Jenei Gyula

Anyám vőlegényét a szerb határon lőtték le az ötvenes években. Pontosabb lenne jugoszláv határt írni, és talán a lelövésről aprólékosabban is be lehetne számolni, de nem tudok. Kisgyerek voltam, anyám a konyhában tésztát gyúrt vagy levest főzött, és elmesélte, hogy a vőlegényét három évre behívták határőrnek, aztán – ha jól rémlik – a szerbek átlőttek a határon. Így. Vagy valahogy így. Arra emlékszem, hogy anyám nem szerette a szerbeket, mert a vőlegényét szerette. És akkor ez nyilván érthető. Arra is emlékszem, hogy én meg ezt a történetet nem szerettem. Illetve a történet vége nem volt ellenemre. Hogy lelőtték. S anyám kereshetett más vőlegényt, én pedig megszülethettem.

Létezésünk a világban véletlenek milliárdjain múlik. A klasszikus Woody Allen-film bevetésre váró spermiuma is vagy százmilliomod magával indul a versenyen, de célba csak egy juthat. Esetleg kettő. Három-négy? Olyankor ikrek lesznek, vagy ha mégsem, akkor „elvesztett” ikrek, s a Hellinger-féle családállítás szeánszain máris megalapozódik a közös tudás, megvan az okozat feltételezett oka. Generációkon átívelő elfojtódások, traumák.

Tovább

A költői létformához egyéb hiedelmek, közhelyek is kapcsolódnak: ihlet, szenvedély, tisztesség, lángoszlop, melankólia, balek. Ilyenek. A pénzről senki nem beszél, csak ösztöndíjosztáskor, kuratóriumi döntések alkalmával. Szűk körben. De olyankor indulatosan.

Pedig a versnek is van ára. Kéne hogy legyen. Verset írni: tevékenység, szakma, munka, idő. De a költő néha tényleg balek. Vagy mégsem? A közgazdaságtan például komoly tudomány, akik művelik, szépen megélnek belőle. És abban szerepel olyan is, hogy kereslet, kínálat. A divatházaknak meg a kínai üzleteknek is van kínálatuk, csak más minőséggel, haszonkulccsal vagy mittudoménmivel dolgoznak. És a vevőkörük is más.

Tovább

A főiskolai társak között is volt, akiről elterjedt: besúgó. A rendszerváltás után terjedt el. Már korábban is lehetett hallani ezt-azt, hogy jobb, ha előtte nem beszélünk bizonyos dolgokról. Őt, azt hiszem, a főiskola óta nem láttam, de valamelyik közösségi oldalon bejelöltük egymást. Ő engem? Vagy én őt? Nem emlékszem. Persze nem kérdeztem rá, hogy annak idején írt-e jelentéseket. De vajon tényleg írt, vagy csak terjesztették róla? Lehet, hogy ha találkoznánk, most már megkérdezném. Kíváncsiságból. De bevallaná-e? Különben nincs bennem indulat.

Ahogy a tartótiszttel szemben sem, akivel munkatársak lettünk, miután már nem volt tartótiszt. Egy szegedi kollégiumban dolgoztam akkoriban, s új tanárkollégát kaptunk. A híre megelőzte. Tudtuk, hogy nyomozó, de hogy pontosan milyen területen dolgozott, csak később derült ki. Vaskos, lassú, negyven-ötven közti férfi volt. Amikor először beköszönt a kollégiumba, nem vetette le nagy, szürke ballonját, sőt egyik kezét egész idő alatt ki sem vette a kabátzsebből. Később azon viccelődtünk, biztosan a pisztolyát szorongatta.

De hamar fölengedett, jókat lehetett vele beszélgetni. Fociszakkört indított. A gyerekek imádták. Nem emlékszem, hogy edzette őket, beállt-e közéjük játszani mackós termetével, viszont jól csinálta, év végén a csapatunk fölényesen nyerte a kollégiumok közötti városi bajnokságot. A srácok a győzelmi hangulatban levegőbe dobálták nagy testű mesterüket.

Aztán elkezdtek tünedezni diákpénzek, ötven, száz forintok. A rendőrök csapdát állítottak, s kiderült, régi kollégájuk a tettes. Kellett neki italra. A testületből is az alkoholizmusa miatt menesztették. Később egyetemi tanára mondta róla: évfolyamának talán a legtehetségesebb diákja volt. Aztán ő lett, vagy egyike lett azoknak, akik egyetemistákat szerveztek be besúgónak. A kollégiumunkból egy falusi napközibe száműzték. A gyerekek bizonyára ott is szerették, ám nem sokkal később halálhírét hallottam. 

Tovább

Egyik barátom hallott egy pszichiáterről, aki sokakat megmentett a seregtől. Akkoriban mellemre ültek a lidércek, elalvás előtt néha nyomasztó pillanataim voltak: nem tudtam mozdulni, mintha lebénultam volna, miközben teljesen a tudatomnál voltam. Alvásparalízisnek nevezik ezt az állapotot. Ezzel kerestem föl a pszichiátert a magánrendelésén, s azt is elmondtam neki, nem szeretnék katona lenni. A főorvos vastag keretes szemüvegben bogarászta a leleteimet, majd alapos kivizsgálásra küldött. Vérvétel, belgyógyászat. Tökéletesen egészségesnek találtak, a kardiológus még azt is mondta, nem volt magának szívizomgyulladása sosem.

Tovább

A múzsa már túl van a hatvanon. Nem tudom, hány évvel, és azt sem, hogy mennyire volt szép vagy vonzó valamikor. Nem ismerem, sosem láttam, még fényképen sem. A Facebookon persze rákerestem, de nem leltem, illetve túl sok találatot dobott a gép arra a névre. Úgyhogy hagytam, végül is mindegy – nem az én múzsám.

Szerdán késő este kaptam tőle ímélt, amiben elnézést kér, hogy ismeretlenül szólít meg. Úgy érzi, tudnék segíteni; szegről-végről földik is vagyunk. Az interneten kutatta ki, hogy ismerem a költőt; neki akar a nyomára bukkanni, de a költő még a világháló előtti korszakban toporgott az irodalmi élet kapujában. Sok hó elolvadt, sok eső felszáradt azóta, s a toporgásnak egy-két virtuális lábnyoma maradt csak. Azok irányították hozzám.   

Tovább

Valamelyik hajnalban, amíg aludtam, meghalt az egyik szomszédom. Nem ismertem, pedig ha felállnék a géptől s egy lépést tennék az ablakhoz, ki se kellene hajolnom, rálátnék az övére. Akár át is kiabálhattunk volna egymásnak: hogy van, szomszéd, hogy aludt? Kiabálni se nagyon kellett volna. Tíz-egynéhány méterről van szó.

De nem ismertem ezt a szomszédomat. Nem tudom, fiatal volt vagy öreg, borostás vagy szakállas. Semmit nem tudok róla. Elképzelhető, hogy láttam már többször, s az is, hogy soha. Bennégett. Persze lehet, hogy csak a szén-dioxid-mérgezésbe halt bele. Csak. Furcsa itt ez a szó. Azt jelenhetné: belealudt a halálba. Az biztos, hogy a kitört ablaküveg fölötti homlokzatot feketére festette a füst. Most alaposan megnéztem. Egyébként nem nagyon szoktam arrafelé tekingetni, mert közel van ugyan, de olyan szögben, hogy kiesik a látóteremből.

Aki valamelyik hajnalban, amíg aludtam, meghalt itt a szomszédban, tulajdonképpen nem is volt a szomszédom. Vagy mégis?

Tovább

Miről írhatna az író, ha nem a mindennapokról, amelyekben éppen boldogul, örül, kínlódik; ha nem közönséges kis helyzetekről, amelyek megesnek vele a lépcsőházban, utcán, pékségben, piacon, munkahelyen? Kikről írhatna, ha nem azokról, akiket ismer, akiket megfigyelhet itt-ott, akikhez viszonyulhat? Viszonyíthatja magát: termetét, hajszínét, habitusát, szerencséjét, mondatfűzését, okosságát, zenei ízlését, szabadságvágyát. Akikkel közös történetei vannak: családtagról, kollégáról, szomszédról, fecsegő fodrászról, hajléktalanról, olyanokról, akikkel nap mint nap találkozik, vagy akikbe néha belebotlik: szigorú jegyellenőrről, kedves hivatalnokról. Esetleg fordítva: barátságtalan tisztviselőről és mosolygós kalauznőről.

Tovább

A szörnyű az, hogy már én is előkészítettem a centit, de egyelőre még tartom az órát, nyelvtant éppen, pedig azt nem szeretek. (Bevallhatja-e ezt egy gyakorló tanár?) Szóval nyelvtanórán csörren a mobilom, illetve nem csörren, mert le van halkítva, a regula az regula, de érzem, hogy rezeg. Szünetben visszahívom a számot, s azt kérdi a szerkesztő úr, írnék-e idén tárcákat ide, az ÉS-be. Vannak kérdések, amikre nem lehet nemet mondani. Persze végigsuhan a fejemben, hogy esetleg vidéki kvóta lennék – de mindegy. Írnék.

Az viszont később hasít belém, hogy mi is az a tárca. Pedig tanítom, ahogyan több ezer magyartanár ugyanezt teszi az országban (ó, boldog tudatlanság!). Meg vitatkoztam is már róla sokat, írókkal, akik azt hiszik, csak a tárcanovella a tárca.

Sőt, írtam is tárcákat. Azt hiszem. De jegyzetnek hívtuk őket, mert az újságoknál, amiknél dolgoztam, a vastag és vékony lénia kettőse akkorra kiment a divatból. A rádióban meg nem is volt vonal, hiszen ott nem síkbeli elemekkel, hanem hanggal és idővel foglalatoskodtunk. Voltak, akik azt mondták az írásaimra, tárcák, mások meg azt, hogy nem azok. Csoda hát, ha a határok tekintetében gyakran bizonytalankodom? Így vagyunk ezzel sokan.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább
Élet és Irodalom 2022