Rákai Zsuzsanna

(A Lipcsei Gewandhaus Zenekara, Mao Fujita, Andris Nelsons – Művészetek Palotája, 2022. szeptember 11.)

A gyönyörű zenei ívek kérlelhetetlen nyomása ugyan megszűnt a Beethoven-szimfóniában, de a sajátosan mozaikszerű, töredezett koncepció, amelyet a zenekar éppen olyan kifogástalanul és nagyszerűen valósított meg, mint a Sosztakovics-művek bensőséges horizontnélküliségét, mégis nagyon hasonló benyomásokat ébresztett. Nelsons nyilvánvalóan nem akart tartalmi magyarázatokba bocsátkozni sem esztétikai értelemben, sem a fantáziaképek szintjén, így sem klasszikusan mértékadó, sem zabolátlanul drámai kontextust nem rendelt a műhöz.

Tovább

(Matthias Goerne, Daniil Trifonov: Lieder – Deutsche Grammophon, 2022. június)

Ilyen produkció esetén nyilvánvalóan igazságtalan dolog kizárólag a zongoristát emelni címszereplővé, végtére is a rendkívül koncentrált műsort, amelyet a két művész néhány évvel korábban hangversenyeken is előadott (szünet nélkül, sem maguknak, sem a közönségnek nem kínálva szellemi menekülést a nyomasztóan gyönyörű víziók fogságából), ketten dolgozták ki, és ketten csiszolták tökéletesre az interpretációkat is. Aztán nem igazságos azért sem, mert a három lemez közös pontja egyértelműen Goerne, Trifonov voltaképpen csak az egyik rendkívül szerencsésen megválasztott változó. Ráadásul az énekes produkciója egészen fantasztikusan szuggesztív.

Tovább

(Fesztivál Akadémia – BMC, 2022. július 16.)

A fókuszba helyezett, cimbalommal kísért Esterházy-szövegek mindazonáltal izgalmasan kapcsolódtak a darabhoz, illetve a releváns kulturális szövegkörnyezet létének és a kulturális aktusokban való részvétel módozatainak kérdésfelvetéseihez. Máté Gábor felolvasását az Esti-szövegekből és az Utazás a tizenhatos mélyére részleteiből válogatta össze úgy, hogy az egész az „öregedő futballista” és a „tolvaj” többszörösen áthallásos figuráin keresztül szembesítse a közönséget az én, a mi és a nézőpont fogalmának irizáló megfoghatatlanságával. Mindehhez ráadásul tökéletes beszélgetőpartnert választott Lukács Miklós személyében, akinek cimbalomjátéka tisztán hangokká és effektusokká változtatta, lebontotta és egyszersmind fel is mutatta azt a szellemi építményt, ami identitás, közösség és kultúra vonatkozásában jelentősen meghatározta a hangszere értelmezési lehetőségeit az elmúlt százötven évben.

Tovább

(Béatrice Martin – 38. Régi Zenei Napok, Vác, Piarista Gimnázium, 2022. július 4.)

Martin mindezt a fullasztó hőség ellenére csodálatos virtuozitással, könnyedséggel és láttató erővel játszotta végig. Az ő előadásában a művek nem ritmusértékekről, szólamokról, harmóniarendről és imitációról szóltak, hanem gesztusokká szerveződtek, mozdulatokká és mimikává változtak, vagy éppen elegáns ékességekké csavarodtak és sűrűsödtek bennük a hangok.

Tovább

(René Pape, Camillo Radicke – Művészetek Palotája, 2022. június 13.)

Pedig Pape koncertje csakugyan érdekes volt. Gyönyörű természetességgel áradó basszusa nagyszerű élményt nyújtott annak ellenére is, hogy a dalok megformálásában ritkán lehetett érezni azt dinamizmust, ami a lírai forma és a drámai tartalom kettősségéből fakad ezekben a művekben. A színgazdagság, a telt és valóságos zenei kifejezés igazán csak a Muszorgszkij-dalokban mutatkozott meg, bár még ebben az esetben is lehetett volna élénkebb a halál Schubertet idézően behízelgő és érzéketlen megszemélyesítése.

Tovább

(Budapesti Fesztiválzenekar, Diana Tishchenko, Fischer Iván – Művészetek Palotája, 2022. május 16.)

A részben Kijivben, részben Berlinben iskolázott Tishchenko neve Magyarországon ugyan még nem különösebben ismert, karrierje azonban látványosan ível felfelé: eddigi pályafutása során volt már a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar koncertmestere, a müncheni ARD Nemzetközi Zenei Verseny győztese, a párizsi Long-Thibaud-Crespin Nemzetközi Verseny nagydíjasa és az ECHO-Rising Stars-program művésze egyaránt. Ennélfogva a kihívást nem is annyira a programváltozás okozta problémák gyors megoldása jelentette, mint esetleg gondolni lehetett volna (a feladatnak ugyanis természetesen mind a szólista, mind az együttes fényesen megfelelt), hanem inkább magának a produkciónak a megvalósítása. Ez a május 16-i este ugyanis olyan volt, mintha Fischer Ivánnak eleve az lett volna a szándéka, hogy az ördög hollétével kapcsolatos állítást ne pusztán legyőzze a szervezés kérdéseiben, hanem egyszersmind művészileg illusztrálja és igazolja is.

Tovább

(Le Concert des Nations, La Capella National de Catalunya, Jordi Savall – Beethoven Révolution, Symphonies 6 à 9, Alia Vox, 2021)

A felvételről mindvégig sugárzik az az alapvető meggyőződés, amelyet a katalán művész régóta szeret hangoztatni, nevezetesen, hogy aki régi hangszereket, régi műveket kutat fel, és az alkotásokhoz hű, korabeli előadási gyakorlat elsajátításával próbálkozik, az igazság szerint nem régi zenét ad elő. Csak a kotta régi, amit olvas, a zene azonban szükségszerűen mai. Ha ugyanis nem volna az, nem lenne képes arra, hogy releváns élményt nyújtson a hallgatóságnak.

Tovább

(Budapesti Fesztiválzenekar, Jordi Savall – Zeneakadémia, 2022. március 28.; Bécsi Filharmonikusok, Christianne Stotijn, Mark Stone, Thomas Adès – Művészetek Palotája, 2022. március 29.)

A Fesztiválzenekar estje a barokk francia balett pompás portréja volt: a hatalom sugárzó allegóriája egyfelől és az értelmezés egyre elvontabbá válásának tükre másfelől, olyan folyamat, amely Philidor kifogástalan ünnepi zenékként élvezhető táncaitól vezetett Lully remek, színpadi koreográfiákhoz készült tételein át Rameau friss és újszerű műveiig (…).

Tovább

(L’Arpeggiata, Rolando Villazón, Céline Scheen, Christina Pluhar – Művészetek Palotája, 2022. március 4.)

A bővérűen öntudatos megszólalásmód elsősorban a két tenorra, Cyril Auvityre és Rolando Villazónra volt igaz, de – a mindig kifogástalan Céline Scheen és Valer Sabadus mellett – Benedetta Mazzucato is mély benyomást keltett kissé nyersen induló, ám lenyűgözően meggyőzővé teljesedő jelenetével, amelyben Silvia nimfaként Euridice haláláról értesítette a dermedt Orfeót. Az estét végül Villazón lehengerlő Tankréd-elbeszélése koronázta meg, amely a mexikói születésű világsztárt dramaturgiailag is a többi szereplő fölé emelte, hogy ne pusztán a műsorlapon, de a valóságban is első legyen az egyenlők között.

Tovább

(Khatia és Gvantsa Buniatishvili, Concerto Budapest, Keller Quartet, Keller András – Zeneakadémia, február 6.)

Bach versenyműve ezek után kimondottan szokatlan felfogásban hangzott el, amennyiben méltóságteljesség, rugalmasan elegáns arabeszkek vagy a szólamszövés grafikusan absztrakt nagyszerűsége helyett inkább valami már-már meghökkentő fürgeség jellemezte. A mű lényegében pasztellszínű capriccióvá változott a testvérpár keze alatt, és elsősorban a mozgékonyságával hatott, mintsem szerkezetének világos tagolásával.

Tovább

(Nemzeti Filharmonikusok, Ránki Dezső, Rajna Martin – Zeneakadémia, január 6. és Budapesti Fesztiválzenekar, Christophe Dumaux, Jonathan Cohen – Zeneakadémia, január 9.)

Ami a Fesztiválzenekar koncertjét illeti, ott az életteliségen más okból mutatkoztak néha foltok: ebben az esetben nem az irányítással, hanem a megvalósítással kapcsolatban jelentkeztek kisebb problémák. A brit csellista és karmester, a historikus interpretációk területén otthonosan mozgó Jonathan Cohen élénk figyelemmel, magától értődő egyszerűséggel dirigált, a BFZ barokk együttesének tagjai azonban nem mindig tudták igazán kifogástalan pontossággal követni. Bármilyen tájékozottsággal, intelligenciával és odafigyeléssel játszottak is, a korhű előadásmód kihívásai időnként mégis felülkerekedtek rajtuk.

Tovább

(Núria Rial, Corinna Scheurle, Julian Prégardien, Samuel Hasselhorn, Insula Orchestra, Accentus, Laurence Equilbey – Művészetek Palotája, december 12.)

Mindezek ismeretében Laurence Equilbey saját együttesei, az Insula Orchestra és az Accentus élén inkább a kantátasorozat szellemi egységét, absztrakt alkotás mivoltát kívánta kidomborítani a Művészetek Palotájában december 12-én rendezett hangversenyen, mintsem egyházi jellegét. Döntése, persze, a konkrét körülményeket tekintve is jogosnak volt tekinthető, amiatt pedig még inkább, hogy a funkcionalitás és művészi koncepció közt érdekesen egyensúlyozó kompozíció határait a dirigens még tovább szűkítette, és csak az első három kantátát tűzte az este műsorára.

Tovább

(Gyenyisz Macujev – Művészetek Palotája, 2021. november 4.)

Macujev azonban nem különösebben muzeális lelkületű művész, ha lehet ilyet mondani. Számára a történeti tudatosság legalábbis másodlagos kérdés a játéktechnikai felkészültséggel aratható, nagyon is jelen idejű koncerttermi sikerrel összehasonlítva, ennélfogva a sonata kifejezés az ő hangversenyén inkább archaikus értelemben érvényesült: nem strukturális meghatározás volt, hanem a hangszerjátékra irányuló jelzés. A hangszer pedig, amelyet az orosz művész megszólaltatott, egyértelműen a zongora volt mindvégig, nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is.

Tovább

(Alexander Melnyikov – Zeneakadémia, október 17.)

Sűrű volt és már-már fullasztó, részben önmagától, részben a melléütésektől, ezek azonban rendre csak a gesztusként, értelmezésként, a borzalom felkeltésének szándékával hozzáadott tremolókban, arpeggiókban, oktávfutamokban jelentkeztek, sosem a tematikusan jelentős elemek megszólaltatásakor, amelyeket Melnyikov egyszer sem engedett bizonytalanságba süllyedni, hanem mindig markánsan és csaknem minden hajlékonyságot kerülő, pregnáns hangképzéssel szólaltatott meg. Ezzel a döntéssel pedig elérte, hogy egyvalami mindenképpen tisztán állt az ember előtt a mű végére: az alkotás voltaképpeni célja és értelme, a nyers, ragyogó és megalkuvást nem ismerő őrület.

Tovább

(Orchester Wiener Akademie, Thomas Hampson, Martin Haselböck – Művészetek Palotája, október 12.)

A motivikus elemek nagyívű egymásra vonatkoztatásából megszülető szerkezet logikája, elevensége, drámai monumentalitása éppúgy meggyengült Haselböck keze alatt, mint a Liszt-dalok elhitető ereje, az életteli, határozottan megformált részletek felragyogó pillanatai rendre kissé kusza szakaszokba fulladtak, az előadás pedig a program által felvázolt, historizáló tárlaton való végigvezetés helyett nagyrészt magára hagyta a közönséget az értelmezés kérdéseivel.

Tovább

(Poppea megkoronázása, Fischer Iván Operatársulat – Művészetek Palotája, szeptember 9.)

A zenei megvalósítás ugyanakkor kifogástalan volt. A Budapesti Fesztiválzenekar hol itt, hol ott csoportosított, mindig a cselekményt követő zenészei, akik úgy hatottak, mintha udvari muzsikusokként nem is nekünk, hanem a szereplőknek játszottak volna, nagyszerű produkciót hoztak létre (mégpedig csaknem teljesen önállóan, mert Fischer Iván alapvetően continuo-játékosként vett részt a darabban).

Tovább

(Martha Argerich, Theodosia Ntokou, Beethoven – Warner Classics, 2021)

Alapvetően azonban mégis valami elvont és vágyott nyugalom jellemzi a produkciót, napfényes tisztaság és érzelmeken túli béke. Olyan az egész, mintha Beethoven szilárd anyagból akarta volna kifaragni a szépség megfoghatatlan ideáját, és csak most vennénk észre, hogy csakugyan sikerült neki. Olyan, mintha úgy néznénk a napba, hogy közben nem káprázik tőle a szemünk.

Tovább

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Madaras Gergely – Martonvásár, július 10.)

Nem mintha a maradandó zenei benyomások felkeltése idegen törekvés lenne a nyári sorozatokat rendező Nemzeti Filharmonikusoktól, inkább csak arról van szó, hogy a kezdeményezés elsődlegesen nem ezért indult évtizedekkel ezelőtt. Ezek a hangversenyek mindig is inkább számítottak szociális eseményeknek, mint zenei produkcióknak, és a Beethoven alkotói személyiségéhez kötődő, ismert kulturális elbeszélések rituális ismétlése kezdettől fogva legalább olyan fontos volt, mint a műsorra tűzött kompozíciók egyedi és egyszeri megszólaltatása.

Tovább

(Trumpetissimo. Boldoczki Gábor, Pálfalvi Tamás, Tarkövi Gábor, Richter Gábor, Rónai Gábor, Seidl Dénes, Liszt Ferenc Kamarazenekar, Művészetek Palotája, július 2.)

A hat trombitaművészt, Boldoczki Gábort, Pálfalvi Tamást, Tarkövi Gábort, Richter Gábort, Rónai Gábort és Seidl Dénest (pontosabban a program kilencven százalékában a névsor Boldoczkitól Richterig terjedő kivágatát) foglalkoztató, alapvetően barokk műsor frappánsan illeszkedett a nyári igényekhez. Egyszerre volt valamelyest revüszerű és ízléses, szórakoztató és értékes, egyszóval remekül kombinálta a közönségcsalogató, látványos elemeket klasszikusan megunhatatlan művekkel, Corelli, Tartini, Vivaldi, Torelli, Franceschini és Stölzel versenyműveivel, illetve azok átirataival, valamint Jean-Féry Rebel Az elemek című sorozatának Káosz tételével és Robert Erickson szólótrombitára készült, 1977-es bravúrdarabjával, a Kryllel.

Tovább

(Iván Tímea, Fejérvári Zoltán, Szabó Péter – Bartók Emlékház,  június 6.)

Nemcsak arról van itt szó, hogy a több mint egy éve tartó és állandóan új erőt gyűjtő járványhelyzet lényegében lenullázta a hangversenyéletet, bár ez is igaz, hanem sokkal inkább arról, hogy amikor majd egyszer újra lehet kezdeni (talán már az ősszel), érdemes volna megpróbálni átformálni az egészet. A nagyzenekari és szólóestek látványos sorozatai természetesen fontos és jelentős élmények, de nagyszerű lenne, ha ezek társasági esemény jellege mellett sokkal több kamarazenét (és bármiféle alternatív klasszikus zenei programot) lehetne hallani sokkal több helyszínen és időpontban, ha általában véve természetesebbé válhatna, hogy az emberek életében zene szól.

Tovább
Élet és Irodalom 2022