Fáy Miklós

(Csajkovszkij: Pikk dáma – Magyar Állami Operaház, február 17.)

A horror megvan, Lukács Gyöngyi a hajdani moszkvai Vénusz szerepében tényleg olyan, mintha a kedvencek temetőjéből mászott volna elő, az elzenélés megvan, Dohnányi Olivér korrektül kísér, és élénk tempókat vesz, az éneklés… Voltaképpen az is megvan. A baritonoknak már örültünk, Mester Viktória most is élmény, a két vendégművész közül csak Svetlana Aksenova nem tette egyértelművé, hogy miért pont ő a meghívott. Szépen és érdektelenül énekel, a harmadik felvonás áriájában egy ideig nem is nagyon hallani, de aztán megjön a hangja, és akkor visszatérünk az eredeti állapothoz: szép és érdektelen.

Tovább

(Maestro – The Original Soundtrack – DG, 2023)

Nem arról van szó, hogy mi volt és pontosan mi történt, hanem hogy mi filmre vihető, mi viszi előre a Bernstein-ügyet. Ma már nem kell szemérmesen hallgatni, ha Bernstein homoszexuális kapcsolatairól van szó, de mondjuk nem erőltetik a maestro alkoholizmusának bemutatását. Vagy ezeket a nehezen feldolgozható pillanatokat, amikor a karmester és a lánya ugyanazon férfi iránt lobbant lángra.

Tovább

(Verdi: A trubadúr – Eiffel Műhelyház, február 2.)

Ilyen körülmények között érthető, ha A trubadúr a trubadúrnéről szól, az a fontos, amit Anna Netrebko énekel. Az első pillanattól fontos, ahogy megszólal ez a gyönyörű, sötét szopránhang, ami még őrzi a mozgékonyságát, átszól a széksorokon a terem távoli sarkáig, szerintem a ruhatárban is hallják, bár nem érdeklődtem efelől. És amikor az ember belenyugszik, hogy igen, ez Netrebko, primadonna assoluta, minden róla szól, érte és körülötte zajlik, akkor jön a negyedik felvonás áriája, kifinomultan, lassan, halálosan. Nem róla szól minden, hanem Verdiről, vagy a zenéről, vagy a halálról, a szerelemről, lényeg, hogy mindannyian érdekeltek vagyunk.

Tovább

(Bizet: Carmen – A Metropolitan előadásának élő közvetítése – Müpa, január 27.) 

Itt most nem egészen ez a helyzet, a Met rendezése a helyszínt átteszi Amerikába, a torreádorból rodeósztár lesz, a szivargyárból fegyvergyár, ezért a fokozott katonai jelenlét a történetben. És itt a kis Carmen mexikóinak látszik, forrónadrág és westerncsizma, hogy miért pont érte őrülnek meg a férfiak, az nem világos. Amíg el nem kezd énekelni. Ja, az más. Akkor én is.

Tovább

(Olga Peretyatko ária- és dalestje – Magyar Állami Operaház, január 21.)

Egyelőre azonban csak Olga Peretyatko van itt, aki olyan, mintha mindent megtanult volna az éneklés körüli dolgokból, csak a lényeget nem. Jön, és arany ruhát visel, és mindent úgy csinál, ahogy a nagy énekesek, koncentrál, égre néz, jelzi, hogy elképesztő testi és szellemi teljesítményt mutat föl. Jön, és tényleg meg is tudja lassítani az időt, ahogy Donna Anna áriáját kezdi a Don Giovanniból, tényleg ura a percnek és a másodpercnek, de aztán nem derül ki, hogy ez mitől jó vagy fontos, az ária nem lesz szép, tartalmas, mély, csak hangok jönnek egymás után.

Tovább

(Príma Donnák: Lukács Gyöngyi – Eiffel Műhelyház, január 13.)

Most kezdődött a koncert, én félszemmel azért figyelem, merre is van az EXIT feliratú lámpa, mert Lukács Gyöngyi hangja fáradt, én meg még nem jöttem rá, hogy ez nem egy normális koncert. Aztán hamarosan megvilágosodok, előbb azért, mert a primadonna két lánya énekli el az Anyegin bevezető kettősét, aztán már teljes az operai és családi őrület.

Tovább

(Verdi: Nabucco – A Metropolitan Opera előadása a Müpában, január 6.)

Ez már az új idők előadása? Úgy értem, hiányoznak vagy megritkultak a nagy hangok, de él a közösség, a kórus, legyenek azok gaz babilóniaiak vagy bánatos izraeliták, elképesztő, mennyire szépen szólnak. Ahogy a híres Va pensiero kórus nem akar véget érni, mert nem takkra hagyják abba, hanem ki meddig bírja, a közönség már tapsolna, de nem lehet, mert valaki még énekel, még mindig, még mindig, és most van csend. Robban a nézőtér.

Tovább

(Verdi: Don Carlos – Teatro alla Scala, Milánó, december 19.)

Azt mondják, a Metropolitan költségvetésén jelenleg egy körülbelül Anna Netrebko nagyságú lyuk található. A Met ugyanis lemondta Netrebko fellépéseit, arra hivatkozva, hogy az énekesnő nem határolódott el Putyintól, Oroszországtól, a háborútól. Mindent megtesznek Netrebko helyettesítéséért, hiszen senki nem pótolhatatlan, de hiába. Jelenleg Anna Netrebko pótolhatatlan, nemcsak a Metropolitanben, de a Scalában is, pedig itt nincs tiltólistán. Csak meg kell nézni a nézőtéri térképet. December 22-ig Netrebko volt Erzsébet a Don Carlosban. Minden jegy elfogyott. Az utolsó decemberi és az egyetlen januári előadáson María José Siri énekel. Várjuk kedves vendégeinket. Pedig minden más ugyanaz.

Tovább

(Händel: Messiah – Warner, 2023)

Az ember ezt az élményt nem felejti el, nem növi ki, nem lép túl rajta, ráadásul az a bizonyos fehér album, a Christopher Hogwood vezényelte változat ma is szép élményt kínál. A kérdés tehát az, hogy vajon mekkora szükség van egy új Messiás-albumra. Még akkor is, ha a szereplők változnak, más kórus, más zenekar, más énekesek. Más karmester, a tiszteletre méltó vén vaddisznó, John Nelson, aki ugyan nem kifejezett, keményvonalas régizenés, de most mégis az English Concertet irányítja. 

Tovább

(Plácido Domingo-gála a Magyar Állami Operaházban – december 4. és 8.)

Ha nem tudja, ne énekelje. Ó, jaj, ez most Domingóra is vonatkozik. De nem arról van szó, amit mindig mondanak, hogy Domingo csak kényszerbariton, és ez elvileg és elméletileg is helytelen, a bariton nem a magasságok nélküli tenor, hanem egy másik hangfaj, más alapjárat, komorabb megszólalás, máshol feszül a dallamvonal, más a lelkiállapot. Ez igaz, de hát Domingo attól Domingo, hogy újra tudta írni a szabályokat. Nem bariton, de énekes, akár mehetünk tovább is, nem énekes, hanem muzsikus, sokkal fontosabb az, amit a színpadról, pódiumról közölni tud, mint a hang színe, szépsége, mint a kirikoltott magasságok.

Tovább

(Philippe Jaroussky: Forgotten Arias – Warner, 2023)

Fárad a hang, és mintha ezt maga Jaroussky is tudná, nyilván nem véletlenül próbál a jövőjéről gondoskodni, vezényel, ki tudja, egyszer majd még rendezni is fog, valamit csinálni kell, és a kontratenor hang még az átlag énekhangnál is gyorsabban kopik. Amíg végképp el nem fogy, addig meg érdemes visszatérni a régi álmokhoz: megtalálni azt, amit elfelejtettek. Elfeledett áriák a lemez címe, és tényleg azok vannak rajta, jórészt elfelejtett szerzőktől. Vagy látszólag el nem feledettektől, mint Gluck és Johann Christian Bach, de vannak tényleg a Léthé vizébe alámerült komponisták, mint Tommaso Traetta vagy Giovanni Battista Ferrandini.

Tovább

(A Fesztiválzenekar hangversenye – Müpa, november 25.)

Fi­scher Iván persze ötletember, ezért is szeretjük, nem nyugszik, nem elégszik meg azzal, hogy bejövök, elvezénylem, hazamegyek, töri a fejét, hogyan lehet új és váratlan élményekben részesíteni a közönséget, de ez most épp teljes melléfogásnak tűnik. Rahmanyinov Vocalise című művében, illetve annak zenekari átiratában a hegedűsöket elküldi a Müpa különböző sarkaiba, hátha így közvetlenebb lesz a zenei élmény, átölel minket a szép dallam.

Tovább

(Teodor Currentzis és az Utopia zenekar koncertje – Müpa, november 17.)

Tovább

(Wagner: Siegfried – Magyar Állami Operaház, november 11.)

A néző szeretné elkerülni az ítélkezést, de nem szeretné elkerülni a versenyhelyzetet. Így volna a legjobb, ha harcolnának kegyeinkért, nyáron a Müpa csábít a maga Ringjével, télen az Opera az övével. Ez ám a fogyasztói társadalom, régies nevén kapitalizmus. Küzdjenek meg értünk. Nem állunk ellen. Illetve láthatóan sokan ellenállnak, mert koránt sincs akkora érdeklődés az operaházi előadások iránt, mint a Müpa Siegfriedjéért, de ezt most meg sem próbálom megfejteni.

Tovább

(Berlioz, Saint-Saëns, Ravel: Dalok – Warner Classics, 2023)

Marie-Nicole Lemieux-ről van szó, kanadai alténekesnő, szép, nagy karrierrel a háta mögött. Bölcsen és türelemmel épített pálya, szokatlanul széles repertoárral. Ha eszembe jutnak a régi felvételei, a tévében látott koncert Baden-Badenben, Philippe Jaroussky oldalán, ahol a ráadásban szépen végigjártak mindent, tragikustól komikusig, emelkedettől paródiáig, az ember megrendült Néró és Poppea kettősét hallva, és aztán csak bámult, hogy ezek ketten riszálnak, ugrabugrálnak, csodálatosan énekelnek, de közben mindenki nevet nemcsak a nézőtéren, de a pódiumon is. Tehetségesnek lenni mégis annyira vidám dolog.

Tovább

(A Concerto Budapest hangversenye – Müpa, október 27.)

A lényeg, a teljes koncert lényege a Mahler Negyedik volt. Ehhez képest csalódásnak indult, de csak a puszta hangzás miatt. Hiába a Negyedik Mahler legnormálisabb szimfóniája (annyira azért nem normális, hiszen zenekari dal az utolsó tétele), azért nem így kellene megszólalnia. Az ember azt érezte, hogy a mű kamarazenekari változatát játsszák el, mérsékelt hangtömeggel.

Tovább

(Jake Heggie: Dead Man Walking – élő közvetítés a Metből, október 21.)

A Dead Man Walking igazi opera. Úgy értem, színházi értelemben, vagyis nem viszi előre a cselekmény, senki nem nézi azért, hogy megtudja, mi lesz a nóta vége, és még csak Operák könyve sem kell hozzá. A baritont kivégzik, erről szól a film is. Meg minden ehhez kapcsolható dologról, hogy szabad-e egyáltalán kivégezni valakit, nálunk szerencsére nem, de nem mondhatnám, hogy ettől érdektelenebbé válna a történet, mert hiába vallják és tanítják, azért a büntetésben nemcsak a társadalom önvédelméről van szó, hanem a bosszúról is.

Tovább

(Kurtág: Fin de partie – Müpa, október 12.)

Mert az biztos, hogy akik most írnak operát, nem ilyen zenét írnak, nem ilyen szövegkönyvet dolgoznak föl. De hát ez Kurtág egyik lenyűgöző tulajdonsága, a következetessége, ahogy végighaladt az életen, az életén, nem azt nézve, mire volna kíváncsi a közönség, hanem hogy ő mit akar mondani. Addig csinálta ezt az elszánt menetelést, amíg a közönség be nem hódolt, át nem látta, hogy Kurtágnál van az igazság. Most is, a Fin de partie esetében is azt érzi az ember, mintha Kurtág egész élete erről szólt volna: hogyan jut el eddig az operáig.

Tovább

(The King’S Singers – Müpa, október 7.)

Azzal a nagyon határozott elszánással mentem a koncertre, hogy nem fogom a mai The King’s Singerst a tegnapihoz, a tegnapelőttihez és a negyven évvel korábbihoz hasonlítani. Egy darabig sikerült is így tenni, de aztán ők provokáltak, amikor a koncert második részében a szokott könnyű repertoárt kezdték el fújni, Beatlest és Rimszkij-Korszakovtól A dongót. Ez tényleg nem olyan, mint volt.

Tovább

(A Fesztiválzenekar barokk estje – Zeneakadémia, szeptember 29.)

A vége elejére nincs magyarázat. Pontosabban magyarázat még volna, az fontos, hogy egy nagy szimfonikus zenekar kicsi is tudjon lenni, hogy ne csak akkor érezzék jól magukat, ha a tagok eltűnhetnek egy Mahler-szimfónia csatamezején, hanem amikor a vonós megszólalás is személyesebb, hallani, ki hogyan viszonyul az általa játszott zenéhez. Fontos, hogy játsszanak Haydnt és Mozartot, és mivel közben lezajlott egy régizenei áttörés, fontos, hogy játsszanak Bachot és Telemannt, régi hangszereken.

Tovább
Élet és Irodalom 2024