Széky János

„S a nép, az istenadta nép, / Ha oly boldog-e rajt’ / Mint akarom, s mint a barom, / Melyet igába hajt?”

Arany János korában még nem létezett modern politikatudomány. A Bach-korszak vége felé a költő mégis pontosan jellemezte a kormányzás, avagy az adott ország fölötti uralom egy ma is gyakori típusát. A nép legyen „boldog”, éspedig úgy, „mint akarom”, ahogy az uralkodónak jó: mint az engedelmes haszonállat. A boldogság azonban nem az élettel való elégedettség, aminek mérhető a szintje – mérik is, az idei világranglistán Finnország az első, Magyarország az ötvenegyedik –, hanem, mondhatni, funkcionális tényező. Miközben Edwardék ráérősen lovagolnak Wales felé, az udvaronc szájából elhangzik a briefing, miszerint a nép „Oly boldog rajta, Sire! / Kunyhói mind hallgatva, mint / Megannyi puszta sír.” A lényeg nem az, hogy a nép abszolút mércével jól érezze magát, és bízzon a jövőjében. Hanem hogy azzal legyen megelégedve, amit kap, és éppen annyira, hogy ne pofázzon. Kunyhók hallgatva, cél elérve.

Tovább

Demokráciákban, ahol a hatalom nem egyetlen ember kezében összpontosul, és az a politikus nem Isten kegyelméből ül a trónon vagy más díszes székben, két fő okból szoktak viszonylag könnyen és gyorsan megbukni a kormányok:

– ha túl sok választópolgár reáljövedelme csökken több negyedéven át mérhetően és érezhetően,

– vagy ha a kormány feje valami kirívó erkölcsi vétséget követ el.

Az, hogy mi a kirívó, az adott ország politikai kultúrájától függően változik, egyszerű korrupciós botránytól (sok példa van rá) az ezrek életébe kerülő hazugságig terjed (végül is ez okozta a tehetséges és ambiciózus Tony Blair vesztét, miután kiderült, hogy nem voltak bizonyítékai Szaddám tömegpusztító fegyvereiről, s úgy csatlakozott az amerikaiak iraki háborújához).

 

Tovább

Nguyen nevű kedvenc, olcsón árusító piaci díleremnél a múlt szombaton annyiért vettem egy kiló vákuumcsomagolt kávét, amennyiért tavaly nyáron a legközelebbi szupermarketben négy szabvány negyedkilós csomagot kaptam volna. Ez a konkrét esetben hatalmas, hatvan százalék fölötti emelkedést jelent, a kiló kávé számomra nagyobb arányban drágult, mint pél­dául a háztartási energiaárak átlagosan.

De miért is drágul a kávé – amit nem az Európai Unióban, a szankciózó földrészen termelnek – ugyanolyan gyorsan, mint a jó magyar kenyér? Ráadásul úgy, hogy a pörköléséhez kevesebb energia kell, mint a kenyérsütéshez? (Ha tévedek, bocsánat.) Utánanéztem, a jelenségnek több oka van: a brazíliai aszály és a szokatlanul hideg tél, a COVID miatti zavarok a munkaerőpiacon és az ellátási láncokban, a globális élelmiszerár-emelkedés (többek közt amiatt, hogy az orosz agresszió következtében töredékére zsugorodott az ukrán gabona- és olajexport), és csak sokadik sorban, közvetve a szankciók, amelyek Oroszországot (nevezetesen a műtrágyaexportot) sújtják. A nemzetközi sajtó ezenfelül nem törődik a speciális magyar gonddal, a forint példátlan romlásával, annak csak én látom kárát, amikor Nguyennek perkálok.

A valóság bonyolultabb, mint a magyar kormánypropaganda, továbbá a valóság, az valóság, a magyar kormánypropaganda ellenben hazugság. A kávé drágulását nem lehet az Oroszország elleni szankciókkal magyarázni, de amúgy a földgázét sem. Pontosabban: amikor a propaganda-csővezetékből az a szöveg dől, hogy „brutálisan drágították a gáz árát a brüsszeli szankciók”, akkor egyszerűen a nagyközönség képébe hazudnak, ugyanis a gáz árát nem a brüsszeli szankciók drágították brutálisan, hanem kormányunk szeretett orosz üzletfelei.

Tovább

Múlt csütörtökön az Európai Parlament elfogadott egy jelentést, mely szerint Magyarország nem demokrácia. Az EP sajtóközleményének szerkesztője mintha megrettent volna az egyértelmű konklúziótól – hogyhogy van olyan tagállam, amelyik nem demokrácia? –, valószínűleg ezért illesztette be az angol címbe a full, azaz ’teljes’ szót: Magyarország nem tekinthető teljesen demokráciának. Ez viszont nem hangzik elég gördülékenyen magyarul, úgyhogy a hazai híradásokba már az a változat került: „Magyarország nem tekinthető teljes értékű demokráciának”, azaz demokrácia, csak kicsit el van rontva, másod­osztályú. (A szókapcsolatot eddig csak kutyakajás dobozokon láttam: „teljes értékű állati fehérjéket tartalmaz”, és jobb szeretek nem belegondolni, hogy mit takar.)

De hát a közlemény végén szó szerint idézik is a raportőr, Gwendoline Delbos-Corfield szavait: „A jelentés következtetése egyértelmű és visszavonhatatlan: Magyarország nem demokrácia.” Picit bővebben fogalmaz a jelentés vége felé: „...az EU határozott fellépésének elmaradása hozzájárult a demokrácia, a joguralom és az alapjogok összeomlásához, ahhoz, hogy az egyik tagállam választási autokrácia hibrid rezsimjévé váljon”.  A fogalomhasználatról lehet vitatkozni – a „választási autokrácia” szerintem önellentmondás, a választás ilyen rendszerekben nem lehetséges kiút, hanem a rezsimet megerősítő színjáték. A lényeg az autokrácia, illetve ahogy a hitelesített változatban ezt a mondatot tolmácsolják, „önkényuralom”. Valamint a „rezsim” szó, amit magyarra „rendszernek” szokás fordítani. Ez nem demokrácia, hanem egy másfajta rendszer.

Tovább

Tovább

A sajtó fölfedezett az Állami Számvevőszék oldalán egy tanulmányt, amelyben a következő mondat olvasható: „A nők jelentős túlreprezentáltsága felsőoktatásban demográfiai problémákat is okoz, megnehezítve a pártalálást a közel azonos szinten képzett fiatalok között.” (A „felsőoktatásban” szó elől nem én hagytam el a névelőt.) Egészséges szövegértési képesség birtokában ezt csak úgy lehet értelmezni, hogy a szerzők szerint ahol sok a diplomás nő, ott kevés a gyerek. Nemzetközi statisztikák mutatják, hogy ez tényszerűen nem igaz, vagyis ostobaság.

Legyünk egy fokkal megértőbbek. A szerző (hogy pontosan kicsoda írta le, nem derül ki; a tanulmány projektvezetője a neveléstudomány, felügyeleti vezetője a kommunikációtudomány és a pszichológia doktora, egyikük sem demográfus, nem is szociológus, a másik három munkatárs pedig számvevő) amiatt aggódik, hogy a magasan képzett nők nem találnak maguknak hasonló végzettségű férjet. Egyrészt ez is csak módjával felel meg a valóságnak, másrészt abból a feltevésből indul ki, hogy gyerek csak házasságból és teljes családban lehet. Ez utóbbi sem igaz, és egyre kevésbé van így, bár nyilvánvaló, hogy a mostani magyar kormánynak ez a (megvalósíthatatlan) célja. Lásd a pénzzel házasodásra ösztönző, majd a tönkrement házasságokban a feleket egymás mellé kényszerítő CSOK-rendszert. Lehet vele gyászfátyolban büszkélkedni a szintén nagy demográfiai szakértő pápánál (amíg ki nem jön az újabb, visszaesést mutató statisztika), de hát ez is olyasmi, amiben kilógunk a világból.

Tovább

Ha körülnézünk Európában, azt látjuk, hogy Ausztriától Szlovákiáig, Olaszországtól Bulgáriáig gyengülnek, inognak vagy buknak a kormányok és kormányfők. Akár profik, akár amatőrök, akár jók, akár rosszak. Mintha ez volna a dolgok rendes menete. Egy, csak egy kormány ül a helyén kimozdíthatatlanul, mint egy bölcsességfog. A mienk. Kicsit szuvas, kicsit lukas, néha marhára fáj, de akihez tartozik, aki elvben dönthet a sorsáról, annak esze ágában sincs fogorvoshoz menni, sőt még azt se tudja, hol a rendelő.

A választás után egy-két hónappal kiderült, hogy a hatalommaximálás bombabiztosnak hitt magyar modellje – az adófizetők szavazatainak és bizalmának nagybani megvásárlása a saját pénzükből – mégse működik tökéletesen.

A kampányidőszakban gátlástalanul nyomtatott pénz nagy részét hamar benyelik a háztartások, elmegy régóta szükséges holmikra, hiteltörlesztésre, nyaralásra. És már az első ocsúdás másnapján jöttek a tüntetések a KATA visszavétele miatt. A csirke far-hát ársapka nem volt elég a KSH szerint is 27 százalékos élelmiszer-áremelkedés megállításához. Bár a politikában nem ajánlatos jósolni, nem nehéz elképzelnünk, milyen lesz az energiaárakat kilencévnyi hazudozás után hívebben tükröző közüzemi számlák fogadtatása. A benzinárstopot részben már visszavonták – nem kell nagy matektudás ahhoz, hogy megbecsüljük, milyen inflációs hatással –, a maradékot ki tudja, meddig sikerül tartani.

Tovább

Van ez a bizonyos „3,5 százalékos szabály”, más néven Chenoweth-szabály, amely szerint a békés tiltakozó mozgalmak olyankor győzik le (majdnem) biztosan a kormányzatot, ha egy csúcsponti eseményben a lakosság legalább 3,5 százaléka vesz részt. Magyarországon ez ma körülbelül háromszáznegyvenezer embert jelentene.

Nem vastörvény ez, csak szabály, van kivétel (ha nagyon erős egyeduralom masszív külső segítséget kap), és nem jelenti azt, hogy a változtatáshoz feltétlenül 3,5 százaléknak kell kimennie az utcára. A névadó, Erica Chenoweth amerikai politológus a szerzőtársával, Maria J. Stephan külügyminisztériumi tisztviselővel 323 ilyen konfliktus – az ő terminusukkal: kampány (átvitt vagy a szó szoros értelmében vett belső hadjárat) – adait elemezte végig az 1900 és 2006 közötti évekből. Tanulmányuknak az a legfőbb – a szerzőket is meglepő – felfedezése, hogy az erőszakmentes ellenállási kampányoknak sokkal (majdnem kétszer) nagyobb az esélyük a teljes vagy részleges sikerre, mint az erőszakosaknak: véres forradalmi kísérleteknek, gerillamozgalmaknak stb. (Erica Chenoweth and Maria J. Stephan: Why Civil Resistance Works: The Strategic Logic of Nonviolent Conflict. New York: Columbia University Press, 2011). A 3,5 százalékos határt Chenoweth már később, az adathalmaz utólagos elemzése során állapította meg.

Tovább

Amire tavaly ilyenkor senki sem számított volna: Ukrajna június 23-án uniós tagjelölt lett. De túl a gesztuson és a politikai segítségen, mennyire lesz ez hasznára az agresszió áldozatává lett országnak? Hiszen a másik új tagjelölttel, Moldovával együtt a háború előtt is a legszegényebb volt Európában, hírhedt a korrupcióról és az oligarcharendszerről, a nyugati normáktól távoli igazságszolgáltatásáról. Érett-e Ukrajna a jelöltségre, és megfordítva: mit tehet az EU, hogy az országot valóban a Nyugathoz közelítse? Vlad Dubrovszkij a varsói székhelyű CASE (Társadalmi-Gazdasági Kutatóközpont) Alapítvány ukrajnai leányszervezetének vezető közgazdásza, a politikai és intézményi közgazdaságtan szakértője. Katerina Ivascsenkóval és Mizsei Kálmánnal együtt az ukrajnai méltóság forradalmának hatását értékelő könyvön dolgozott, de a munkát a háború miatt egyelőre nem tudták befejezni.

Tovább

Kivételes nép vagyunk mi, magyarok, különös tekintettel a kormányzatunkra, mely szintén páratlanul erős és szilárd. Az ember folyton beleütközik ebbe a kettős ténybe, ha újságot olvas. Négy idevágó hír csak az elmúlt hétről – biztosan volt több is, de ez a négy kiváltképp ingerelte a politikai idegvégződéseimet.

Egy.  A New Yorkerben olvasható Andrew Marantz „budapesti levele”, amely többek között beszámol arról, hogy az Amerikai Konzervatív Unió CPAC (Conservative Political Action Conference) nevű éves rendezvényén, februárban (nem összetévesztendő a nyáron megtartott budapesti CPAC Hungaryvel) felszólalt Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója, és a következőket mondta, kacsafarokban a szó szerinti idézetek: „»Akár a határvédelem kerül szóba, akár a kontinens és az Európai Unió zsidó-keresztény öröksége, akár a genderideológia«, a magyarok, majdnem egyedül a nyugati nemzetek polgárai közül, »síkra szállnak a konzervatív értékekért«.” Nagy sikert aratott a Floridában összegyűlt konzervatív republikánusok körében.

Tovább

Ez az ember 2010 óta kimozdíthatatlanul a magyar parlament elnöke. A magyar parlament azonban nem parlament – pontosabban nem tölti be a képviseleti demokráciákban szokásos funkciókat, amilyen a politikai közösség érdekek és nézetek szerinti tagoltságának szabad megjelenítése és a kormányt ellenőrző, fékező törvényhozói hatalom, hanem ellenkezőleg, a kormány hajtószíja –, Kövér László tehát csak afféle munkafelügyelő egy rabszolgatartó ültetvényen. Viszont abba, hogy Magyarországon mi történik akár a politikában, akár a gazdaságban, nincs tényleges beleszólása. Tisztsége főként arra jó, hogy megvalósíthassa, mondjuk úgy elegánsan, a politikai filozófiáját.

Ez pedig a 2010 utáni változatban így foglalható össze: Nekem van hatalmam, neked nincs, azt csinálok veled, amit akarok.

Van rá lehetősége, megteszi. Két fő módon. Az egyik az, hogy a Trianon-fókuszú nacionalizmus jegyében igyekszik megalázni és megsérteni, akit vagy amit alkalmasnak talál az ellenség szerepére (uniós zászló levétele az Országházról, kísérlet Nyírő József hamvainak újratemetésére). A másik, hogy házelnökként minden bírósági hercehurca megkerülésével ötletszerűen megállapított bűnökért milliós pénzbüntetéseket szab ki arra, akinek nem bírja a képét (a csúcspont eddig a Jakab Péterre kirótt majdnem tízmillió volt a „ficsúr” szó használatáért, e vérfagyasztó vétségért).

Tovább

Van egy Andrej Gromiko hajdani szovjet külügyminiszternek tulajdonított szabály. Legutóbb Kaja Kallas észt miniszterelnök idézte föl. Eszerint a Szovjetunió helyes tárgyalási taktikája a következő: mindenekelőtt a maximumot kell követelni – nem kérni, hanem követelni valamit, ami sohasem volt a miénk. Másodszor, ultimátumot adni, fenyegetőzni. Harmadszor, a tárgyalásokon jottányit sem engedni, mert Nyugaton mindig lesz valaki, aki felajánl valamit a megbékítésünkre, és a végén lehet, hogy a harmadát vagy akár a felét is megkapjuk annak, ami addig soha nem volt a miénk.

Nem tudni, hogy Szijjártó Péter, Magyarország külgazdasági és külügyminisztere – illetve, mivel a tapasztalatok szerint nincsenek saját gondolatok a fejében, a főnöke – kitől tanulta ezt a módszert, de amit mostanában csinál, az feltűnően hasonlít a hidegháború fénykorában sikerrel alkalmazott szovjet receptre. Miután Németország és Ausztria visszakozott az orosz olajembargó ügyében, Magyarország – nem először – egyedül maradt az autokrácia védelmezőjének pozíciójában. Másképpen mondva: egyedül vétózza, hogy megvonják a rablógyilkos Putyin-rezsim fenntartásának egyik fő nyugati forrását. És igen, a taktika most is bevált, most is volt egy békítésre hajlandó valaki – ezúttal Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, aki május 9-én „haladásról” beszélt Orbán Viktorral folytatott tárgyalásán.

Tovább

Másfél héttel a választások után jött a hír, hogy a médiahatóság nem hosszabbítja meg a Tilos Rádió szeptemberben lejáró médiaszolgáltatási jogosultságát, mivel ilyen hosszabbítás a törvényi rendelkezéseknek megfelelően „kizárt”. Egyszersmind kiírja az új pályázatot a 90.3 MHz-es frekvenciára. A döntés várható volt, de személyesen is érint, minthogy évek óta van műsorom a Tiloson. Mégis viszonylag újoncnak számítok, ezért beszélgettem a rádió múltjáról, karakteréről és helyzetéről régi munkatársakkal.

Tovább

A nép szolgája tévésorozat azzal kezdődik, hogy három, démoni kék fénnyel megvilágított oligarcha – nem látszik az arcuk, olyanok, mint a földönkívüliek vagy félistenek – elnézi a magasból az esti Majdant, és megállapodik, hogy ezúttal „kontroll nélküli demokráciát” játszanak, az izgalmasabb. Nem ők intézik el majd egymás közti játszmában az elnökválasztást, hanem döntsön próbaképpen az ukrán nép. Így lesz meglepetésre az ország első embere Vaszil(ij) Holoborogykóból, a zilált életű, kis növésű történelemtanárból, akit aztán az említett félistenek megpróbálnak kézben tartani, de valahogy a józan esze és elemi erkölcsi érzéke mindig felülkerekedik.

A sorozat, ami segít megérteni, hogyan lehetett a főszerepet alakító Volodimir Zelenszkij a valóságban is demokratikusan megválasztott elnök, 2015-ben indult, tehát már az Euromajdan utáni, Porosenko elnöksége alatti Ukrajna élethű szatírája. Ennek tudatában érdemes újra elgondolkodni a történet keretén: a szériát ugyanis az 1+1 nevű kereskedelmi csatornán adták, ami akkoriban Ihor Kolomojszkij egyik cégének százszázalékos tulajdonában volt. Kolomojszkij pedig Ukrajna harmadik leggazdagabb embereként, másfél-két milliárd dolláros azonosítható vagyonával akár az egyik félisten modellje is lehetett volna. (Hogy mekkora a tényleges vagyona, azt nem lehet tudni, mindenesetre a bankban, amelynek felerészt a tulajdonosa volt, 5,5 milliárd dolláros veszteséghez vezető „szervezett csalás” történt, az USA-ban pedig szankciók alá helyezték „jelentős korrupció” miatt, amire a 2014–15-ös dniprói kormányzósága idejéből voltak bizonyítékok.)

Tovább

Azon a vasárnapon, amikor a civilizált világ a bucsai mészárlás hírét próbálta feldolgozni – a Kijiv elővárosát visszafoglaló ukrán csapatok megkínzott, megcsonkított, megerőszakolt, hátulról fejbe lőtt civilek, gyermekek, nők, férfiak holttesteinek százait találták az utcákon, udvarokban, pincékben –, Orbán Viktor győzelmi beszédében erről egy szót sem szólt. Ehelyett a legyőzött ellenfelek sorában említette az ukrán elnököt, kedélyesen, röhögcsélve. Mindezt a Béke és biztonság feliratú pulpituson.

Az, hogy a Fidesz megnyerte a választást, nem volt meglepetés, hiszen a parlamenti Fidesz-többség erre állította be az egész rendszert a választási törvénytől és módosításaitól kezdve a gazdaságpolitikán át a média teljes leuralásáig. Ami valóban meglepő volt, sőt az ellenzéknek megalázó, az a győzelem mértéke, a húszszázalékos fölény a listás szavazatokban. Ezt az arányt sem a közvélemény-kutatók nem jelezték, sem a hivatásos elemzők nem számítottak rá.

Tovább

Az orosz–ukrán háború idején élesen megmutatkoztak a visegrádi országok – pontosabban Magyarország és a másik három ország – közötti kül- és belpolitikai választóvonalak. Csehország, Szlovákia és Lengyelország fegyverrel, illetve lőszerrel támogatja a hazájukat védő ukránokat – a magyar kormány erre nem hajlandó. A polgárok igyekeznek minden segítséget megadni a menekülteknek, de a kétmillió embert befogadó lengyelekre kiváltképp mint példaképre tekintenek világszerte. Daniel Fried veterán amerikai diplomata az ottaniak büszke megfogalmazását idézi: „Lengyelország a világ legnagyobb humanitárius civil szervezete.” Mi van emögött, és milyen a kelet-európai helyzet Lengyelországból nézve? Erről kérdezzük a térség szakértőjét, Michał Kacewicz újságírót és politikai elemzőt, aki könyvet írt az Euromajdanról és a donbászi háborúról, életrajzot Lukasenkáról és Putyinról. Jelenleg a varsói belarusz és orosz nyelvű tévéállomás, a Belsat kommentátora.

Tovább

H.-ék az egyik nap dolgoztak, vásároltak a közeli Sparban, a gyerek iskolába ment, az asszony három lecsiszolt foggal várta, hogy elkészüljön a hídja. A másik nap az oroszok rakétázni kezdték a lakótelepüket, akkor H.-ék egy órán belül összecsomagoltak két bőröndbe meg szatyrokba, amit tudtak, egy ismerős taxisofőrrel kemény felárért kivitették magukat a harkivi pályaudvarra, ahol addig csak háborús filmen látott tömegjelenet zajlott; kintről robbanások hallatszottak, anyák sikoltoztak, hogy engedjék előre őket a babájukkal; katonák a levegőbe lőttek, visszatartva a sokaságot, hogy ne rohanja meg saját épségét is kockáztatva a szabad ég alatti vágányokon álló vonatokat. Aztán H.-éknak valahogy sikerült eljutniuk Lembergbe, onnan Szlovákiába, onnan a Nyugatiba és a Migration Aid segítségével hozzánk.

Mutatják nekünk WhatsAppon a mobillal fölvett videót: vagy húsz véres holttest fekszik autókban, autók mellett a havon, főleg katonák, de civil ruhás férfiak és nők is vannak köztük. Némelyiket megfordítják, hogy látsszon az arca, hátha valaki fölismeri, mielőtt tömegsírba temetnék. Nem mutatom H.-éknak a képet, amit az előző percben láttam a Twitteren a hatéves mariupoli Tányáról, aki már halott anyja mellett halt meg lassan, kiszáradás miatt a romok alatt.

Tovább

Hétfő esti beszédében Putyin egy helyen említi Magyarországot. Éspedig abban a részben, ahol elmeséli, hogyan alakultak ki Ukrajna határai, miután Lenin ezt az államalakulat-félét meggondolatlanul létrehozta. (Hamis: Ukrajna 1917-től független állam volt, és éveken át létezett, míg utolsó maradványait el nem foglalta a Vörös Hadsereg.) Putyin azt mondja: „a Nagy Honvédő Háború előestéjén és utána Sztálin a Szovjetunióhoz csatolt és Ukrajnának adott át néhány területet, amely korábban Lengyelországhoz, Magyarországhoz és Romániához tartozott”. Értsd: rendesen bánt az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasággal, és nekiajándékozott egynémely, a Molotov–Ribbentrop-paktummal elrabolt, illetve a második világháborúban elfoglalt földdarabot. (Felhívom a figyelmet az apróságra, hogy Kárpátalja 1938-ig Csehszlovákiához tartozott; az orosz elnök tehát legitimnek ismeri el a müncheni egyezményből leágazó első bécsi döntést.)

A történet folytatása: Sztálin „egyfajta kárpótlásul” Lengyelországnak adta a német területek egy részét, Hruscsov pedig 1954-ben „valamiért” elvette Oroszországtól a Krímet, és Ukrajnának ajándékozta. (Ez is hamis: 1954-ben Hruscsov még nem volt abban a helyzetben, hogy ilyen döntést hozhatott volna, a pártállamot a Hruscsov–Malenkov–Molotov trió vezette. A döntést racionális alapon hozták – nem lévén szárazföldi összeköttetés az Oroszországi Föderáció és a Krím között, célszerű volt Ukrajnából felügyelni az infrastrukturális kapcsolatokat, az áramellátást és hasonlókat.)

Tovább

A szájhagyomány úgy tartja, Orbán Viktor 1989. június 16-án, a Hősök terén kikergette az oroszokat.

Nem az a lényeg, hogy mi történt. Valójában azt mondta: „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Függetlenül attól, hogyan állt a csapatkivonások ügye abban a pillanatban nyilvánosan és a színfalak mögött, a szabad választások dicséretes sürgetésén kívül a mondat éle az aktuális kormány ellen irányult, amelyről a szónok fel sem tételezte, hogy tenni tudna és akarna bármit a szovjet megszállók távozásáért. Holott a teljes csapatkivonásról szóló egyezményt pontosan a második Németh-kormány tárgyalta le és írta alá még a választások előtt. Mondom, nem a valóság a fontos, hanem éppen a gondosan ápolt legenda, hogy Orbán, korát megelőzően – hívei szerint halált megvető bátorsággal, ellenfelei szerint esztelen vakmerőséggel, vagy ellenkezőleg, tudatos provokációval, az ellenzéki megegyezést felrúgva – azt követelte és nem mást: menjenek ki az oroszok. Ennek persze az a gondolati magva, hogy a szovjet megszállás rossz dolog – ami cáfolhatatlan, és erre utal az Alaptörvény preambuluma, valamint negyedik módosítása is –, a szabad választások értelme pedig az „orosz” katonai jelenlét megszüntetése lenne, amit, láttuk, tényekkel cáfolt meg a történelem, de abban a pillanatban ez nem volt ennyire világos.

Tovább

Nyugalom, a kormány mindent tud. Amit nem tud, azt megkérdezi az illetékestől. Orbán miniszterelnököt és Szijjártó minisztert például láthatóan meglepetésként érte, hogy Kazahsztánban elkergették Nurszultan Nazarbajevet, a kommunista pártelsőtitkárból lett nemzetvezetőt (Elbaszi), és az újabban az ő személynevét viselő főváros is nyomban hivatalosan visszakapta az eggyel korábbi Asztana nevet. Mindez azért okozott fejtörést, mert a mi legfőbb vezetőnk szívesen fotózkodott széles mosollyal az Elbaszi társaságában, és azt is megjegyezte, hogy Kazahsztánban érzi otthon magát.

Az illetékes megkérdezése pedig (elvileg) úgy történt, hogy Szijjártó bejelentette: a „Türk Tanács”-beli kollégákkal  konzultál majd, ahol Magyarországnak megfigyelői státusza van, nem tudom, milyen történelmi, kulturális, vallási vagy politikai alapon. (Bár reménytelen a küzdelem, nehezen vagyok hajlandó idézőjel nélkül írni a Török Államok Szervezetének nevét, mivel Magyarországon sem török nyelvű többség, sem ilyen etnikai vagy nemzeti kisebbség nincs.)

Tovább
Élet és Irodalom 2022