(Madách Projekt 2023, r.: Vidnyánszky Attila, MITEM, 10. Színházi Olimpia, Hajógyári-sziget)

Annál is inkább érdemes ébren maradni, mert még sosem éreztem ennyire helytállónak Ádám fohászát, „hová lesz énem zárt egyénisége”. Vidnyánszkyt ugyanis rendezőként tényleg totálisan hidegen hagyja a színpadon az egyén, mármint a színész. Ezek egytől egyig arctalan tömegkoreográfiák. Még a tíz nyelv is nemzeti csoportok kohézióját, paradox módon egyenesen nacionalista üzenetet erősít fel: az egyes színek egységes, nemzeti kultúrákat jelképeznek kvázi a magyarság (magyar nemzeti klasszikus) szolgálatában.

(Tokio Sunrise Fesztivál – Freeszemle II.)

Úgy tűnik, hogy ezekben a holt terekben zajlik ma az élet, a színházi jövő képzése. Ide menekülnek azok, akikben még van életkedv. A jövőkép persze más kérdés, a független színházak lenullázásával ezeknek a diákoknak itthon nem terem babér. De a fesztivál megszervezése éppen a jövő színházához remek tréning, mert úgy fest, hogy a magyar kísérleti színház és performansz a jövőben pontosan ilyen csigaházakban kap majd helyet.

(Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről, r.: Berzsenyi Bellaagh Ádám, Budaörsi Latinovits Színház; KV Társulat: Tulipán, RS9 Színház)

Ezúton ajánlom a Tulipánt a Déryné Program kurátorai figyelmébe. Nincsenek illúzióim, de szívesen megkövetem őket, ha inkább az ilyen előadásokat utaztatnák körbe az országban, főként, hogy a társulat számos sorstársukkal együtt nulla forintot kapott a színházi többlettámogatások eredetileg mentőövnek ígérkező pályázatán.

(Stereo Akt: Remény panzió, r.: Boross Martin, Trafó)

A Remény panzió (vagy eredeti, tübingeni változata, Hotel of Change) nemcsak a Stereo Akt, de a kortárs színház történetében is meghatározó utat követ, amikor laikusoknak ad szót a színpadon, hogy ott saját magukról beszéljenek. A dokumentarizmus e válfajára van példa a hazai független színházban is, a Stereo Akt azonban kezdettől művészszínházi igénnyel hív be civileket az előadásaiba, amint ezt a (ha egyetlen példát kell mondani, a már e rovatban is többször idézett) Rimini Protokoll is teszi.

(Hajdu Szabolcs: Legközelebbi ember, Radnóti Színház)

Megint vendégségben vagyunk. Ahogy Hajdunál lenni szokott, ismét érkezik valaki, aki megszakítja egy közösség hétköznapjait: itt és most éppen a négy fiatal közé csöppenő, időtlen arcú Bob, Hajdu Szabolcs. Ahogy önironikusan el is hangzik, a felépítés, amelyet egyébként az előadás is követ, és amely az egyforma mértékű figyelmet kapó fiatalok és az idegen köré összpontosul, állítólag a francia nagyregény szerkezete.

(Semi-Automatic Memory Unit: Menekülés Godot elől – ChatGPT változat, r.: ifj. Sebő Ferenc, RS9)

Mert az máris egy (emberi) döntés, hogy a rendező abszurdot irat az AI-val. Állítólag azért, mert az akkori szoftverről még joggal feltételezték, hogy mást nem tud. De arra is gondolok, hogy ez egy dráma, tehát nem a próbafolyamat során, közösen fejlesztették az anyagot, mint az a kortárs színházban lenni szokott (bár állítólag ebbe az előadásba is kerültek részek, amelyekben a színészek improvizáltak a szoftver ötleteire, sajnos a néző számára nem derül ki, hogy melyek voltak ezek), hanem az AI megírja előre (Sebő Ferenc) íróasztalánál, à la Molnár Ferenc ,vagy témánknál maradva, S. Beckett.

(Balogh Rodrigó: Rothadó madarak, Független Színház Magyarország, FüSzi)

Nehéz hiteles hangot találni egy „nemes ügyeket felkaroló” előadáshoz. A Rothadó madarak engem direktségével és témájában talán váratlannak ható humorával vett meg, amit már a címéből sem nehéz elképzelni, de a „verje meg az Isten az összes jótevőt!” sorral, amely eredetileg Holdosié, szintén orientálják a nézőt, ne hatódjon meg túlságosan. Alighanem ugyanerre utal a műfaji megjelölés is – „punkopera”.

(Lőrinczy Attila – Koltai M. Gábor – Zsigó Anna: Élve megégetve, r. Koltai M. Gábor, Szegedi Nemzeti Színház; Gianina Cărbunariu: Magyarosaurus Dacus, Szigligeti Színház, Nagyvárad)

Érdekes, hogy a nőket illető frusztrációk a nagyváradi bemutatóban is megjelennek, amely igazi metadarab. Folyamatosan tetten éri saját magát és a történelmi emlékezet „feledékenységét”, például ami a női történeteket illeti. Attól tartok, nem is annyira főhőséről, a néhai báró Nopcsa Ferencről szól, mint arról, kik vagyunk mi, és hogyan emlékezünk saját gyökereinkre. Bár a kettő még csak nem is zárja ki egymást, mindenesetre valószínű, hogy ezért osztják szét az alkotók a báró úr szerepét megannyi színész, nagyrészt nők közt. Vagy amikor a színészek ironikusan sopánkodva megjegyzik, hogy az előadás rendezője „román”, igaz, hogy a dramaturg „magyar”, de hogy mindkettő „nő”.

(Lezsák Sándor: 80 vödör levegő, r.: Oberfrank Pál, Veszprémi Petőfi Színház – Márai Színház, Thália Színház; B. Brecht – P. Dessau: Kurázsi és gyerekei, r.: Zsótér Sándor, Budaörsi Latinovits Színház)

Joggal gondolhatjuk, hogy a budaörsi Kurázsi is Putyin háborújáról fog szólni, amint meglátjuk Ambrus Mária elhíresült színpadképét a Kurázsi és gyerekei hosszú asztalával, amelynek két, egymástól távol eső végébe lelki szemeinkkel odaáthatjuk Putyint és Orbánt. Elsőre nem is biztos, hogy észrevesszük, hogy a sárga-kék zászló az asztal közepén bizony nem ukrán, hanem svéd (à la Brecht). Ugyanezt a színkódot erősítik a Kurázsi család jelmezei, akiket Benedek Mari sárga-kékbe bújtat, a címszereplőt farmerbe, napsárga garbóval.

(Kárpáti Péter: Szaturnusz Gyűrűje, Örkény Stúdió)

Ha majd nem lesz többé nálunk olyan, hogy független színház, az olyan alkotók számára, mint Kárpátiék, biztosan maradnak kőszínházi óvóhelyek. Veszélyeztetett vadak számára állatkertek. Az Örkény pedig kockázatvállaló, valódi szellemi műhely, amely tágasra tárja az ajtaját. De meddig vezethetnek ezek az ajtók?

(Ferdinand von Schirach: Isten, r.: Mácsai Pál, Örkény Színház)

Remek formában van az Örkény, vélhetően Schirach izgalmas felvetéssel élő (és kisköltségvetésű) darabján keresztül is a társadalmi viták tátongó hiányára akartak rámutatni. Pedig ahelyett, hogy szolidan, de biztosan terelgetnek minket a „helyes” válasz felé, iszonyúan adná magát a témában egy valódi vita. Konkrétan az Örkény vitaszínházi sorozata is eszembe jut, a szélesebb közönség a Partizánból ismerheti, az Örkény is régóta űzi, kezdetei a független szférában gyökereznek. A vitaszínházban is van hely a társulat színészei számára, de valódi szakértőknek is, és – ami fő – van hely a mindenkori néző estéről estére változó érveinek, mert hiányzik a mindentudó nézőpont.

(Borbély Szilárd: Nincstelenek, r.: Horváth János Antal, Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros; Borbély Szilárd: Akár Akárki, r.: Horváth Csaba, Szkéné)

A Nincstelenek szenvtelen, minimalista nyelvétől, gyerekelbeszélőjétől nincs olyan távol Agota Kristóf és A nagy füzet, amelyből Horváth Csaba készített emlékezetes előadást. Bár ő most egészen másféle alapanyagot választott. Az Akár Akárki kevésbé jelentős Borbély-szöveg, mégis remek formáját mutatja vele a társulat, bár még a Widder Kristóf átiratában istenien előadott brechti songok sem képesek teljesen megfosztani a didakszistól.

 (Bíró Bence: magyartenger, r.: Alföldi Róbert, Centrál Színház)

Nem akarok álszent lenni, a politikai tehetetlenségnek ezen a fokán jól tud esni az ilyesfajta röhögés, és nekem szimpatikus, hogy Alföldi Róbert mostanában rendezőként a bohózatot látja meg a kortárs darabokban, azúttal fiatal szerzőtől; hogy eltartja magától a sznob elitizmust. De annyiban mégsem sikerül eltartani, hogy a homofób rokonok messze eltúlzottabbak, és ebből adódik, hogy kizárólag rajtuk röhögünk az egész első felvonás alatt. Már ha nem sírni van inkább kedvünk.

(Varga Zsófia – Tarnóczi Jakab: Magányos emberek, r.: Tarnóczi Jakab, Katona, Kamra)

Ez a szituáció meglehetősen jelen idejű, noha pontosan így szerepel Hauptmann 1891-es keltezésű darabjában is, aminek szerkezetét, de még a párbeszédek tetemes részét is gyakorlatilag egy az egyben megőrizte az új szerzőpáros, Varga Zsófia és Tarnóczi Jakab. Az elhangzottakból több az eredeti, mint gondolnánk. Érdekes kérdés, átirat-e ez egyáltalán, de már a darabválasztás izgalmas kísérletté avatja a Magányos embereket, amelyre nehéz pillanatban vállalkozott Tarnóczi Jakab. Akkora szakmai siker veszi körül, amitől egy elefánt is kiterülne.

(Ulrich Hub: Az utolsó bárány. Rendező: Cseri Hanna. Budapest Bábszínház)

Az utolsó bárány humorát a látvány és a gegek mellett pontosan a zenei poénok adják. Mert nem épp csengettyűk hangja száll, hanem billentyűzet és basszgitár, utóbbi van Ács Norbert kezében is, amikor az evangélista bika szerepében Betlehem-külsőről elmeséli, hol szokott rá a szemétevésre, és itt még egy bevállalós „félre” is belefér a felnőtteknek. Máskor pedig zenei poénok, hol ennek, hol annak a korosztálynak: alaposan kitalált rendszert képez, ahogy a Suttog a fenyves és más karácsonyi dalok egybeolvadnak a misékkel, liturgikus énekekkel, megszabadítva ezeket a dalokat a „Coca-Cola” karácsonyi reklámhangulattól.

(Józsa Péter Pál: Agón, r.: Vidnyánszky Attila, Nemzeti Színház; Raubinek Lili: Dioráma magyarokkal, SÍN–Trafó)

Üres hatásokkal dolgozó, mégis hatástalan spektákulum az Agón, amelynek szibarita váza kétségtelenül hordoz valamit a Vidnyánszky képviselte formátum csíráiból. Ennél is érdekesebb, mennyi minden köti össze a Dioráma magyarokkal című trafós performansszal, amelyet azoknak ajánlok, akiket érdekel, lehetséges-e meglátni a valódi embereket az identitáspolitikai jelszavak mögött.

(Fekete Ádám: Moby Dick, avagy a fehér bálna; Varsányi Péter: Népmesebeavató333 – Trafó)

Bármennyire kevéssé nézőbarát, nehéz utálni egy előadást, ami érezhetően a barátságról szól. De az „olvasók” és közém betehénkedik (vagy bálnázik) Moby Dick, a maga nagy fehér bálnatestével (micsoda munka lehetett pedig az eredetivel egybevetni, újrafordítani, megtanulni, és milyen kevés jut el belőle hozzánk). Mintha itt valakik a Moby Dicken keresztül próbálnának bevezetni annak örömébe, hogy milyen együtt utazni a szövegtengeren, olvasni egy művet, és beszélgetni róla. De éppenséggel ellentétes hatást érnek el, nekem legalábbis egy idő után megszűnt a vágyam mindenfajta értelmezésre. Amit azért is sajnálok, mert biztos vagyok benne, hogy lett volna mit megfejteni.

(Csiky Gergely – Mohácsi István – Mohácsi János: az üzlet az üzlet, avagy eladó a menyasszony, Budaörsi Latinovits Színház)

De azért álljunk meg, mert összevissza használok két kifejezést, akkor most újgazdagok vagy dzsentrik? Ezt éppenséggel nem dönti el az előadás sem, amelyben a dzsentrik „ispánoznak” és „alapítványoznak”, cigányoznak és zsidóznak (bár a „nőzés”, mármint a nők elnyomásának kiforgatása jobban következne a darabból), de a probléma ettől még probléma marad: Csiky Gergely Csehov kortársa, ezért lecsúszott, deklasszálódott arisztokratákról ír. Viszont a NER-elit, amelyre az előadásban néhány kiszólás utal, újgazdagokból áll, akikről korábban a Hyppolitban regéltek Mohácsiék, de akik éppen hogy felemelkedtek, nem volt nekik honnan lecsúszni. Bár a szellemi többszörös közös. 

 (Franz Kafka – Bodó Viktor – Róbert Júlia – Veress Anna – Sibylle Meier – Kovács Krisztina: A kastély. Rendezte: Bodó Viktor, Vígszínház)

Bodó Viktort akkor fogadták be Magyarországon, amikor először hajtott fejet a magyar színházi hagyományoknak. Liliomával maga mögött hagyta a korábbi őrületet, és meglepő módon most Kafkával is ez történik. De ez csak azokat fogja zavarni, akik ismerték és szerették olyannak, ahogy eldobta az agyát. Persze ez így önellentmondás: a régi Bodót kérem számon az újon, konzerválnám azt, ami tetszett.

(Pintér Béla: Az Imádkozó, UP – Újpesti Rendezvénytér)

Sosem tartoztam a fanyalgók közé, akik szerint Pintér Béla nem tud darabot írni, amit ő csinál, éppen azt bizonyítja, hogy a klasszikus dráma igenis összefér a szappanoperával és a poppal, ettől áraszt jóféle, elitellenes hangulatot (más kérdés, hogy egyre inkább csak az elit tudja megfizetni). Valamiért mégis azt szoktuk gondolni, hogy azok a kiemelkedő munkái, amelyekben a nevetés drámaisággal párosul, és ez az, ami a legutóbbi bemutatóknál elmaradt, ahogy most is, bár a Vérvöröst én bírtam, mert nem akarta a régi receptet, önazonos volt és új irányt hozott. Az Imádkozó viszont a bevált hatásra törekszik.