egyes szám első személyben írom meg a történetet. a gyávaságod történetét. azért így, mert akkor könnyebben olvasod. nem rólad szól. nem neked kell cipelni. nézd, lerakom ide, az út elejére a gyávaságodat, ebben a hátizsákban. te elmész, elszambázol ebben az elhordott trikóban, ami egyébként elég jól áll neked, nem mintha valami veszettül kidolgozott felsőtest volna a tiéd, de nem idegen tőled a sport. ez látszik. labdával láttalak már, ügyesen bánsz vele. hogy bármeddig dekázol, hogy csak akkor hagyod abba, amikor már mindenki elfordult: mit nézzenek azon, aki bármeddig levegőben tudja tartani a labdát. abban nincsen semmi érdekes, nincsen benne a bukás, a veszteség esélye, kockázata, eseménye. nem közénk tartozik, ezt érzik, elfordulnak. könnyű neki, azt mondják. nem is, inkább azt, hogy így könnyű, így, ha megy, ha van érzéke hozzá. ha tehetséges.

Jászberényi Sándor: A varjúkirály
Kácsor Zsolt: Cigány Mózes
Háy János: Mamikám
Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk

mezítláb lépett bele az elejtett pohár üvegdarabjaiba. meztélláb, ez jutott először eszébe, aztán meg az, hogy még három lépés a kanapé, minimum három, kevesebb lépésből nem lehet megúszni, ahol leülhet és megnézheti a talpát, keresztbe a lábat, egyiket a másikon, megfogja bokánál, hogy maga felé fordítsa. három lépés odáig, de az biztosan nem fog menni, hogy ő azt a fájdalmat ki nem bírja, hogy itt fog állni az idők végezetéig inkább, benne a szilánkokban, hogy mint egy hajótörött, a szilánkok szigetén marad, és ebben az esetben a szőnyeg a tenger, a hajót nem lehet magyarázni sehogy.

György Eszter: Köztes terek. A rendszerváltás utáni nyócker identitása. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2020, 250 oldal, 2990 Ft

A könyv alapvetően három rétegből szerveződik. Az egyik annak az elrugaszkodásnak rendszerezett megírása, amely érthetővé teszi és legitimálja a szerzői-értelmezői tekintetet.  Ez egyfelől elméleti keretet jelent a városantropológia, emlékezetpolitika, identitáselméletek, kultúrakritika, reprezentációelméletek felől – meglehetősen széles irodalmi alapozottsággal. Másrészt történeti, szociológiai kontextusát is adja a városrész alakulásának. György Eszter szemléletének kulcsfogalma a hibriditás, ebből következően a rögzített identitás, az esszenciális, homogenizáló kimondások leleplezésére, kikezdésére törekszik.

Tárcatár 2020 – a búcsú
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 28 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2020-ban Beck Zoltán, Grecsó Krisztián és Kiss Tibor Noé írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata. Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.

azon csodálkoznak majd – az összeesős változatban –, hogy mit keres egy idegen a kertemben, a házamban, hogy miért ismer olyan történeteket, amiket csak én ismerhetek. én meg azt mondom nekik, hogy nézzétek, élek, csak a testem cserélődött ki egy ködös estén, mert mellém ért egy másik. egy másik mi. egy másik test. ennyire egyszerű, mit nem lehet ezen érteni, mondanám egyre türelmetlenebbül, a sírógörcsre meg még türelmetlenebbül reagálnék, nehogy már azt játsszuk, hogy én vagyok a megértő, hát az én testem cserélődött ki, talán én vagyok az áldozat, nem. ezt kérdezem, felviszem a hangsúlyt, és akkor már kiabálok, amire az a válasz, hüppögve egyébként, hogy de hát eltemettünk, hogy már túlvagyunk ezen, hogy minek kell feltépni a sebeket, amik még be sem hegedtek. jobb lett volna, ha nem jössz. ha már egyszer elmentél.

vagy képzeld el máshogyan. úgy, hogy a könnyű nyári ruha lekerül erről a nőről, és ahogyan bújik ki belőle, lefelé tolja a vállán, a karjairól inkább lerázza a ruhaujjat, siet, vagy még inkább kapkod, türelmetlensége és zavara egyszerre dolgozik benne, a szoknya alsó része közben odatapad a hülye harisnyához, a ruha nem leomlik, hanem inkább a nő fordul ki belőle, és akkor az alakformáló harisnya alatt ott a csálé bugyi, a ruhától meg a harisnyától is elüt a színe, és csak akkor, csak akkor lép ki ügyetlenül a cipőből, a bal nagyon is kitágult, valószínűleg a külső talpélen jár, ezért aztán abból csak kilép, és a szabad hüvelykjét utána támasztja a jobbos cipő sarkának, hogy attól is megszabaduljon. és az egész mozdulatsor alatt nem szól egyetlen szót sem, mert attól tart, ha megszólal, versben kellene beszélnie, na nem a rímektől tart, szabadverseket ír, de azért a szabadvers mégiscsak más, mint ha csak úgy megszólalna.

a férfi mindennap a bódéban eszik, aminek egyébként neve is van, red moon, így hívják a helyet. fiatal, erős, szép férfi, a tanítónőnél fiatalabb. a karján, mert a karját szabadon hagyja a trikó, amit visel, nonfigcsi tetoválások, nonfigcsinek mondja legalábbis, amikor a pultból megkérdezi a red moon tulaja, hogy mikor varrat magára legközelebb megint valamit. a tanítónő meglassítja a lépteit, a gyaloglás intenzitását nem lehet folyamatosan fenntartani, nem is egészséges, gondolja, inkább érdemes szakaszosan szervezni az edzésintenzitást. a red moon üvegtáblája felé fordul, a férfi meg az üvegtábla túloldalán ül. eszik. hogyan lehet az, hogy ez a férfi mindig eszik? ezt a kérdést teszi fel magában, ez foglalkoztatja, aztán rövid úton le is zárja azzal, hogy rájön, a gyaloglást fél nyolc és negyed kilenc közé időzíti minden este, ami azért nevezhető nyugodtan vacsoraidőnek, azok számára legalábbis biztosan, akik nem gyalogolnak. ő a vacsorát jóval korábbra húzza, hat után már semmit. a nő azt hiszi, hogy a férfi azért felfigyelt rá, és a férfi is biztos abban, hogy a tanítónő legalábbis érdeklődik iránta.

öreganyám egyre nehézkesebben mesél a múltról, mert kikopnak az emlékezetéből a szereplők. lehetne úgy, hogy szépen, lassan tűnnek el, vagy elhalványodnak, de az idő rostájának nem ez a természete. hanem az, hogy egyik percben még ott volt az a valaki, éles kontúrral, névvel, a másik pillanatban meg – semmi. eltűnt, és kész. és az már úgy nem történet, hogy a puszta cselekedetek sorjáznak, de nincsen se alanyuk, se tárgyuk. hogy a cselekedetek nem tartoznak senkihez. szóval az idő rostájával végtére is mégsem az a baj, hogy az embert veszejti el, azt, akiről szó van, hanem az embert, akinek története van, az embert, aki mesél. ha most tehát az árnyékot is iderángatom, meg a rostát, meg az erdőt avarral tele, meg a szőlőprést is, akkor érted meg igazán, amit mondani akarok: ha a mesédnek annyi, neked is annyi. kampó, befellegzett. mert mi értelme van az asszony történetének, ha úgy mondja: megütötte, a nyoma meg hetekig látszott rajta, nem tudom, mivel ütötte meg, fiam. de mama, ki ütött meg kit? nem tudom, az idő kirostálja a lelkeket. hát, mama, marha jó történet volt, mondhatom, mert most azt tetszett ám mondani, hogy valaki megütött valakit. de ennek az ütésnek így semmi értelme nincsen. de van, fiam, azért ütötte meg, mert felbőszítette nagyon. azért ütött. és azért volt értelme is az ütésnek. de mama, az ég szerelmére, ki ütött? ki, ki, a nagyapád, persze hogy ő, minek mondanám, ha nem ő csinálta volna, és engem kellett megvédenie, mert reklamáltam a tehenek miatt, hogy legalább azt ne vigyék el, hogyan adok akkor a gyerekeknek tejecskét, azt kérdeztem tőle, attól az embertől, az meg a mellembe vágott a puskatussal, de úgy ám, hogy hanyatt estem. nagyapád meg hazajött sötétedésre a földről, aztán látta, mi volt, hogy az istálló üres, hogy hol vannak a kurva tehenek, mama, azt kérdezte, igen ingerülten, én meg elmondtam, hogyan volt a délutánba.

„nincsen jó vége, mert az ilyen típusnál nem lehet tudni, mit vált ki, ha hozzászóltok. hogy hallgat csak hallgat, aztán egyszerre robban, és akkor, abban a váratlan, de bizonyosan bekövetkező pillanatban minden kiszámíthatatlanná válik. mert kiabálni fog, vagy ütni, vagy egy keze ügyében lévő, mozdítható tárgyat vág a falhoz, vagy az egyik kollégájához, és nehogy azt higgyétek, hogy ahhoz pont, aki zaklatta, nem, az túl egyszerű volna, hanem bármelyikőtökhöz. hogy jössz vissza a xeroxtól, a hónod alatt a papírok, mert három példányban kell az a kurva excel, erre a képedbe röpül a sünis ceruzatartó. és akkor te hirtelen mit tudsz csinálni? azt se tudod, honnan röpült, mert éppen csak beléptél, talán föl se néztél, és már a képedbe a sün. akkor, mert azért zavarban vagy, lehajolsz, hogy összeszedd a ceruzákat, 0.3, 0.5, 0.7. veszed fel a rotringokat sorra, az egyik kezedben a papírtömb, a másikkal ügyetlenül szedegeted a ceruzákat, egyet elejtesz, újra fölszeded, a könnyed önkéntelenül elindul, és homályosul a látásod, de még mindig nem szólsz, és akkor a nagy kiabálás meg csörömpölés hirtelen marad abba, néma csönd van, mind csak állunk, és hol téged, hol meg azt nézzük, aki dobta. meg a sün darabjait, mert az égetett agyag, ahogy a laminált parkettára esett, széttörött.”

azt tudnod kell, hogy sosem fésülködök. a kezemmel néha beletúrok a hajamba, annyi elég. tőlem csődbe menne az összes hajszárítógyártó is, meg a fésűsök, mert csak megdörzsölöm a fejemet a törülközővel, aztán hagyom, hadd száradjon. talán ezért kaptam a fésűt. utalnak rá a családtagok, hogy esetleg fésülködhetnék. hogy elegük lett a folyton vizes párnákból, a szemembe lógó hajból meg abból, hogy nem veszem le a sapkát, ha belépek valahová, hogy bennem nincsen nyoma a tisztességnek, jólápoltságnak, kellemnek. de hát én azt konkrétan leszarom. összefogom fölül a hajamat, ha a melóba beérek, egy istenverte postagumival, aztán fogom a fanyelet, beállok a centrifugás mellé, hordom a rohadt gyümölcsöstálat nyolc órán át, vagy hordom a pódiumra a szódát, mosom ki kvarchomokkal a vizeskancsót, telitöltöm, rakom le a lábukhoz a fúvóknak, vagy villával a kelyheket viszem a futószalagra.

aztán helyette más lett – pont az ellenkezője. és ezért gondolom, hogy az ember, és most semmiképpen ne írd nagybetűvel, jól is teszed, hogy kisbetűvel írsz folyton, nincs mire használni a nagybetűt, ki is kellene iktatni a nyelvtanból, az írásoktatásból, mert nincsen semmi, ami emberi, és megérdemelné a nagybetűt. csak a kisbetű van, a hitványságunk, az árulásunk, a hamisságunk, a gyűlöletünk kisbetűje, a nevetséges jelentéktelenségünk és pökhendi nagyravágyásunk kisbetűje. minden kisbetű. nagybetűs Ő, persze, a lófaszt. kisbetűs ő, az van, meg kisbetűs én van, meg kisbetűs te. szóval az ember rossz, vagy még inkább gonosz. a rossz gyerekekből gonosz felnőttek lesznek. mert a rossz gyerekeket a gonosz felnőttek tanítják meg felnőttnek lenni. bármit képzelhetsz, azt, mondjuk, hogy a gyerekek eredendően jók, vagy mondjuk azt, hogy a részeg ember mindig igazat mond. jó sok felmentést találtunk ki magunknak. nagyszerű mondatokat, örök igazságokat, ismételhető baromságokat. és tudod, mit gondolok? hogy egyenként ez mind igaz is lehet: a te fiadra, a te lányodra, rád, a szüleidre, a barátaidra, a szomszédodra. egyenként bárkire. de együtt egyikőnkre se, bassza meg, egyikőnkre se.

anyján a sötétkék egyberészes, a combnál volt rajta egy halványabb kék csík, mintha ecsettel festették volna oda. olyan könnyűséget adott az egész mozgásának. a sellőt ilyennek képzelem, csak azzal, hogy nincsen lába, azzal nem tudok hirtelen mit kezdeni. mert hogyan megy a sellő a medence mellett a rücskös bitumenen? technikailag csak úgy tud, mint egy fóka, de mégse tudom elképzelni a sellőt úgy, mint egy fókát, ahogy vergődik meg tolódik, hát az valahogy nem azt hívja elő az emberben, amit ez a sellő asszony bennem. a gyerek meg, az is speedóban, fecskében, persze. halvány bőre volt a gyereknek, hamar pirult, az anyja mindig azután kente csak be, hogy a gyerek leégett, aztán meg kenőcsösen küldözgette a vízbe. nem akartam kiabálni, nem is kiabáltam, nehogy megszégyenülve érezze már magát, ott, mindenki előtt. odamentem, száz százalékban kell egy úszómesternek személyközpontúnak lenni, nulla, értsd így, ahogy mondom, nulla százalékban tárgyiasnak.

én értelek, látod, értelek. tehát azt mondod, hogy „te igenis mindig általánosítasz. micsoda arrogáns módja ez a megszólalásnak”, meg azt, „hogy a férfit és a nőt is megveti a nyelv, amit használsz, megveti mindkettőt, de mert férfi vagy, férfihangon mondod azt, amit mondasz, ezért aztán a nőt sérti, a nőt sérti igazán. hát nem érted, engem sértesz meg mindig, igenis engem”. nem kérdezek vissza, mert akkor még nagyobb lesz a baj, a visszakérdezés az előző mondat ismétléséhez vezet törvényszerűen, azzal a különbséggel, hogy lehetőséget teremt arra, hogy megismételt mondatod másfajta hangvétellel teljen meg. például, hogy sírós legyen kissé, elindított és aztán a férfi mellkasára már csak ráhanyatló ökölcsapás kísérje. egy énekesmadárka elesettségére emlékeztet ez az egyébként is törékeny, piciny test, az arc meg közben dacos, a szemek könnyben, a szájszegletig jól kirajzolódó patak, nem, inkább patakmeder, kis feketével kontúrozva, pedig nem sminkeltél aznap, nem használtál szemfestéket, szempillaspirált, ezt a feketét a harag vagy a sértettség a bőröd pórusaiból préselte elő, látszania is kell a bánatnak, nem csak hangot adni neki szavakkal. én értem, megértelek – de ezt sem mondanám. mert annak a következménye meg a visszakérdezés lesz, a dühöd csak növekszik tovább, egyre hangosabban pörög, mint a wartburg motorja, ha a gázbowden fennakad.

vissza oda, hogy ha a kimaradt perceket összeszámolom, akkor az akár fél órát is kitakar naponta. és fél óra alatt annyi minden történhet: vagy éppen semmi, de a semmi is történés a számunkra, ilyenkor, amikor épp nem történik semmi. mert ahhoz is viszonyulni kell valahogy, ahhoz, hogy eddig a valami volt, most meg a helyére került valami más, amit elhamarkodottan semminek nevezünk. ma mi történt veled?, kérdezem, és te azt feleled, semmi. és ez a számomra inkább azt jelenti, olyan dolog történt, amelyet talán semminek tekintenénk más esetekben, most viszont jelentékennyé válhat. tenyérbe söpörni a morzsát reggeli után, az semmi, kiöblíteni a használt nájlontáskát, az semmi, cipőt tenni le az előszobában, papucsba bújni, az semmi, a lehullott virágszirmokat a parkettáról felszedni, az semmi. most viszont mindezek olyanok, amelyeket megjegyzünk, amelyek olyan lényegessé válnak, hogy levélbe írom.

Bari Károly: A mozdulatlanság örökbefogadása. Összegyűjtött versek, prózai írások és képzőművészeti alkotások, 1966–2018, Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 368 oldal, 5990 Ft

A kötet időrendben halad és ezzel együtt műnemek, művészeti ágak szerinti bontásban, amint ezt az analitikus alcím jelöli. A versek ciklusonként szervezve sorakoznak, s teszik ki a könyv terjedelmének java részét – lévén Bari Károly, bármit is gondoltunk előbb, mégiscsak költő. Érdemes itt elidőznünk egy pillanatra, hiszen a Bari fenomén legfőbb kérdése a kezdetektől fogva ekörül forgott, olyannyira, hogy a költőség, a költőnek lenni kérdése legfőbb identitásalkotó dilemmája volt ennek az Én-nek. Az ehhez kapcsolódó kérdések folytonosan előkerülnek ebben az életműben, ahogy az alkotásokat kísérő recepcióban is. A prózai írások két nagyszövege is foglalkozik ezzel.

az, hogy itt van, vagy hogy ide tartozik, azért az különbség. ha én, vegyük ezt, mert látom, nem fogja azért pontosan, szóval én mindennap bemennék a maga munkahelyére, ott ülök mindennap az egyetem folyosóján, meg lemegyek a büfébe, meg kiülök a kertbe egy padra, meg tüzet kérek egy egyetemista gyerektől, attól még nem leszek egyetemista, igaz? tudós se leszek, igaz? nem fogok oda tartozni, csak ott vagyok. na, így van maga most. ért engem? nem tartozik ide. és az én történetem nem tartozik magához. és azért, mert magának mondom, nem tartozik hozzám sem. semmi kockázatom nincsen, ha mondok magának valamit. ne ingassa a fejét, tegyünk próbát, figyeljen: a fittipaldi meg a niki lauda volt a két haverom, száguldottunk a hatoson teherautókkal, fasza kis időszak volt, csempésztük a nyolcszornégyet.

na, mi történik? maga most ezt felvette, aztán leírja odahaza, magában persze azt gondolja, hogy a fickó képzeleg, de itt nem mondja nekem, hanem kussol. aki maga mellett ül, nem tudom a nevét, de ha neki mesélném, azt mondaná, hogy a faszt, képzelegsz, jogsid sincs, kocsid sincs, sose volt annyi pénzed, hogy legyen, meg milyen nyelven beszéltetek volna egyébként is. ezt mondaná, helyből ezt. és elfordulna. szóval, neki jól kéne hazudnom, vagy igazat mondani. de magának azt mondok, amit akarok, maga is leszarja, én is leszarom.

mondom, szerintem olyan volt.

és amikor azt mondja valaki, hogy olyan, akkor két dolog biztosan megfordul a fejedben: az, hogy az olyan végtére is milyen, ez az egyik, a másik meg, hogy az, aki olyan, az semmiképp se ilyen. ilyen, mint mi, ilyen kimondható, ilyen leírható, ilyen felismerhető, ilyen ilyen.

azzal, hogy apa azért mégsem mondja ki, hogy az olyan az milyen, sejteti, hogy az valami rosszat jelent, vagy az is lehet, hogy jót, de akkor valami tőlünk különböző jót kell feltételezni. most figyelj még egy kicsit, tényleg, csak egy kicsit, aztán lesz történet is – tehát, hogy biztosan jól értsd, ahonnan indultunk, azt tisztázom mégis előbb: