Apám földje
A puszta segíteni akarás. Ilyenek vagyunk. A jó szívünk visz a sírba, mondja a mamám, mikor eszébe jut a sárga föld, mindig a sárga földet emlegeti télutón, ami majd elveszi végre erről a nagy büdös világról. Azok, akik kibírják a telet, arra az évre megmaradnak. Nyáron nem hal meg senki. Csak akkor van baj, ha lány unoka születik, mert a lányok elviszik az öregeket. Én a Kíváncsi mamát vittem el, mikor megszülettem. Azt sem tudom, kicsoda. A síron van róla egy fotó. Szűk, szigorú macskatekintete van, és horgas, keskeny orra. Átható tekintete. Van valami szúrós, könyörtelen a nézésében, talán amiért olyan kihívóan mered a kamerába, és ez jó, ezt akarom örökölni tőle. Féljenek tőlem, hagyjanak békén.
A vér megszárad a kövek közt
Sosem tudtam számon tartani, pontosan hány unokatestvérem van. Néhányuk már megházasodott. Köztük Samia is, a legszebb unokanővérem. Hawar, egy másik unokatestvér lett a férje, aki nálunk öt évvel idősebb. Valamennyire ismerték is egymást. Az anyák összeültek, és megbeszélték, hogy így lesz, az anyagi hátterük megegyezik, hasonló szintű a végzettségük, a terveik azonosak, mindketten megbízható, vallásos, és szorgalmas fiatalok. Nekem mégis úgy tűnt, hogy Samia hallgatagabb, és a szeme komolyabban csillog, mióta megházasodott. Vannak olyan nők, akiknek jól áll a házasság. Mégis, Samia más lett. Nehezebben beszélgettünk. Ha a szerelmi ügyeimet tárgyaltam ki vele, Samia felöltötte az új, jóságos, megértő mosolyát, és annyival nyugtázta, hogy ne aggódjak, hamarosan úgyis meglesz a férjem, és akkor ez a sok kérdés, kétely majd semmivé foszlik. És, hogy akinek tetszem, az úgysem fog habozni azzal, hogy megkérje a kezem. A többiek meg nem számítanak. Csak várni kell. Meg a tisztaságomat óvni, és imádkozni, hogy Allah jó férjjel áldjon meg.
Menni, menni, menni
Az utolsó, csónakban megtett méterekre nem is emlékszem. A partra sem, hogy hogy nézhetett ki onnét. Még arra sem tudok visszaemlékezni, mikor láttam meg először a partot, vagy hogy amikor belehasított a fájdalom a hasamba, az az éhség vagy inkább már a felvillanó remény volt-e, hogy mégis van esély a túlélésre. Azt hiszem, már nem is érdekelt. Nem számított, hogy merre haladunk, hogy haladunk-e egyáltalán bármerre is. Addigra már elültek az olyan viharok, amik úgy tépik szét az ember mellkasát, mint a szél a végképp elázott vitorlavásznat, és csak egyszerűen, puhán evickélt a csónak a talán derékig sem érő vízben, majd mint valami sérült tengeri szörnyet, mosták ki a hullámok a partra. Alig éreztem a rántást, ahogy a csónak megfeneklett. Nem is mozdultunk, el sem hittük, hogy vége van.
Vadomának nincsenek halottai
Nem tudom, hogyan kezdjem el. Ehhez temetőbe kell mennünk, Vadoma. Ott szoktunk emlékezni, bólintott, hogy idáig érti. Veszünk virágokat, mécseseket, amiket meggyújtunk a síroknál, mondom. Nehezen formálok meg minden szót. Félek, mintha egy gyereknek magyaráznám, és ha elrontom, rémálmai lesznek. Hallottam egy olyan kislányról, aki sokáig szeretett iskolába járni, de később rögtön sírni kezdett, mikor az anyja reggel bevitte, és hiába próbálta lecsitítani, vagy észrevétlen elmenni, csak sírt és kapaszkodott a kabátjába, hogy ne menjen el. Utállak, ha elmész, kiabálta vörös fejjel. Végül az anyja mindennap a folyosón ült, hogy a nyitott tanteremből ráláthasson a gyerek. Hónapok múlva, mikor már a negatív számoknál jártak, kérdezte meg, hogy anya, ha nem látlak, te is el fogsz tűnni, mint a nagymama.