Patak Márta

San Franciscóban ért a halál egyik előző életemben. Nem tudhatom pontosan, hogy ez ugyanaz volt-e, amelyikben Montanában születtem, bizonyítottan sziú indián szülők gyermekeként, de én szeretném azt hinni, hogy ugyanaz, bár az álmaim és eddigi terápiáim nem tudták egyértelműen igazolni. Ha azonban mégis, akkor egy hónappal a Little Bighorn-i csata után, olyan húszéves koromban, azt mondtam apámnak, apám, én elhagyom a szülőföldemet. Nem maradok itt, ezen a vidéken többé nincsen számomra hely, őseink földjét végérvényesen magukénak akarják a fehérek. Ha élni akarok, nekem innen mennem kell, és el is megyek, ha kell, egész a Nagy Víz partjáig, ahol szabadon élhetek. Így is tettem. Apám a határig kísért, ott elváltunk, akkor láttuk egymást utoljára.

Magáról az útról csak a táj emléke maradt meg bennem. Hegyek, hegyek és lovak, amerre csak nézek, kihalt, füves táj, sehol egy teremtett lélek, mintha a nagy csata után a növényi létezésen kívül minden más elpusztult volna.

Tovább

Ma éjjel én is végzek magammal. Nem a Műcsarnok mögött egy padon, mint a nagyapám, hanem a Duna-parton, még itt, Dunaújvárosban, ahol végre kiállították Zsóka képeit, miután senki nem merte befogadni őket. Mindenütt azzal zavartak el, hogy Zsóka túlságosan direkt utalásokat alkalmazott. Megértem a fanyalgókat, de Zsóka nem tehetett másként, ő ilyen volt mindenben. Vannak művészek, akik egyértelmű kiutat kínálnak műveikkel a befogadónak, mások meg a kiúttalanságot ábrázolva talán embereket mentenek meg az életben maradásnak azzal, hogy művükben mintegy helyettük is megszenvedik a halálukat. Akár meg is halnak értük, helyettük, ahogyan Zsóka is tette.

Zsóka provokatív művész volt. Hogy összeférhetetlen, nagyszájú, senkivel nem jön ki, állandóan akadékoskodik, neki semmi se jó, mindenben talál kivetnivalót, a kákán is csomót keres. Ilyen és ehhez hasonló vádak érték folyamatosan, leginkább a szakma részéről, pedig ő csupán igényes volt, és nem ismerte a megalkuvást. Bátran, eltökélten járta a maga útját, akkor is, amikor könnyebb lett volna apró kompromisszumok árán előnyhöz jutnia. De ő rendíthetetlen maradt, és ebbe roppant bele.

Tovább

Minden ruháját levetette, az alsónadrágját is, de még akkor is gázolajszaga volt. Elélveztél?, kérdezte a végén, és én pedig megállapítottam magamban, hogy nem a ruhájából jön, a bőrének is gázolajszaga van.

Leszögezhetem, ennél sokkal többet most sem beszéltünk, gondoltam a minisztérium lépcsőjén állva, miközben végigpörgött bennem a jelenet, amely nem sokkal előtte az irodájában zajlott.

Előtte nem sűrűn találkoztunk, a kötelező mi újság, hogy vagy?-on kívül akkor is beértük néhány semmitmondó megjegyzéssel, és bár egyetlen szóval sem utaltunk rá, mindketten tudtuk, hogy a másikat óhatatlanul feszélyezi annak az éjszakának meg az utána következő két hétnek az emléke. Ő időközben államtitkár lett, én egy üzemi lap szerkesztőségében dolgoztam, és mivel ezen a munkán kívül egyéb pénzkeresetre nem jutott időm, a tönk szélére kerültem.

Tovább

A végén kezdem. Rudit tegnap temettük, bátran mondhatom, hogy vele egy legenda költözött a sírba. A munkájában nem is lesz egyszerű pótolni, ki akar manapság sírásó lenni, főleg olyan lelkiismeretes, mint amilyen Rudi volt. Még a múlt héten is megásta a sírját annak az elszármazott falubelinknek, akit jóformán nem is ismertünk, akitől a plébános úr szokásához híven szép gyászbeszéddel búcsúzott, és amikor a hívek meg a rokonok annak a lelki üdvéért imádkoztak, akit következőnek szólít majd el az Úr, Rudi magában megállapította, az bizony már én leszek.

Ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét, pláne, ha adtak volna annak idején a pszichológiára, akkor Rudinak talán jobb sorsa lehetett volna, mint amilyen jutott neki, de az az igazság, közvetlenül a háború után akkora volt a szegénység még a faluban is, ahol azért mindig volt mit enni, hogy föl sem tűnt a sok szegény gyerek között a szerencsétlen Rudi problémája. Egyszerűen tudomásul vették, van ilyen, Rudi lánynak született, de valójában mégis inkább fiú, elég csak ránézni.

Tovább

Azt, hogy Zsanett prostituált, csupán a környékbeliektől elcsípett félmondatokból tudhatta összerakni, jövetben-menetben hallott egyet-mást, amiből következtetett rá, viszont ez a félig-meddig bizonyosság egyáltalán nem befolyásolta. Nála minden új történés tiszta lappal indul.

Zsanettról nemhogy Kázé, még az állítólagos barátnő, PéeNGé sem tudhatja, hogy világlátott ember, négy és fél évet élt Londonban, munka mellett ott is folytatta az itthon jól bevált gyakorlatát. Londonban sem állt ki az utcára, a Tescóban arcról fölismerte potenciális ügyfeleit, megállt mellettük, hátul összefogta a kezét, majd mosolyogva, egyetlen, jól irányzott mondatával megszólította őket, Do you need something else?, miután látta, hogy a férfi belepakolta a kosarába, amit levett a polcról. Ha viszont a kiszemelt áldozat nem tudta, hogy hol keresse, ami a céduláján áll, és tanácstalanul téblábolt a gondola előtt, akkor Zsanett hirtelen ott termett, Can I help you?, majd térült-fordult, és miközben csigalassúsággal emelte le a polcról a kért árucikket, rámeresztette szemét a férfira. Tapasztalatból tudta, kit érdemes megszólítani, ha elsőre véletlenül nem érte el a célját, akkor sem esett kétségbe, tudta, a kiszemelt páciens valamilyen ürüggyel úgyis visszajön majd, tesz egy kört, és közben rájön, mit takar a pillantásban kódolt üzenet, és meg akar majd bizonyosodni róla, hogy tévedett-e vagy sem.

Megerőszakoltak. Ellopták mindenemet. Zsanett ezzel állított be a londoni állami kórházba, a sokadik alkalom után pedig már mondania sem kellett, odabent tudták, mi a helyzet, elvesztette a munkáját, nincs hol laknia, pár napot kihúz a kórházban, addig sem kell az utcán dekkolnia. Elég sokáig tűrték, ötször-hatszor is eljátszotta az áldozat szerepét, és előadta ugyanazt a sztorit. Nem volt nehéz elhitetni, amilyen zaklatott, feldúlt állapotban érkezett, remegett a szája széle, miközben beszélt. Az orvosok némi kis jóindulattal pszichés zavart állapítottak meg nála, placebo gyanánt pedig rendeltek neki egy gyenge nyugtatót, és két-három napra megfigyelés céljából bent tartották, majd miután meggyőződtek róla, hogy állapota tűrhető, sem önmagára, sem embertársaira nézve nem jelent veszélyt, útjára bocsátották.

Tovább

Mikor másnap vagy harmadnap olvasta az újságban a gyászhírt, akkor fölnézett, próbálta maga elé képzelni a horpadt arcú, bajuszos férfit, újból átvillant benne a gyanú árnya, hátha nem is akart meghalni, csak nem ért át időben, elmélázott útközben, nem számított rá, hogy közben elindul a vonat, az utolsó pillanatban meg már késő lett volna hátraugrani. Így van ez az öngyilkosoknál. Egyik sem akar igazán meghalni, aztán mire meggondolná magát, már nincs visszaút. Épelméjű, tiszta fejű ember nem vet véget önkezével az életének. Korcsmáros doktor így vélekedett, szerinte, aki megteszi, az vagy egészen megháborodott, vagy elkeseredésében borult el hirtelen az elméje.

Tovább

Itt jó lesz!, állítottam meg Ralfot közvetlenül a Duna-partra vezető ösvény előtt. Ralf kiszállt, kivette a terepjáróból a hátizsákját, maga elé tartotta, egy pillanatig nézte, mintha a mintás szövet kockáit tanulmányozná rajta, majd elindult vele lefelé, egészen a víz széléig. Egy darabig követtem, de nem mentem utána, hátha egyedül akar maradni a gondolataival. Visszafordultam, behunytam a szememet, hátamat nekivetettem egy fűzfának, és élveztem, ahogy a késő őszi nap melegíti az arcomat, közben hallgattam, ahogy Ralf talpa alatt roszog a kavics, miközben lefele tart. Kellemetlen járni ezeken a nagy kavicsokon, már sokszor kipróbáltam, alacsony vízállásnál tulajdonképpen a folyómederben gyalogol az ember. Most is ez van, már legalább augusztus óta ilyen kicsi a Duna, nem is nagyon közlekednek a teherszállítók.

Tovább

Katalintól kezdve disznóvágásos időszak következett, január végi hideg, fagyott, reggelente deresre fehéredett a fákon az a néhány szál maradék levél, és a ködön áttörő első napsugarak melege kevés volt hozzá, hogy olvadni kezdjen. Csak déltájban oszlott föl teljesen a köd, akkorra olvad a dér is, csöpögött a levelekről, mintha esne, és én az iskolaablakon kifelé bámultam, behúztam a nyakamat, mintha pont a sálam meg a kabátom gallérja közé esett volna egy cseppje. Néztem az udvaron árválkodó csenevész jegenyefát, most látszott csak, mennyire magányos, nem elég, hogy egyedül van, így a levelei nélkül még ványadtabbnak látszik. Bámultam a széncinegéket, amint gondosan körbejárják, ide-oda tekingetnek, bekukkantanak minden lehetséges helyre, ahol megbújhat egy-egy szunnyadó rovar.

Tovább

Akarsz szexképeket nézni?,  Nagymari választ se várt, már indult volna a szobájukba a dobozért, amikor beléptem. Ugyanazzal a hangsúllyal, mintha azt kérdezné, hogy kérek-e túrós palacsintát vagy rakott krumplit, mert mindig mindennel megkínált, amin megakadt náluk a szemem.

Egy pillanatra azért megtorpant, mert látta rajtam, hogy elfehéredek, döbbenetemben szólni se tudok, csak kapkodom a levegőt, tiltakozni sincs erőm.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2023