(3. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, Szeged, 2019. máj. 28.–jún. 1.)

Az idén 47 országból háromszáz nevezés érkezett, tíztagú előzsűrinek jutott a nem könnyű feladat, hogy összeállítsa a néhány tucatra szűkített versenymezőnyt. Ez az előzsűri bármely honi filmszemle tisztes nagy zsűrijének is elment volna, benne Hajdú Szabolccsal, Kardos Sándorral, Ferenczi Gáborral, Vágvölgyi B. Andrással. A tavalyihoz képest tisztult a mezőny: animációs és dokumentumfilmek már nem szerepeltek benne, maradtak a nagy- és kisjátékfilmek, továbbá az experimentális munkák.

(Szeretlek, mint állat. Magyar film. Rendező–operatőr: Novák Erik. Forgalmazó: MozgóMozi.)                                    

Az a tény, hogy a hős, aki azonos az író-rendezővel, egy pillanatra sem látható, a legkevésbé sem öncélú stiláris játék – amúgy annak is élvezetes –, hanem azonos film alapeszméjével: létezik-e egyáltalán Erik, ez a mai Casanova, ha éppen nem csábít, vagyis létét nem hódításának tárgyai igazolják-e vissza. S bár ez, Kierkegaard óta tudjuk, komoly filozófiai probléma, azért ne ijesszen el senkit: a Szeretlek, mint állat sodró lendületű mai mozi, benne a mi életünk díszleteire, figuráira, a lassan vénülő X-generáció gondjaira, helyzeteire, s nem mellékesen szövegeire ismerhetünk.

(They Shall Not Grow Old. Angol–új-zélandi dokumentumfilm. Rendező: Peter Jackson.)

Olyan, mintha ma forgott volna, a legtökéletesebb képi és hangi technikával, ám alapjául eredeti háborús dokumentumfelvételek szolgáltak, vagy 200 órányi haditudósítás, amelyből a rendező kiválogatta, kronológiai rendbe rakta és összevágta a filmjét. Az igazi újdonság nem a gondos felújítás-szerkesztés, hanem az anyag kezelése, amellyel mai filmnyelven szólaltatta meg az eseményeket, jelen idejűvé transzponálva a történéseket, kortársainkként mutatva meg a lövészárkokban készülődő, falatozó, tréfálkozó, majd harcba, halálba induló fiatalokat.

(Eksztázis. Rendező-forgatókönyvíró: Gaspar Noé.)

A francia film fenegyereke, Gaspar Noé legújabb műve, az Eksztázis (eredeti címén: Climax), amelyet Cannes-ban ünnepeltek és díjaztak, két dologról győz meg: a „botrányrendezőként” emlegetett alkotó vizuális talentumáról s gondolati ürességéről.  Már legjobb filmjével, a Visszafordíthatatlannal is ez volt a gond. Hogy egyetlen, nem túl eredeti ötletre épült: hátulról előre elmondani a bosszútörténetet.

(Ferenc pápa – Egy hiteles ember. Svájci–olasz–vatikáni–német–francia film. Rendező Wim Wenders.)

Fontos gondolatok ezek, egy rokonszenves, pontosan fogalmazó, bölcs ember szájából, vetíteni kéne minden iskolában és közösségben. Annak ellenére, hogy a Ferenc pápa – Egy hiteles ember nem jó film, mert Wenders annyira meghatódik hősétől, hogy nem képes közel kerülni hozzá. Ehelyett kínosan ócska, megrendezett kosztümös jeleneteket told be Assisi Szent Ferenc életéből (ha már szükségesnek látta, bevághatta volna Rossellini vagy Zeffirelli klasszikus mozidarabjának részleteit), túl sok és tolakodó a kísérőzene, s nélkülöztük volna a pápát istenítő, kezét csókolgató, könnyező tömegjelenetek egy részét is. Mert Ferenc nem csak a vatikáni szellemet újította meg, hanem másként kezeli a médiát is, mint a legtöbb távolságtartó elődje.

(Free Solo – Mászókötél nélkül. Amerikai film. Rendező: Elisabeth Chai Vásárhelyi és Jimmy Chin.)

Nagyszerűen összerakott film a Free Solo, amelyhez nem volt elég a tökéletes technika, az is kellett, hogy készítői, Alex közeli barátai-kollégái, ne rácsodálkozzanak a tárgyukra, kívülről szemléljék, hanem maguk is mászók legyenek, szinkronban araszolgatva vele a csúcsra. Drón és könnyű kézikamera egyaránt segítette őket, hogy a nézőt útitárssá tegyék a veszélyes kalandban. Bravúros film, mondhatnánk, ha ezt nem homályosítaná el a valódi bravúr, egy átlagos külsejű, középmagas, vézna, mindig mosolygó fiatalemberé, aki a fejébe vette, hogy megmássza a megmászhatatlant. A legkevésbé sem volt érdemtelen ezért előbb a Brit, majd az Amerikai Filmakadémia díja, s az összes többi kitüntetés. Mindenesetre, paradox módon, a díjeső nem az életét kockáztató sziklamászóra hullt, hanem a filmkészítőkre.

(Roma. Mexikói–amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró-operatőr: Alfonso Cuarón.)

De nem a történet a lényeges itt (igaz, Kosztolányinál sem). Hanem az a sűrű élet, az a tapinthatóan anyagszerű világ, amit Cuarón a vásznon megalkot. Mert a sztori, mint a java filmeknél általában, puszta hordozóanyag, bármelyiket százféleképpen lehet elmesélni, jól és rosszul, a filmkészítés lényege, mint Tarkovszkij írta, a „teremtés”, s ezt kevés modern mozgókép példázza meggyőzőbben, mint a Roma. Nem könnyű alkotás, kell idő, amíg elragad és beránt a világába, de már az első pillanatoktól érződik, hogy megéri a fáradságot, érdemes vele menni, fokozatosan belefeledkezve a fekete-fehér képek varázsába. Ritka erény, hogy egy mindenfajta erőltetett szimbolikát mellőző realista történet ilyen természetes módon képes költői magasságokba emelkedni.

(A kedvenc. Ír–angol–amerikai film. Rendező: Jorgosz Lantimosz.)           

A görög filmes, szemben az olyan apologetikus-nosztalgikus heritage-filmekkel, mint az Értelem és érzelem, a Büszkeség és balítélet, az Emma vagy a György király, a műfaj revízióját forgatta le. Műve nem a fájdalmasan letűnt szépségről szól, hanem a paraván takarta romlottságról. Mintaképe nem az Austen-adaptációk mozija volt, hanem az olyan, olykor csúfondáros, olykor keményen kritikus kosztümös mozgóképek, mint Kubrick Barry Lyndonja, Richardson Tom Jonesa, s mindenekelőtt Greenaway korai munkái, elsősorban A rajzoló szerződése.

(A fegyházlelkész. Rendező: Varga Ágota. Gettó Balboa. Rendező: Bogdán Árpád. Mignon. Rendező: Oláh Kata. A létezés eufóriája. Rendező: Szabó Réka.)     

S bár nem a BIDF programjában szerepelt, ide kívánkozik Szabó Réka A létezés eufóriája című megrázóan szép munkája, amit a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján mutattak be. Hősnője, Fahidi Éva mindennél mélyebb pokolbugyrokat járt meg, fiatal lányként túlélte Auschwitzot, ahol az egész családját megölték. Most százéves, szellemileg-fizikailag friss és gyönyörű. És táncol: egy fiatal, szépséges táncosnővel, Cuhorka Emesével duettet a színpadon.

(Bolti tolvajok. Forgatókönyvíró-rendező: Hirokazu Kore-eda.)

Kore-eda filmje tökéletes ellentéte a hagyományos hollywoodi elbeszélési technikának. Bár izgalmas események esnek meg, elvégre akár a bolti lopásokon is izgulhatunk, s egy hollywoodi film ezeket bizonnyal a csúcsra járatná, a Bolti tolvajokból hiányoznak a drámai csúcspontok, az elbeszélés a végletekig dedramatizált. Bár a mese mindvégig a bűn körül forog, hiába keresnénk a bevált erkölcsi kapaszkodókat, nincs jó és rossz, bűnös és bűntelen. Kore-edától mi sem áll távolabb, mint a hagyományos filmkészítő morális piedesztálja, amelyről igazságot oszt (s amely ezért az ilyesfajta mozidarabokat oly könnyűekké teszi).

(Bánom is én, ha elítél az utókor. Román film. Rendező-forgatókönyvíró: Radu Jude.)

A mű tárgya nem egyszerűen az, hogyan kezeljük a múltunkat, hanem a jelen, amelyből ez a múlt látszódik, zavarosan – időnként szándékosan összezavarva – és töredékesen.

(Bergman – 100. Norvég–svéd film. Rendező: Jane Magnusson.)

Bergman sokat írt az életéről, ezek legtöbbje magyarul is megjelent, a Laterna Magicától a Képekig. Bennük éles viviszekcióval, kíméletlenül vall a „démonairól”, a velük való küzdelemről, amelyből a művei születtek. Nehéz ezért róla hiteles portrét készíteni, mert ami fontos volt, azt képben és írásban elmondta magáról. Az életmű súlyosságával összevetve Jane Magnusson imponálóan gazdag anyagot feldolgozó portréfilmje megmarad a felszínen – de hát Bergmanhoz képest mi nem felszínes?

(Az Úr hangja. Magyar film. Rendező: Pálfi György.)

Pálfi nem tartozik a magyar film nagy monomániás alkotói közé. Merőben eltérő filmeket készített eddig, ám gondolkodásában mindig fölfedezhető valami meglepő frissesség, ami különleges helyet biztosít számára az új magyar filmművészetben, s generációja egyik legizgalmasabb alkotójává teszi. Ezt folytatja most Az Úr hangjával – könnyedén, játékosan beszélve a mozgókép nyelvén, s azon belül a saját, eltérő hangfekvésekben megszólaló, mégis összetéveszthetetlen hangján. 

(Dawson City - A megfagyott város. Rendező Bill Morrison. A Verzió Filmfesztivál bemutatója.)

Ami valaha izgalom és érzelem volt a vásznon, az egy évszázaddal később fájdalmas költészetté párolódik. Az eltűnt idő himnuszává. Valahol minden régi film ezt a melankóliát sugározza – Bill Morrison műve ily módon egészen közel került a mozizás lényegéhez. A megfagyott időről szól a pompásan eltalált kísérőzene is: Alex Sommers és az izlandi Sigur Rós jégbe dermedt, éteri üvegmuzsikája.

(Nyitva. Rendező Nagypál Orsi. X – A rendszerből törölve. Rendező Ujj Mészáros Károly. Trezor. Rendező Bergendy Péter.) 

Ami közös mindegyikben: a teljes életidegenség, a szem- és fülbántó konstruáltság. Történetek, amelyek nem a való élet, hanem a forgatókönyvírói önkény logikáját követik. Vegyük sorra.

(Egy nap. Magyar film. Rendező: Szilágyi Zsófia.)

Bátor és eredeti munka ez, s bár a merészség nem esztétikai kategória, ebben az esetben meggyőző esztétikai következménye van: egy tökéletes pontossággal végigvitt redukcionista-minimalista filmforma. Mert az igazi kérdés, amelyen a tehetség áll vagy bukik, nem a mesében, hanem az elbeszélés formájában rejtezik: hogy az alkotó képes-e hiteles, életszerű helyzeteket teremteni – s ebben Szilágyi Zsófia érett filmművészként lép elénk.

 (A sértés. Libanoni–francia–ciprusi–belga–amerikai film. Rendező: Ziad Doueiri.)

Nézőként hajlamosak vagyunk már az első percekben lecövekelni rokon- és ellenszenvünket, elvégre erre az esendő reflexre épül a hollywoodi tucatmozi. Ziad Doueiri filmjének meggyőző erénye, hogy kimozdít bennünket ebből a kényelmes beidegződésből. Szó sincs róla, hogy megvonná rokonszenvét, s vele a miénket Yassertől, csak éppen a mélyére néz a fortyogó indulatoknak, s megpróbálja azt is megérteni, akinek a nézetei és tettei minden józan ember számára elfogadhatatlanok. Nem azzal foglalkozik, hogy ki a jó és ki a rossz, elvégre ez volna a könnyebb út, hanem azzal, mindez hogyan alakulhatott így.

(15. Jameson Cinefest Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc, szept. 14–23.)

Nem mindig ért egyet az ember a fesztiválzsűrik döntésével, ezúttal azonban nem lehetett vitás, hogy az amúgy erős mezőnyből a legjobb műnek adta a fődíjat a Krzysztof Zanussi vezette grémium. Lám, milyen kevés kell egy jó filmhez: néha csak egy szoba, benne egy játszó, s egy virtuózan megírt forgatókönyv. Semmi csillogó látvány, külsőség – már amennyiben egy arc képe nem izgalmas látvány -, a sztori a képzeletünkben pereg, mi állítjuk össze, a film hősével együtt, az izgatott hangokból.

(Remélem legközelebb sikerül meghalnod :). Magyar film. Forgatókönyvíró-rendező: Schwechtje Mihály)

Nem ismerek filmet, amely Schwechtjéénél pontosabban ábrázolná ezt az új elgépiesedett-elidegenedett kultúrát és nyelvet. A konfliktus alapja, hogy tizenéves hőse éppen ezzel a technicizált, elszemélytelenedett kommunikációval él vissza. A két amatőr szereplő, Herr Szilvia és Vajda Kristóf meglepően érett alakítással rukkol elő, s ez nem pusztán a jó szemű casting érdeme, annak is köszönhető, hogy karakterük életszerű, körüljárható, benne a játszók magukra és társaikra ismerhetnek.

(Tegnap. Magyar–francia–német–holland–svéd–marokkói film. Rendező: Kenyeres Bálint.)

Kenyeres magabiztosan és gördülékenyen beszéli a mozgókép nyelvét. A film stílusa egységes, minden beállításnak jelentése van, a kirobbanóan tehetséges fiatal operatőr, Fillenz Ádám pompás totálokban mutatja meg a hős elveszettségét az idegen városban, majd a sivatagi tájban. Érett, kiérlelt mozidarab a Tegnap, amely nem hagy kétséget alkotója kivételes tehetsége felől. Ugyanakkor – s ezt talán a szokatlan kihordási idő is magyarázza – a második órában már túlérleltnek tűnik.