Csobánka Zsuzsa Emese: Szé­pen ölni. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2018, 296 oldal, 3500 Ft

Ez a regény az öt felvonásos operák nagyszerkezetével kecsegtet, miközben a kereteket folyamatosan szétfeszítő szöveg töredezettsége nyilvánvalóan rácáfol erre. Ez a szövegvilág azonban nem a Mahler-szimfóniákra jellemző, darabokra eső nagykompozíció, a szemünk láttára és kezünk között szétforgácsolódó anyag jelenvalóságát mutatja fel, itt a talán egészet soha nem alkotó elemeket fogja össze egy vasabroncs, az enyészetet magába gyömöszölő teremtett struktúra. Ennek a struktúrának a léte (vagy meglétének illúziója) ad egyáltalán lehetőséget arra, hogy a különböző motívumok, szólamok önmagukra találjanak, tehát ez működteti azt az értelmezői keretet, ami az olvasóban elindítja a nyomkeresési mechanizmust, és ami a szövegben távoli elemeket is összekapcsol. Ez a nyomkeresés, olvasási stratégia a regény végén explicitté is válik egy Borges-hivatkozással: „Nekem van egy versem, amelyet a nővérem nem ismer, s amelynek a témája analóg: Jézusra gondolok, aki a galileai esőkre emlékezik, az ácsműhely szagára s valamire, amit sohasem lát az égben, s ami után vágyakozik: a csillagos égboltra. Hát, ezeket a nyomokat kéne követni.” (272.)

Papp-Zakor Ilka: Az utolsó állatkert. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 179 oldal, 2990 Ft

Már-már gyártjuk elméleteinket az utolsó állatkert értelmezhetőségéről és a cinizmus kelet-közép-európai természetrajzáról, mígnem ‒ ahogyan Csehov modern polgári drámájában egyszer csak a maga véres valójában előkerül az addig szimbólumnak hitt sirály ‒ el nem érünk A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában és a Nagyon szép fecskék novellákig, ahol megjelenik a cinizmus sorsáról monográfiát író férfi alakja, aki részletesen elmagyarázza, hogyan is képzeli ennek a monográfiának a megírását, megismertet a munkacímek alakulásával és a legtalálóbb cím keresésének folyamatával. Ezzel a metaleptikus ugrással a szöveg önmaga természetét írja le, úgy, ahogyan a leírás alapján épp nem tehetné, ezzel semlegesítve önnön magát.

Gergely Ágnes: A szomjúság ára. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 278 oldal, 3500 Ft

A kötet címe a sok lehetséges párhuzam közül a szomjúságot emeli ki. A regények szereplőinek egyik közös tapasztalata ez, de a cím egyúttal azt is állítja, hogy ennek a szomjúságnak ára is van, tehát nem pusztán állapotot jelöl, hanem belső kényszert, a szomjúság felvállalásának és oltásának igényét, a szűkös keretek helyett nagyobb távlatok keresését, egyfajta nagyvonalúságot. Ehhez szükségszerűen kapcsolódik a tenger képe, a forrás és a kút vize, a kútásás. „Júliusban, mikor elapad a forrás, az ember ideáll a kőfolyó partjára, és mondogatja: ha szomjas vagyok, itt a víz.” － mondja Akira A tolmácsban (64.), az Őrizetlenekben Carlos első mondata Karenhez: „Szomjas vagyok”, melyet Karen megőriz, hiszen a jó mondatokat nem szokta elfelejteni, és ez visszhangzik többször is a regény során, akár csak a szomjoltás és a vészkikötő mint Carlos és Karen kapcsolatának lehetséges meghatározásai.