott az emancipatórikus új (majd megbukó) jugoszláv szellemi elithez.

A vajdasági származású költő, drámaíró iskolapszichológusként dolgozik Budapesten a pestszentimrei Wesley Kincsei Általános Iskola és Gimnáziumban. Harmadik kötetét, a Halott nőket már több nyelvre is lefordították, Sziveri János- és Füst Milán-díjas. Legutóbbi verseskötete, a Háttal a napnak tavaly jelent meg.