Grecsó Krisztián

(Mácsai Pál-nagyinterjú, „Iszonyatosan sok bennünk a gyilkolási kedv”, Telex, szeptember 18.)

Fábián Tamás beszélgetése is túl sokat vakargatja a közéleti ügyeket, meg a művészek számára állítólag „kötelező” közéleti szerepvállalást, az SZFE témakörét, néha már az unalomig kérdezve ugyanazt. De hála az égnek, a beszélgetésnek maradt levegője, érezzük Mácsai tempóit, ahogy élvezi a saját szókincsét, modorát, látjuk, hogy tiszta szívvel őszinte akar lenni, és ez Fábián figyelmének és érdeklődésének is köszönhető, nem menne neki egyedül. A legjobb pillanatok azok, amikor a kérdező tényleg figyel az alanyra, amikor el meri engedni a „csak a közélet az érdekes”, „akkor is erről kérdezd, ha kitér”, „ne engedd el a tökét” előzetes, mindent vivő szerkesztői utasításait. Amikor tényleg érdekli, mit mond napjaink egyik legnagyobb színésze, színházigazgatója, értelmiségije.

Tovább

(„Az ember, aki kivonult a társadalomból”, Herr Martin filmje. Partizán közszolgálati csatorna, You-Tube, augusztus 29.)

Szívfacsaró, nehéz film az Ember, aki kivonult a társadalomból, nem állítja, hogy a borsodi dzsungel, a tiszta levegő, a kemence melege cselédek, milliárdok nélkül kényelmes élet lenne. És hogy nincsenek benne emberi áldozatok. Még csak azt sem sugallja, hogy ez lenne a mindent vivő megoldás, egyszerűen megmutat egy különc életet, a maga tisztaságában, meg hazugságaival, elhagyásaival, és ettől a decens, rigorózus őszinteségtől a nézőnek kedve támad számot vetni – hogy az ő „kivonulása” mit jelenthetne. Mit tehetne meg, és milyen áron.

Tovább

(„Ha meghalok, engem viseletben temessetek el, mert apátok nem ismer meg, ha szűk szoknyában megyek a másvilágra”, 444.hu, augusztus 21.)

A riport eredendően Mohos Zsófia fotográfusról szól, aki járja a nógrádi falvakat, a rimóci híres lankákat, és fotózza az öregeket, meg beszélget velük. A film lassúsága, megható ritmustalansága, az arcközelik, a saját tablók aztán túlnőnek a témán, illetve felnőnek hozzá, nem kellenek a Görbeország szerzőinek fotói. Illetve, ha igen, csak funkciójuk szerint, vagyis, hogy bizonyítsák, amiről beszél a fotós, de a film olyan dús, mély és őszinte, olyan erős atmoszférája van, hogy nem kell segítségül hívni, illusztrációnak használni Mohos – máskülönben remek – munkáit.

Tovább

Tovább

Tovább

(Csalog Zsolt-interjú, Balaton tévé, 1997)

Ezért meglepett, amikor a számomra, bevallom, tökéletesen ismeretlen Balaton tévé régi és komótos, okos interjúit elkezdték a hűséges nézők, szerkesztők és még ki tudja, kicsodák megosztogatni a YouTube-on. Ezeken a nyári napokon különösen jólesik írók, zenészeket, színészeket látni a saját nyaralójuk verandáján, a buja és gondozatlan szőlő belóg a képbe, a Saratov kishűtő berreg, és még a levegő íze, színe is más. A legjobban nekem a Csalog Zsolt-diskurzus esett, én nem tudtam, hogy ilyen finom ember volt, halála előtt két héttel, a gyilkos kórral küzdve, nyilván pokoli fájdalmak mellett olyan szelíd és elegáns, művelt és pontos, hogy a nosztalgiára, révedezésre, „régi szép időzésre” kevésbé hajlamos néző térdében is megremeg a kalács.

Tovább

(444.hu tudósításai Tusványosról)   

Lehet, hogy most is van ilyen szelete a valóságnak, de a szomorú tévékritikus a héten csak azt tudta nézni, mit nem talál, és persze azt, hogy milyen tükörben látja ezt a semmit tükröződni. Hogy mit mutatnak helyette. A héten Tusványos volt a világ, a magyar médiumok, pártállástól függetlenül, csak azzal foglalkoztak, mi történt azon a pártpolitikai rendezvényen. Azt olvasom, ott is van kultúra, megtűrnek zenét, irodalmat, felhasználják önnön legalizációjukra, ahogy a táncot, a mozgóképet is – de a hangsúly nem ezen van.

Tovább

Tovább

(Dalfutár, hetedik és néhány korábbi évad, YouTube)

(...) a műsor legjobb eleme a frontember, a zenész Hajós András, aki az egész ügy kitalálója, és ő a szerkesztő-műsorvezető is. Hajós pazar ötlete az, hogy játékos keretek között megmutatja, hogyan születik egy pop-, rockdal, hogy terráriumban hoz létre produkciókat. Úgy, hogy az alkotók, miközben dolgoznak, eleinte nem is tudják, ki a társuk. Az idea csodásan bevált, kulturális kaland lett belőle, kéne ilyen az irodalomnak, a színháznak, a balettnak, a képzőművészetnek. Kimozdítani az alkotókat a saját kényelmes világukból, játékra, munkára kényszeríteni őket úgy, hogy a néző közben bőszen és vígan szórakozik.

Tovább

(Népszava online, videó a Jókai utcai omlásról)

A feldúlt, szétcincált, hagyományaitól megfosztott Budapesten, ahol minden negyed telekre három lakópark épül, ahol olyan falánk nagyurak habzsolják az életet, hogy a városkép szóra már röhögni sincsen kedvünk, metaforikus is lehet, hogy éppen a nagy lokálpatrióta írónak, Budapest szerelmesének a szülőháza (egykori csillagos és védett ház!) adta meg magát, omlott le az utcára, mint egy háborús filmben. A város, mely oly óvatosan, csak szavakban, teátrális gesztusokban szereti a múltját, a város, melyet bűnbakká tettek, és bizonyos helyeken, hogy ne mondjuk, körökben, illik utálni, még mindig maga az élő történelem.

Tovább

(Hajgyár csatorna, YouTube, „Egy nap”-sorozat, Az utolsó szemfelszedő)

Az élet formákban létezik, a forma maga az élet, és a régi módszerek, mesterségek, beosztások mind azt mutatják, milyen volt itt érezni, mit mire tartottunk, milyen lassan éltünk, mit mennyire becsültünk. Kovács Sándorné Éva is  utolsó mohikán, és mint ilyen már valódi médiasztár, ő az utolsó magyarországi harisnyaszem-felszedő, és rendre felfedezik maguknak a médiumok. Néhány éve a 24.hu csinált róla egy jól bevilágított, szellemes filmet, néhány hete meg a Petőfi tévé Hajógyár nevű YouTube-csatornája készített riportot róla.

Tovább

(Könyvek, ami leginkább hatottak rám, a Friderikusz Podcast könyvajánlója, YouTube)                

És mivel ebben élek, és mindezek részese vagyok magam is, Friderikusz Sándor YouTube-on futó tévé- és rádióműsorának könyves mellékletéről két kritikát is tudnék írni. Egy olyat, amit szakmai szemmel illene mondanom róla, és egy olyat, amit gondolok. Friderikusz minden adásának szereplőjét megkéri, hogy „adáson kívül” (egy önálló, tévés melléklet keretében) mesélje el, melyik az a könyv, amelyik „felnőtt életére a legnagyobb hatással volt”. Szakmai szempontból már az ötlet is gáz, amatőrök beszélnek dilettáns módon a könyvekről.

Tovább

(„Nem kint éltem, hanem bent a fejemben” – élet skizofréniával, 24.hu)

A 24.hu egy csinos, tömör rövidfilmet forgatott, Nem kint éltem, hanem a fejemben címmel a skirozféniáról, ami azért pikáns téma, mert mi még a test bajait is megvetjük, nemhogy a szellemét. Aki beteg vagy bolond, maga tehet róla, az ő baja, és ő a hibás, rendes ember, rendes állam erre nem tart fent helyet se a szívében, se a kórházban. Zoé Rose magyar kamasz lány, aki tenni akar az előítéletek és a szolidaritás teljes hiány ellen, videóblogot vezet az életéről, és szívszorító őszinteséggel mesél a megtalált betegségtudatáról, összeomlásáról.

Tovább

(„Régen még a kolbász is jobb volt”, Index, május 1.)

Ha valaki mostanában elmegy vurstliba, és arról faggatózik, miféle ünnep ez a régi majálisokhoz képest, nyilván önmaga sem gondolja komolyan, hogy értelmeset kérdezett. Nem is akar választ. Pedig a nosztalgia jellegét, működését tetten lehetne érni, de sajnos az Index kisfilmjében ez sem sikerült, pedig érdekes lehetett volna, ha komolyan veszik a távolba révedést, és megkérdezik az embereket, hogyan nézhetne ez ki manapság. Vágynának-e rá, hogy kötelező legyen vonulni és gyakorlatozni, szívesen integetnének-e az ország vezetőjének, és szeretik-e a kollégáikat, volna-e kedvük velük falatozni egy kockás pléden a városligeti árnyékban.

Tovább

(Vatikáni keresztút, Vatican News, április 16.)          

Az idei vatikáni keresztút rendhagyóan alakult. Talán a legszebb stációjánál, a tizenharmadiknál, amikor az ifjú Jézust leveszik az keresztről, és az édes fiát sirató Mária ölébe fektetik, a gyermekét elveszítő édesanya megrázó képének idején, két asszony vitte a keresztet, és nézett egymás szemébe. Egy ukrán és egy orosz nő.

Tovább

(Adásszünet)

Magányosnak érzi magát ilyenkor a mezei polgár, elkapcsol, de a másodvonalas kereskedelmi tévéken sorversenyt adnak, kiglancolt testnevelésóra, szép emberek izzadnak csinos tájakon, a néző meg próbálja nem észrevenni, hogy ez a fajta reality is a csináltság maga, és hogy fele annyi köze sincs a valósághoz, mint egy gyöngén sikerült tévéfilm véletlenül bent felejtett, kültéri jelentének. Nehéz ilyenkor nem arra gondolni, mi kell ahhoz, hogy ezt a polgár ne lássa, mennyi métely, fásultság, kopottság, tompaság kell az agyban és a szívben, hogy ez jólessen… És már megint csak lehet elkapcsolni, mert szüremkedik be az agyba és a szívbe az úgynevezett politika.

Tovább

(Orbán Viktor YouTube-oldala az ukrán háború idején.)

Eszembe se jutott volna megnézni a magyar miniszterelnök saját oldalát, azt a felületet, ahol a stábja osztja meg a róla készült videókat, különösen nem választások előtt, ha nem zajlana egy képtelen háború a szomszédban, mocskos és istentelen öldöklés, ahol ártatlan gyerekek, civilek, ételért sorban állók halnak meg. Kíváncsi voltam, hogyan tükröződik a háborús helyzet egy olyan politikus oldalán, aki bő évtizednyi rutinnal rendelkezik a háborús retorikában, a belül megélt és tömegesen elmesélt küzdelmekben.

Tovább

(„Galina Donyeckben élt és oroszul beszél, Volodimir kijevi ukrán, most együtt menekültek Magyarországra.”  Telex, március 8.)

A találkozás előtti félóra a legrosszabb. Az ember próbál nem rettegni, elvégre végletekig kimerült, sorsukból kilökött, traumatizált, éhező és megalázott emberek érkeznek majd, akik egy hete még úgy éltek, mint mi, akik nem voltak ránk kíváncsiak, nem akartak egy vadidegen lakás nappalijában szorongani, hogy a kétnapos pokoli vonatút alatt kétszer leszédülő csomagban összetört-e a laptop, és megtudják-e, élnek-e, halnak-e a családtagjaik.

Tovább

(„Orbán Viktor küldte ezeket az embereket”, Telex, február 21.)

A megaláztatást nem lehet megszokni, nyilván meg lehet edződni benne, de az egészséges lélek nem őrzi a fájdalom hiteles emlékét, ezért nincs olyan, hogy gyalázatrutin, az emberi méltóság ilyen ostoba és sérülékeny, szóval Iványi Gábor mégis feldúlt, teljes joggal az, a Telex meg látványosan igyekszik kiegyensúlyozott lenni. A riporter (a helyszínen készült tudósítást Simor Dániel és Németh Sz. Péter készítette) időről időre metszően pontosakat kérdez, ami szakmailag helyénvaló, de a gyötrődő, lelkileg kimerült, csonttá soványodott Iványit látva többször inkább szorongató látvány.

Tovább

(„Zsarolnak bennünket a gyerekekkel”, Partizán, Helyközi járat, február 4.)

Ám itt jön valami, az emberi tényező, amitől mégsem mindegy, hogy létezik-e egy ilyen film vagy nem. Először is azoknak nem mindegy, akik értik, hogy az oktatás a jövő, és hogyha így marad, posvány lesz a magyar kultúrából, nyelvből, nemzetből. És ha ez nincs kimondva, elismételve, megmutatva, az a teljes legalizációját jelenti a társadalom lezüllesztésének. Annak a jókedvű, aljas kasztrendszerépítésnek, amely jóval szélesebb mélyszegénységet szeretne, és a saját sorsára semmilyen befolyással nem bíró, peremlétben élő többséget, ahol a szavazóképes emberek java a kérdést sem fogja tudni elolvasni, nemhogy felfogni, mit jelent a döntése.

Tovább
Élet és Irodalom 2022