Egressy Zoltán

„Úgy alakult, hogy nekem sikerült randiznom vele. Ezt máig nem bocsátották meg a többiek. Már aki elhiszi. Bebizonyítanom nem sikerült. Talán nem is baj. A fellépések után mindig kaptunk egy jó vacsorát, aztán általában spontán buli keletkezett. Néha még táncoltunk is, csak úgy, magánszorgalomból lenyomtunk egy-egy irgalmatlan csürdöngölőst. Aközben azért már ki-kinéztünk, ki néz minket. Sose lehetett tudni, összejön-e valami. Fess magyar legények voltunk. Vagy azt gondoltuk magunkról. Azon az estén, amikor Janka Weber ott maradt, észrevettem, hogy bámul engem. Majdnem elájultam a gyönyörűségtől. Összeakasztottuk a tekintetünket. Amikor befejeztük a táncot, elindult kifelé. Na, gondoltam, ez az én pillanatom.

Egy üdülőszerűséget kell elképzelni, köröskörül erdő, telepített fák, kis tópart a közelben, madárfütty, szellő. Tiszta romantika. Cigizni ment ki. Összeszedtem magam, meg azt a keveset, amit németül tudtam, utolértem, és megszólítottam. Lassan emelte rám a tekintetét. Megijedtem, akkora szomorúság volt benne. Kicsit le is blokkoltam. Azt azért el tudtam mondani, hogy milyen gyönyörűnek találom. Fáradtan mosolygott. Még pár semmiséget dadogtam, aztán megkérdeztem, sétálunk-e. Nem, el kell indulnia. Oké, akkor viszont tudunk-e találkozni valamikor? Tudunk. Mikor? Holnap négykor. Hol? Itt.”

Tovább

Nem ellene mesélem ezt, csak az öntudat miatt.

Vasárnap, mikor a lecsóparti volt, emlékszik, maga is itt maradt egész sokáig. A belső téren játszottunk. A lépcsőre raktak minket, ott fértünk el. Kábelek, hangszerek, minden franc. Délután volt beállás, próbálgattuk a hangerőt, a kontrollt, erre jön a csávó egy tálcával, egyenesen felém. Nem tér ki, csak odabök egy szót.

Arrébb.

Ösztönösen félrehúzódtam, de azért összenéztem a klarinétossal. Elengedtük, átugrottuk, nem hordozunk hülyeségeket magunkban. Másnap, hétfőn próbálunk a hétvégi ünnepségre. Cigiszünet. Jön megint a csávó, hogy beszélhetünk-e négyszemközt. Félrevon, mutatja a telefonját, és megint odavet valamit, de mintha köpne egyet.

Nem vagyok cseléd.

Tovább

A fiam fia máma kivitt a temetőbe. Nem vittünk kapát, aztán abból lett a baj. Meg köllött vóna kapálnom az uram sírja körül, mer benőtte a fű. Míg még bírtam, kotyoltam kapával a sír körül. Most meg mondtam, hogy köllött vóna kapát hozni, de az unokám mindjárt megmérgedt. Ha elkezdem mondani, mindjárt lesz baj. A temető olyan szépen körül van kertölve, ki vannak pucolva a sírok is, a mienk meg hanyag, be van mohásodva. Semmilyen se. Ez igen-igen bánt. Ki köllene kapálni, vagy valakit megkérni, nem kerülne a világba megcsinyáltatni. Aszondja az unokám, meglesz mindenszentekre. Hát ha nem élek mindenszentekig?

Autóval vitt, jó autó, könnyen beleülök. Fekete. Mire gyütt a mise a tévébe, arra haza is értünk. Jó vót, csak nem vót jó, mer mindjárt kiabál, ha mondok valamit. Nem akarja elhinni, hogy hiába, már nem olyan egy öreg, mint régen. Ezelőtt öt-hat évvel másként állt a helyzetem. De ez annyira elváltozott, úgy lekapkod, hogy nem igaz. Mivé lett? Úgy tud kiabálni, mint egy szamár. Most összeveszett a lánnyal. Nem beszél azzal se szépen, pedig az a lány olyan ügyesen metszi a rózsákat. Aszondta a lány nekem egyszer, nem lesz ebből semmi jó. Meglesz ő egyedül. Mondtam, hogy hiszen még a Szentírás is azt írja, a Jóisten úgy teremtette meg az embert, hogy a nőnek nem jó egyedül lenni. Megpártoltam az unokámat, de nem beszél szépen a lánnyal. Csak meglennének azér. Vagy ha nem, akkor mással. Soha nem lehet tudni, mi gyühet. Nem lenne muszáj egyedül lenni, de bolond lány az is, Máriám!

Tovább

Tovább

Tovább

Támaszkodott az öreg, a korlátnak feszítette a hátát. Láthatóan készült valamire egy ideje. Amikor újdonsült veje egy pillanatra végre magára maradt, gyorsan elnyomta a cigijét és odasúrlódott mellé.

– Ha így van, most már így van – kezdte.

– Mire gondol? – Ervin rühellte az apósát, és ezt egy ideje már nem is próbálta titkolni. Úgy érezte, túl sokat nyelt az elmúlt hónapok során, megjegyzés megjegyzést követett az öreg részéről, főleg azóta durvult el a dolog, amióta tudomást szerzett az esküvőről. Illetőleg, amikor világossá vált számára, hogy nem tudja megakadályozni az egybekelést. Nemrég konkrétan elhangzott a szájából, ráadásul a vőlegény füle hallatára, hogy nem ilyen férjet képzelt el a lányának. És ugyanannak az eszmefuttatásnak a keretében nem sokkal később az, hogy Szonja nyugodtan keresgélhetett volna még tovább. Huszonhét éves, semmi oka sietségre.

Tovább

Tovább

Legközelebb két év múlva találkoztunk. Ezúttal meztelenül állt az ajtóban, a testén kék-zöld foltok. Erősebben lihegett, mint múltkor, az volt az érzésem, hogy az ajtómig kergették. Nem tévedtem nagyot, pár száz méterrel korábban szakította le az utána futókat. Álljak félre, kérte, és már zúdult is be, üldözik, mert ruha nélkül fürdött egy halastóban. Akkor kezdett rosszat sejteni, amikor meglátta a parton gyülekező embereket. Mindenki őt bámulta. Egyedül úszkált, és egyáltalán nem kívánkozott ki, de aztán fázni kezdett, kénytelen volt kimászni. Körülállták, mint éhes oroszlánok a kafferbivalykölyköt, az esélye is annyi volt, mint a kis prédának, szerencsére csak lassan bátorodtak fel a támadók. Határozott léptekkel indult a ruhái felé, aztán egy nagypofájú ráordított, egy másik pedig odafutott hozzá, és megütötte. Erre a többiek is rávetették magukat. Nagy nehézségek árán tudott elmenekülni. Amikor visszanézett, akkor látta meg, hova mászott be, a lezárt terület bejáratán a felirat valami keresztény szekta birtokát jelezte. Ahogy menekült, eszébe jutottam. Mint legközelebbi ismerős. Hogy hogy jött be a városba? Így. Meztelenül, futva. Nemrég maradtak le a keresztény üldözők.

Tovább

Bús barátom, egykoron kétkezes elbeszélést tervezgettünk. Közös írásművet kínos, modoros, álvagány, végtelenül elcsépelt szókapcsolatokat tartalmazó mondatokkal. Soha nem kezdtünk hozzá. Halálod miatt egyedül kell megírnom. Eddig vártam vele...

...csak most visz rá a lélek. Pedig sok víz lefolyt a Dunán, mióta bemondtad az unalmast. Olaszba repesztettem épp, a csigazabálóknál összetákolt verdámban csekkoltam az üzit. Dobtam egy hátast. Csak néztem ki a fejemből. Most végre felveszem a fonalat, pedig az a nagy büdös helyzet, hogy cefetül el vagyok havazva. Isten az atyám, így görbüljek meg. Okézsoké, ez egyéni szocprobléma. De nem akarok addig malmozni, míg a hamut is mamunak mondom, belecsapok a lecsóba. Próba, cseresznye. Igazam van, vagy igazam van? Lássuk, miből élünk.

Mióta beadtad a kulcsot, én is megjártam a hadak útját. Húzom az igát, pedig már nem érzem a bugit a lábamban. Szarul vagyok, de büszkén. Itt se minden fenékig tejfel, a csapból is az folyik, hogy szar van a palacsintában. Nem a királyi tévében, az másik kávéház. Lényeg a lényeg: kiveri a biztosítékot, amit pölö állam bácsi művel. Nem vagyok semmi jónak az elrontója, virágozzék minden virág, Simándy. De Isten látja a lelkem, tele van a hócipőm. Élek a gyanúperrel, hogy elgurult a gyógyszerük. Ide a rozsdás bökőt. Erről szól a történet.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Bizonyos életkor után az ember jobb, ha óvatosan vezet. Nagyon szomorú dolog ez. Lehet, hogy nekem se kéne már autóba ülnöm. Megvallom, olykor én is nekihajtok ennek-annak. Főleg parkoláskor, mikor a rendelésre jövök. Gyakorta tolatok neki lendületesen békésen álldogáló autóknak. Lopva megnézem mindig a nyomokat, de inkább csak kíváncsiságból. Azt figyelem elsősorban, látott-e valaki; nem akarok úgy viselkedni, mintha közöm lenne az ütközésekhez.

Többnyire csodálkozom, hogy történhet meg, hiszen tudtommal észnél vagyok, csak eltereli a figyelmemet valami. Mit tudom én, állok be, de hopp, ott egy szép nagy Harley Davidson, amit ugye nehezen tudok kikerülni, kicsit ránézek, hú, egy Harley Davidson, és már neki is mentem valaminek. De nem kicsit, hanem kurvára.

Mostanában ez már rendszeres. Igaz, Párizsban is koccanással állnak meg az autók, és attól még nem rossz hely, Párizs mégiscsak Párizs. Én is úgy szoktam. Koccanással. Csak én Budapesten, ahol sajnálatos módon sok az idegbeteg. Nem szándékosan csinálom, úgy alakul. Ha lassan megyek, az sem segít, olyankor is sokszor jön a hang, dzs, brr, ó, kurva élet, megint legyaláztam egy autót. Kiszállok, nézem, van-e nyoma. Ha van, és komolyabb, átállok valahova. Ha nincs, akkor maradok.

Tovább

(13.) Nem tudtam enni. Már a látványtól hányingerem lett: az eleve túl gazdagon összecsokizott croissant-ok egyik fele lekvárba volt áztatva, a másik mézbe. Ilyen mértékű, ennyire bátor édességkoncentrálást még nem láttam. Óvatlanul belekortyoltam a narancslébe, de azonnal le is tettem a poharat az asztalra. Sara felvihogott, tetszett neki a látványos undorodásom.

Felpattant, kiviharzott az előtérbe, ám szinte azonnal jött is vissza; letett elém egy csésze gőzölgő kávét. Közvetlenül a kiviharzását megelőzően hosszasan magyarázott. Lassan lett világos, mit akar: egy helyi cukrászdát ajánlgatott. Ha jól fejtettem meg a szavait, közeli rokona üzemeltette. Cuppogott, mutatta, milyen isteni ott a gelato. A kávé mellé odatolt egy kockacukros dobozkát, és diszkréten az asztalra helyezett egy kis kártyát, rajta a cukrászda kódjával, amit a telinfómmal tudtam leolvasni. És beszélt, beszélt, beszélt szakadatlanul.

Tovább

Nem zárom ki, hogy ez az Ambassador már Ady idejében is létezett. Valószínűnek persze nem tartom. Vagy a Westminster, az is elég régi dolog lehet. Meg ez a Balmoral. Legközelebb megszállhatnánk itt, mégiscsak közelebb van a világ centrumához, mint Menton. Internetcafé, nem, azt kizárom, az nem lehetett akkor. Egyébiránt jó volt a kávé? Finomnak bizonyult? Nekem ízlett, megköszönöm neked. Ide jöhetünk máskor is, amennyiben neked is megfelelt. Végül is te fizetsz, te döntesz.

Tapasztalhatod, érdemes nívós helyekre betérni, mekkora örömöt szerzel a lányaidnak vele. Láttál-e már északír embert? Szerintem az egyik az volt a kávézóban. Ha nem kettő. Nem láttál, gondoltam. Magam sem, de úgy érzem, ezek azok voltak. Az egyik szinte biztosan. Nagyon régen figyelem az embereket, az ilyesmit meg tudom érezni. Északír nézése volt.

Tovább

Tovább

Tovább

Körteszörp. Az elég aranyos név, nem? Biztos létezik körtetorta is. Meg körtepálinka. Azt nem szeretném annyira, nem bírom a pálinkát. Nem szeretem a körtét se, sehogy. Talán van körtés Milka. Valószínűleg azért se rajonganék. Nem hoztam el a szörpöt, hagytam, ahol volt, a polcukon. Valószínűleg ma voltam náluk utoljára. Baj történt.

Biokertésznek hazudtam magam nekik az elején. Valójában szemetet szedtem akkoriban a Margitszigeten, de hát egy budai társasházban el kell adni magát valahogy az embernek. Ha nő, még inkább. Ha takarítónő, még még inkább. Anyám se holland műkereskedő, ahogy beadtam nekik. Bordélyházi takarító Amszterdamban, tünteti el a gusztustalanságokat nap mint nap.

Tovább
Élet és Irodalom 2022