Bejárta a világot (na jó, a nyugati világot) az a fotó, amin Szijjártó békéről és biztonságról prédikál Nagy-Magyarország körvonalai előtt. A világ pedig nem értette.

Egész pontosan: az Orbánnak járó húsz helyett tizenöt piros-fehér-zöld zászló előtt adott elő, két szellemtérképtől közrefogva, melyeken éles neonkék vonallal voltak jelölve a mai Magyarország határai, és elmosódóbban, de szintén neonkékkel a Trianon előtti határok (az elmosódó fénykörvonal régi filmes eszköz a kísértetek jelzésére, amik ott vannak, de még sincsenek ott). A Fidesz rendezvényének az a címe, hogy Parlamenti Szalon (úgy szalon, ahogy ez parlament). A Várkert Bazárban tartották, és a politikai hatalomnak, ha jól látom, nem volt annyira fontos, hogy az MTI hírt adjon róla. A kívülállók első szinten csak a közösségi médiában láthatták a díszletet (Facebook, TikTok), de arra elég volt, hogy eljusson a világ érdeklődő részéhez. Amelyik nem értette.

Múlt héten megírta a G7, hogy január volt „zsinórban a negyedik hónap, amikor az adatot közlő uniós országok közül hazánkba érkezett a legdrágábban az orosz földgáz”. Tegyük hozzá azt a tényt, hogy az orosz gáz nagy aránya az importban Magyarországon változott a legkevésbé. Az EU-ban 2019-hez képest 51–53 százalékról 13 százalékra csökkent, nálunk a 2021-es szerződés értelmében az évi 4,5 milliárd köbméter változatlan, és még ezen felül is jön anyag, ha az orosz díler jó hozzánk. Ezek után nyugodtan mondhatjuk, hogy itt valami bűzlik, és nem csak a merkaptán.

Idézzük föl továbbá a régmúlt időkből, mondjuk tavaly februárból azt a kormányszólamot, hogy „ha van orosz gáz, van rezsicsökkentés” (mindegy, hogy a rezsicsökkentés már akkor is kamu volt, amikor hivatalosan még nem vonták vissza). Ez volt az egyik fő indoka annak a szuggerálmánynak, hogy nem szabad ujjat húzni Putyinnal, tekintettel kell lenni a habosan érzékeny lelkére, és mindig megállapodásra kell törekedni ezzel a közismerten korrekt politikussal és üzletemberrel. Büszkén kell viselni a kitüntetését.

Sokan biztosan emlékeznek rá, hogy az EU-tagságról folytatott népszavazás kampányában volt egy ilyen óriásplakát: „Nyithatok cukrászdát Bécsben?” Már akkor is rengeteget gúnyolódtak rajta, de ha meggondoljuk, ez réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban történt, ahol és amikor a Magyar Köztársaság (létezett ilyen) kormányának nem volt saját propagandaminisztériuma, viszont a szerződtetett piáros magáncég számára mi sem volt természetesebb, mint hogy a bécsi cukrászdanyitás csábító távlat lehet egy olyan társadalmi csoport számára, melynek a szavazataira az EU-tagsághoz szükség van. Hát tévedtek. Pontosabban fogalmazva: feltételezték, hogy Magyarországon kellően sok – és vonzó modellt képvisel – az olyan kis- és középvállalkozó, aki terjeszkedni szeretne akár gazdagabb országokban is, ehhez pedig van forgatható tőkéje vagy könnyen hozzájuthat hitelhez.

Tévedtek. Nem azért, mintha fátum, a világmindenség gyémánttörvénye volna, hogy mezei magyar vállalkozó nem nyithat cukrászdát Bécsben, hanem az volt a hiba, hogy a kérdés megfogalmazója nem akarta észrevenni: az adott pillanatban, 2003 elején uralkodó gazdaságpolitika ténylegesen a hazai kis- és középvállalkozók ellen dolgozott. A piárügynökség megbízója, a Medgyessy-kormány éppen fedezet nélküli osztogatással foglalatoskodott, vagyis az államadósság növelésével, maradandóan rombolva a magyar gazdaság növekedési és fejlődési esélyeit.

Azt énekelte Nagy Feró 1984-ben, A matematikus dalában: „Egész életemet elhülyéskedtem, / Tiszta hülye maradtam. / De azér’ megvagyok szépen, / Megtalálom számításomat.”  A szívfájdító dal arról szól, mi lesz „egyszer, ha majd öreg lesz”, az akkori tizen-huszonéves lázadóból. Az énekes akkor harmincnyolc volt már, de ami saját magát illeti, jóslata pontosan, szóról szóra bevált, azzal bezárólag, hogy megtalálta számítását – Kossuth-díjas lett, párt- és kormányrendezvények megbecsült és örömmel látott vendége, ott volt szombaton a miniszterelnök évértékelőjén is, miután hangot adott ama várakozásának, hogy „végre valaki rendet rak a mi agyunkban is”, majd a 444.hu mikrofonjába azt lihegte, hogy „Európát el kell foglalni, és az lesz, amit mi mondunk, nem pedig a buzik”.

Tény, hogy nagy a zűrzavar bizonyos agyakban, de a magam részéről nem Orbán Viktortól várom a rendrakást. Neki ugyanis semmi efféle szándéka nincs, az agymosás (nagy nyomással, tűzoltócsőből) egészen más hatással jár, nem a rend az eredménye. Nem véletlenül mondtam tűzoltócsövet, úgy is nevezi a szakirodalom a dezinformációs hadviselésnek ezt a módszerét, hogy firehose of falsehood, nem is egyszerűen hazugságözön, hanem körülményes fordításban, „a hamis állítások tűzoltófecskendője”. Négy fő jellemzője, hogy (1) nagy hangerejű és sokcsatornás; (2) gyors, folyamatos és repetitív, (3) hogy finoman fogalmazzunk, nincs elkötelezve az objektív valóság iránt, (4) szintén finoman fogalmazva: nem törődik a következetességgel.

Az ember néha eltöpreng, mi ez a szadista düh, ami újabban arra készteti a kormányt, hogy távol-keleti tulajdonú akkumulátorgyárakkal és beszállító üzemeikkel rakja tele az országot Szombathelytől Gödig, Komáromtól Debrecenig. Legalábbis megpróbálja. A gazdaságpszichológiai motívumokról csak feltevéseim vannak, de mindinkább kirajzolódik egy séma, mely a Maffiózók tévésorozatból ismerős: mindegy, hogy szemétszállítás vagy sportfogadás (megjegyzem, a magyar központi hatalom ezeket az üzletágakat is igyekszik kézben tartani), ha pénz van benne, és egy kis erőszakos rásegítéssel még több pénz húzható ki belőle, akkor jöhet. Az meg direkt előny, hogy a magyar államnak nemcsak erőszak-monopóliuma van, hanem természetesen jogot is alkot – erről a derék Sopranóék álmodni sem mertek volna –, úgyhogy nem kell bepiszkolnia kezét, kidobóembereket vagy gyújtogatókat alkalmaznia, elég rendeletet hozni „mert csak” alapon, vagy eldugni két bekezdést egy sötét éjfélen elfogadott salátatörvénybe, amit elsőre senki sem ért, főleg nem az azt megszavazó képviselők, és máris kész a kocsi. Olyat meg ki hallott, hogy valaki nem tartja be a törvényt. Nem rendes ember az olyan. Mink is betartjuk, hogy is ne tartanánk, mikor mi csináltuk.

Nincs magyar diplomácia, de amit kénytelenségből annak neveznek, újévkor két bámulatos bravúrral hívta fel magára a világ figyelmét. 1. Novák Katalin államfő – legalábbis lapzártáig hozzáférhető, komoly – indokolás nélkül lemondta a részvételt a Szlovákia megalakulásának harmincadik évfordulójára rendezett ünnepségen. A Szlovákiával határos többi ország elnöke – vagy Ukrajna esetében a képviselője – mind ott volt. 2. Putyin az EU pozícióban lévő (nem bukott) vezetői közül egyedül Orbán Viktornak küldött újévi üdvözletet. Ezt történelmi szégyennek mondhatnánk, dehát a szégyen nem univerzálisan érvényes politikai kategória, Magyarországon végképp nem az.

Mivel az elnök asszony távolmaradásának valódi oka máig nem derült ki, némelyek feltételezték, hogy központilag eldöntött, kiszámított sértés volt. De a másik feltevést, miszerint amatörizmusból eredő baki történt, a miniszterelnök maga igazolta azzal, hogy a már bukott, de még hivatalban lévő Eduard Heger meghívására egy héttel később feleségével együtt részt vett az évforduló alkalmából rendezett pozsonyi gálán. (Talán közrejátszott, hogy az eltökélten szociálliberális-környezetvédő Čaputová elnökkel szemben Heger konzervatív katolikus, de nem tudhatjuk.) Itt meg az volt a rejtély, hogy ha a Visegrádi Négyek másik három kormányfője képes volt szmokingban, fekete csokornyakkendőben megjelenni (a protokollfőnöknek értenie kellett, hogy ezt várják el), akkor egyedül a magyar főnök miért viselt sima sötétkék zakót a szokásos trottyos nadrággal, hosszú nyakkendővel.

Apám barátja, Iván középvállalkozó volt Londonban, textil-nagykereskedő, akkori magyar fogalmakkal káprázatosan gazdag és szabad ember. A hatvanas évek elejétől mindig a Gellértben szállt meg, amikor hazajött. Főleg mert a budapesti szállodák közül ez volt az, ahol a kényelem – a fürdő mint szolgáltatás fényűzésével együtt – megközelítette a szovjet tömbön kívüli világ jó (bár nem luxus-) hoteljeinek szintjét. De szocialista tulajdonban a romlás feltartóztathatatlan volt, utána pedig iszonyú pénzek kellettek volna, hogy felhozzák a régi nimbuszának megfelelő színvonalra.

A brand azonban tovább ragyogott fennen, s ez elég volt ahhoz, hogy vonzónak találja Tiborcz István egy üzleti partnere, aki meg is vásárolta a Magyar Fejlesztési Bank nevű állami tulajdonú pénzintézet hitelével, vagyis – nem sok közvetítéssel – az adófizetők pénzét fölhasználva. Az összeg, úgy látszik, mégsem volt elég, így a – ma már főleg takarítástechnikai értelemben – patinás hotelt tavaly „ideiglenesen” be kellett zárni. E ponton lépett színre a miniszterelnöki vő maga, kinek meggazdagodása szintén nem független a magyar és nyugat-európai adófizetők pénzétől. A múlt héten jött a hír, hogy cége az üzleti partnertől meg-, illetve átvette a Gellértet – azzal az ígérettel, hogy világszínvonalú ötcsillagos hotelt csinál belőle.

„S a nép, az istenadta nép, / Ha oly boldog-e rajt’ / Mint akarom, s mint a barom, / Melyet igába hajt?”

Arany János korában még nem létezett modern politikatudomány. A Bach-korszak vége felé a költő mégis pontosan jellemezte a kormányzás, avagy az adott ország fölötti uralom egy ma is gyakori típusát. A nép legyen „boldog”, éspedig úgy, „mint akarom”, ahogy az uralkodónak jó: mint az engedelmes haszonállat. A boldogság azonban nem az élettel való elégedettség, aminek mérhető a szintje – mérik is, az idei világranglistán Finnország az első, Magyarország az ötvenegyedik –, hanem, mondhatni, funkcionális tényező. Miközben Edwardék ráérősen lovagolnak Wales felé, az udvaronc szájából elhangzik a briefing, miszerint a nép „Oly boldog rajta, Sire! / Kunyhói mind hallgatva, mint / Megannyi puszta sír.” A lényeg nem az, hogy a nép abszolút mércével jól érezze magát, és bízzon a jövőjében. Hanem hogy azzal legyen megelégedve, amit kap, és éppen annyira, hogy ne pofázzon. Kunyhók hallgatva, cél elérve.

Demokráciákban, ahol a hatalom nem egyetlen ember kezében összpontosul, és az a politikus nem Isten kegyelméből ül a trónon vagy más díszes székben, két fő okból szoktak viszonylag könnyen és gyorsan megbukni a kormányok:

– ha túl sok választópolgár reáljövedelme csökken több negyedéven át mérhetően és érezhetően,

– vagy ha a kormány feje valami kirívó erkölcsi vétséget követ el.

Az, hogy mi a kirívó, az adott ország politikai kultúrájától függően változik, egyszerű korrupciós botránytól (sok példa van rá) az ezrek életébe kerülő hazugságig terjed (végül is ez okozta a tehetséges és ambiciózus Tony Blair vesztét, miután kiderült, hogy nem voltak bizonyítékai Szaddám tömegpusztító fegyvereiről, s úgy csatlakozott az amerikaiak iraki háborújához).

Nguyen nevű kedvenc, olcsón árusító piaci díleremnél a múlt szombaton annyiért vettem egy kiló vákuumcsomagolt kávét, amennyiért tavaly nyáron a legközelebbi szupermarketben négy szabvány negyedkilós csomagot kaptam volna. Ez a konkrét esetben hatalmas, hatvan százalék fölötti emelkedést jelent, a kiló kávé számomra nagyobb arányban drágult, mint pél­dául a háztartási energiaárak átlagosan.

De miért is drágul a kávé – amit nem az Európai Unióban, a szankciózó földrészen termelnek – ugyanolyan gyorsan, mint a jó magyar kenyér? Ráadásul úgy, hogy a pörköléséhez kevesebb energia kell, mint a kenyérsütéshez? (Ha tévedek, bocsánat.) Utánanéztem, a jelenségnek több oka van: a brazíliai aszály és a szokatlanul hideg tél, a COVID miatti zavarok a munkaerőpiacon és az ellátási láncokban, a globális élelmiszerár-emelkedés (többek közt amiatt, hogy az orosz agresszió következtében töredékére zsugorodott az ukrán gabona- és olajexport), és csak sokadik sorban, közvetve a szankciók, amelyek Oroszországot (nevezetesen a műtrágyaexportot) sújtják. A nemzetközi sajtó ezenfelül nem törődik a speciális magyar gonddal, a forint példátlan romlásával, annak csak én látom kárát, amikor Nguyennek perkálok.

A valóság bonyolultabb, mint a magyar kormánypropaganda, továbbá a valóság, az valóság, a magyar kormánypropaganda ellenben hazugság. A kávé drágulását nem lehet az Oroszország elleni szankciókkal magyarázni, de amúgy a földgázét sem. Pontosabban: amikor a propaganda-csővezetékből az a szöveg dől, hogy „brutálisan drágították a gáz árát a brüsszeli szankciók”, akkor egyszerűen a nagyközönség képébe hazudnak, ugyanis a gáz árát nem a brüsszeli szankciók drágították brutálisan, hanem kormányunk szeretett orosz üzletfelei.

Múlt csütörtökön az Európai Parlament elfogadott egy jelentést, mely szerint Magyarország nem demokrácia. Az EP sajtóközleményének szerkesztője mintha megrettent volna az egyértelmű konklúziótól – hogyhogy van olyan tagállam, amelyik nem demokrácia? –, valószínűleg ezért illesztette be az angol címbe a full, azaz ’teljes’ szót: Magyarország nem tekinthető teljesen demokráciának. Ez viszont nem hangzik elég gördülékenyen magyarul, úgyhogy a hazai híradásokba már az a változat került: „Magyarország nem tekinthető teljes értékű demokráciának”, azaz demokrácia, csak kicsit el van rontva, másod­osztályú. (A szókapcsolatot eddig csak kutyakajás dobozokon láttam: „teljes értékű állati fehérjéket tartalmaz”, és jobb szeretek nem belegondolni, hogy mit takar.)

De hát a közlemény végén szó szerint idézik is a raportőr, Gwendoline Delbos-Corfield szavait: „A jelentés következtetése egyértelmű és visszavonhatatlan: Magyarország nem demokrácia.” Picit bővebben fogalmaz a jelentés vége felé: „...az EU határozott fellépésének elmaradása hozzájárult a demokrácia, a joguralom és az alapjogok összeomlásához, ahhoz, hogy az egyik tagállam választási autokrácia hibrid rezsimjévé váljon”.  A fogalomhasználatról lehet vitatkozni – a „választási autokrácia” szerintem önellentmondás, a választás ilyen rendszerekben nem lehetséges kiút, hanem a rezsimet megerősítő színjáték. A lényeg az autokrácia, illetve ahogy a hitelesített változatban ezt a mondatot tolmácsolják, „önkényuralom”. Valamint a „rezsim” szó, amit magyarra „rendszernek” szokás fordítani. Ez nem demokrácia, hanem egy másfajta rendszer.

A sajtó fölfedezett az Állami Számvevőszék oldalán egy tanulmányt, amelyben a következő mondat olvasható: „A nők jelentős túlreprezentáltsága felsőoktatásban demográfiai problémákat is okoz, megnehezítve a pártalálást a közel azonos szinten képzett fiatalok között.” (A „felsőoktatásban” szó elől nem én hagytam el a névelőt.) Egészséges szövegértési képesség birtokában ezt csak úgy lehet értelmezni, hogy a szerzők szerint ahol sok a diplomás nő, ott kevés a gyerek. Nemzetközi statisztikák mutatják, hogy ez tényszerűen nem igaz, vagyis ostobaság.

Legyünk egy fokkal megértőbbek. A szerző (hogy pontosan kicsoda írta le, nem derül ki; a tanulmány projektvezetője a neveléstudomány, felügyeleti vezetője a kommunikációtudomány és a pszichológia doktora, egyikük sem demográfus, nem is szociológus, a másik három munkatárs pedig számvevő) amiatt aggódik, hogy a magasan képzett nők nem találnak maguknak hasonló végzettségű férjet. Egyrészt ez is csak módjával felel meg a valóságnak, másrészt abból a feltevésből indul ki, hogy gyerek csak házasságból és teljes családban lehet. Ez utóbbi sem igaz, és egyre kevésbé van így, bár nyilvánvaló, hogy a mostani magyar kormánynak ez a (megvalósíthatatlan) célja. Lásd a pénzzel házasodásra ösztönző, majd a tönkrement házasságokban a feleket egymás mellé kényszerítő CSOK-rendszert. Lehet vele gyászfátyolban büszkélkedni a szintén nagy demográfiai szakértő pápánál (amíg ki nem jön az újabb, visszaesést mutató statisztika), de hát ez is olyasmi, amiben kilógunk a világból.

Ha körülnézünk Európában, azt látjuk, hogy Ausztriától Szlovákiáig, Olaszországtól Bulgáriáig gyengülnek, inognak vagy buknak a kormányok és kormányfők. Akár profik, akár amatőrök, akár jók, akár rosszak. Mintha ez volna a dolgok rendes menete. Egy, csak egy kormány ül a helyén kimozdíthatatlanul, mint egy bölcsességfog. A mienk. Kicsit szuvas, kicsit lukas, néha marhára fáj, de akihez tartozik, aki elvben dönthet a sorsáról, annak esze ágában sincs fogorvoshoz menni, sőt még azt se tudja, hol a rendelő.

A választás után egy-két hónappal kiderült, hogy a hatalommaximálás bombabiztosnak hitt magyar modellje – az adófizetők szavazatainak és bizalmának nagybani megvásárlása a saját pénzükből – mégse működik tökéletesen.

A kampányidőszakban gátlástalanul nyomtatott pénz nagy részét hamar benyelik a háztartások, elmegy régóta szükséges holmikra, hiteltörlesztésre, nyaralásra. És már az első ocsúdás másnapján jöttek a tüntetések a KATA visszavétele miatt. A csirke far-hát ársapka nem volt elég a KSH szerint is 27 százalékos élelmiszer-áremelkedés megállításához. Bár a politikában nem ajánlatos jósolni, nem nehéz elképzelnünk, milyen lesz az energiaárakat kilencévnyi hazudozás után hívebben tükröző közüzemi számlák fogadtatása. A benzinárstopot részben már visszavonták – nem kell nagy matektudás ahhoz, hogy megbecsüljük, milyen inflációs hatással –, a maradékot ki tudja, meddig sikerül tartani.

Van ez a bizonyos „3,5 százalékos szabály”, más néven Chenoweth-szabály, amely szerint a békés tiltakozó mozgalmak olyankor győzik le (majdnem) biztosan a kormányzatot, ha egy csúcsponti eseményben a lakosság legalább 3,5 százaléka vesz részt. Magyarországon ez ma körülbelül háromszáznegyvenezer embert jelentene.

Nem vastörvény ez, csak szabály, van kivétel (ha nagyon erős egyeduralom masszív külső segítséget kap), és nem jelenti azt, hogy a változtatáshoz feltétlenül 3,5 százaléknak kell kimennie az utcára. A névadó, Erica Chenoweth amerikai politológus a szerzőtársával, Maria J. Stephan külügyminisztériumi tisztviselővel 323 ilyen konfliktus – az ő terminusukkal: kampány (átvitt vagy a szó szoros értelmében vett belső hadjárat) – adait elemezte végig az 1900 és 2006 közötti évekből. Tanulmányuknak az a legfőbb – a szerzőket is meglepő – felfedezése, hogy az erőszakmentes ellenállási kampányoknak sokkal (majdnem kétszer) nagyobb az esélyük a teljes vagy részleges sikerre, mint az erőszakosaknak: véres forradalmi kísérleteknek, gerillamozgalmaknak stb. (Erica Chenoweth and Maria J. Stephan: Why Civil Resistance Works: The Strategic Logic of Nonviolent Conflict. New York: Columbia University Press, 2011). A 3,5 százalékos határt Chenoweth már később, az adathalmaz utólagos elemzése során állapította meg.

Amire tavaly ilyenkor senki sem számított volna: Ukrajna június 23-án uniós tagjelölt lett. De túl a gesztuson és a politikai segítségen, mennyire lesz ez hasznára az agresszió áldozatává lett országnak? Hiszen a másik új tagjelölttel, Moldovával együtt a háború előtt is a legszegényebb volt Európában, hírhedt a korrupcióról és az oligarcharendszerről, a nyugati normáktól távoli igazságszolgáltatásáról. Érett-e Ukrajna a jelöltségre, és megfordítva: mit tehet az EU, hogy az országot valóban a Nyugathoz közelítse? Vlad Dubrovszkij a varsói székhelyű CASE (Társadalmi-Gazdasági Kutatóközpont) Alapítvány ukrajnai leányszervezetének vezető közgazdásza, a politikai és intézményi közgazdaságtan szakértője. Katerina Ivascsenkóval és Mizsei Kálmánnal együtt az ukrajnai méltóság forradalmának hatását értékelő könyvön dolgozott, de a munkát a háború miatt egyelőre nem tudták befejezni.

Kivételes nép vagyunk mi, magyarok, különös tekintettel a kormányzatunkra, mely szintén páratlanul erős és szilárd. Az ember folyton beleütközik ebbe a kettős ténybe, ha újságot olvas. Négy idevágó hír csak az elmúlt hétről – biztosan volt több is, de ez a négy kiváltképp ingerelte a politikai idegvégződéseimet.

Egy.  A New Yorkerben olvasható Andrew Marantz „budapesti levele”, amely többek között beszámol arról, hogy az Amerikai Konzervatív Unió CPAC (Conservative Political Action Conference) nevű éves rendezvényén, februárban (nem összetévesztendő a nyáron megtartott budapesti CPAC Hungaryvel) felszólalt Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója, és a következőket mondta, kacsafarokban a szó szerinti idézetek: „»Akár a határvédelem kerül szóba, akár a kontinens és az Európai Unió zsidó-keresztény öröksége, akár a genderideológia«, a magyarok, majdnem egyedül a nyugati nemzetek polgárai közül, »síkra szállnak a konzervatív értékekért«.” Nagy sikert aratott a Floridában összegyűlt konzervatív republikánusok körében.