Bernhard Schlink: Olga. Fordította Szijj Ferenc. 21. Század Kiadó, Budapest, 2018, 286 oldal, 3690 Ft

Az Olga nem a főleg a nyugatnémet irodalomban nagy hagyományokra visszatekintő „múltfeldolgozás” része, illetve modern módon, úgy mondanám, másod-, harmadgenerációsan az – a főhősben nagyfokú, ártatlan, nem manipulatív és egyértelműen balos érdeklődés van a napi politika, a német élet a korban többnyire éppen szörnyűségeket produkáló eseményei iránt. De a regény igazi érdeme, hogy visszafogott írói eszközei, kihagyásos szerkesztésmódja ellenére (vagy éppen ezeknek az eljárásoknak a révén) rendkívül áthatóan és magától értetődően közvetíti az emberi élet nagy érzéseit, szerelmet, várakozást, reménytelenséget, hiábavaló türelmet, magányt, elhagyatottságot, csupa olyasmit, ami 2018-ban, a regény német és magyar megjelenésének évében irodalmi értelemben inkább korszerűtlennek és elfelejtettnek hat.

Robert Seethaler: A trafikos. Fordította Blaschtik Éva. Park Könyvkiadó, Budapest, 2018, 278 oldal, 2450 Ft

A trafikos jó regény, nagy mesterségbeli tudással megírva, ugyanakkor hiányzik belőle az a minden ízét tudatosan átjáró redukció, és végül kimarad belőle az az evidens kerekségeszmény is, ami azEgy egész életből olyan páratlan módon csinált szépirodalmat. De hogy a kevés az elég, vagy ami ennél kicsivel több, az már túlbeszél, ennek eldöntése mindig ízlés vagy éppen olvasói hangulat kérdése is. Akárhogy van, A trafikos az író másik könyvéhez hasonlóan kétség nélkül bizonyítja, hogy Robert Seethaler a kortárs osztrák irodalom kiemelkedő, a világ rengeteg pontján jól megérthető elbeszélője.

Jorge Luis Borges: Jól fésült mennydörgés. Összegyűjtött novellák. Fordította Benczik Vilmos, Benyhe István, Benyhe János, Boglár Lajos, Csuday Csaba, Dorogman György, Gajdos Zsuzsanna, Har­gi­tai György, Huszágh Nándor, Já­nos­házy György, Karsai Gá­­bor, Nagy Mátyás, Scholz Lász­ló, Székács Vera, Tomcsányi Zsu­zsan­na, Végh Zsoldos Péter, Xantus Judit. Szerkesztette Scholz László. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018. 583 oldal, 5499 Ft

Borges ebben az írásában, amely sokkal inkább esszé vagy akár elbeszélés, mintsem interjú, valóban minuciózusan végighalad saját életrajzán. Az Önéletrajzi jegyzetek végső soron önmagában közvetíti azt az írói gondolkodásmódot, amely az egész életművön belül elmossa vagy elbizonytalanítja a műnemi határokat. Borges novelláknak tekintett írásaiban a gondolati-intellektuális töltet gyakran feloldja a belefoglalt narratívát, esszéiben pedig jó néhány esetben ott rejtőzik az az epikus mag, ami révén a főtémából mégiscsak valamilyen történet, legalább az intellektuális kaland ilyen vagy olyan stációjának elbeszélt ábrázolása, anekdotaszerű betét bontakozik ki. Ez a majdnem félszáz nyomtatott könyvoldalt kitevő szöveg mindenesetre meghaladja bármelyik elbeszélése terjedelmét, s Borges biográfiailag és intellektuálisan is aprólékos, másutt ugyanebben a formában vagy ugyanilyen egyenesvonalúsággal nem fellelhető reflexiókat oszt meg életéről, írói pályafutásának természetéről. „A hírnév, akár a vakság, fokozatosan ért el”, mondja az 1960-as évek eleje táján járva, és a kisgyerekkora óta szembetegségekkel, látási problémákkal küzdő Borges ezzel a párba állítással szimbolikusan összefoglalja írói pályájának paradoxonát: amikor a nagyvilágban fény derül nagyszerűségére és kiválóságára, épp akkor kényszerül végleg önmaga belső világának homályába. Az Önéletrajzi jegyzetek rendkívül informatív bevezető azok számára, akik most kezdik az ismerkedést Borges írásművészetével, és meglepetéseket, új perspektívákat tartogat a haladó Borges-rajongóknak is.

Naomi Alderman: A hatalom. Fordította Borbély Judit Bernadett. 21. Század Kiadó, 2018, 383 oldal, 3990 Ft

A hatalom fő tézise, a centrumában lévő erős szatirikus elem, a megfordított világ rajza azonban mégis különleges figyelmet érdemel, hiszen a mi ildomtalan férfivilágunkat figurázza ki, azt a világot, amelyben például a háború, a pornográfia, a népfelség nevében fellépő hatalomvágy mégiscsak a férfiagy szüleménye. Minél aprólékosabb, minél naturalisztikusabb, minél testközelibb egy-egy jelenet, ahol férfiakból nők megbecstelenített, tönkretett vagy meggyilkolt áldozatai lesznek (legyen szó harcról, összecsapásról, pornográfiáról vagy politikai manipulációról), A hatalom annál inkább képes a mi világunkat jellemző, a mi világunk adottságaiból, hagyományaiból, megszokásaiból, alkalmanként talán észre sem vett repetitív aktusaiból táplálkozó, a férfi-nő viszonyt generálisan és szociálisan jellemző fonákságokra rávilágítani.

Agneša Kalinová–Jana Juráňová: Hét életem. Fordította Mészáros Tünde. Tények és tanúk sorozat. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 535 oldal, 4999 Ft

A Hét életem kétségtelenül az oral history egyik mintapéldája. De nem a Magyarországon 1989-et követően igen közkeletű, anekdotákkal fűszerezett, még a nem írók kezén is irodalmi teljesítményszámba menő történetmesélős változat. Akad benne ilyesmi is, ám inkább szabatos, fegyelmezett korkép ez, lehetőség szerint minél hűségesebb rögzítése, pontos megörökítése a mindenkor fennállónak, mintha egy nagymama azt akarná az unokája vagy a dédunokája értésére adni, miért is történt az a felmenőjével a zavaros huszadik században, ami történt. Egyes szám első személyű emlékezés, amiből szándékosan van kiszorítva az „én”.

Mathias Énard: Iránytű. For­dí­totta Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyv­ki­adó, Budapest, 2018, 478 oldal, 4499 Ft

Az 1972-ben született Mathias Énard harmadik magyar könyve ez, a tanulmányait és korai pályafutását valóban orientalistaként indító írótól tavaly az eredetileg 2008-ban közreadott Zóna(Libri), az idei budapesti könyvfesztiválra a 2010-es Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról (Jelenkor) jelent meg, egy időben a franciául 2015-ös Iránytűvel. Az Iránytű és a Zónaközött sok az átjárás (a Zóna több évszázadra kinyújtott, a Földközi-tenger környezetére, a Marokkótól Mekkáig kiterjesztett zónában játszódó nagy története is korlátozott időtartamban van elbeszélve, egy Milánóból Rómába tartó vonatúton, ugyancsak egyes szám első személyben). Olykor úgy tűnik, mintha mindaz, ami az Iránytűben humoros, szellemes vagy könnyed, a Zónában rejlő komor és komoly anyag írói ellensúlyozása lenne. Tótfalusi Ágnes felhőtlen, a rendkívüli sűrűségű anyagban nagyszerűen eligazodó, remekbeszabott fordítása is megerősít benne, hogy a Mathias Énard-ral való ismerkedést legcélszerűbb az igen vonzó, tűzijátékszerűen ezerfelé szállóIránytűvel kezdeni, és akkor súlyos párdarabja, az egyetlen pontra beásott, a háború nagy témáját középpontjába állító és inkább deprimáló Zóna is más fényben ragyog majd.

Jim Crace: Az utolsó aratás. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2018, 285 oldal, 3990 Ft

Az 1946-ban született, tizennégy eddigi kötetének publikálását az újságírói munkával való szakítása után, negyven évesen kezdő Jim Crace írói erényeit persze nem kell különösebben bizonygatnom. Könyvei közül Az utolsó aratás már a második, amely a Booker-díj legjobbjai közé került, s a korábbiak közül is több részesült különféle díjakban (Az utolsó aratás két évvel megjelenése után elnyerte például a legmagasabb pénzdíjjal járó irodalmi elismerést, a Dublini IMPAC Irodalmi Díjat). Nevesebb vagy itthon jobban ismert kor- és nemzedéktársaihoz, Graham Swifthez, Ian McEwanhoz, Julian Barneshoz és másokhoz hasonlóan a kortárs angol irodalom „oxbridge-i” elitjéhez tartozik, noha ő maga felsőfokú tanulmányait nem Oxfordban és nem is Cambridge-ben végezte, nekem mégis ilyen környezetben volt alkalmam személyesen hallani őt, 1997 júliusában, a cambridge-i nyári irodalmi szeminárium rendezvényeinek a sorában. A vele folytatott beszélgetés után az akkor még előkészületben lévő, csak két évvel ezután publikáltHalottnak lenni című regényéből olvasott fel részletet. Ez volt az egyetlen magyarul megjelent könyve mostanáig (2002-ben, az Ulpius-ház jóvoltából, Kemenes Inez fordításában látott napvilágot). Az a kisregény a maga kézzelfogható brutalitásával a kortárs angol próza egyik mesterműve, sajátos kétfenekűségében, egy kettős rablógyilkosság aprólékos leírásával és a halál, a haldoklás, az elmúlás biológiai folyamatának szenvtelen keretével igazából távoli rokonságot mutat a mostani könyvvel, Az utolsó aratással.

Cormac McCarthy: Suttree. For­dí­totta Greskovits Endre. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 617 oldal, 3999 Ft

A Suttreet a kritika rendszerint fél-önéletrajzi prózaként könyveli el, amelynek leglényegesebb alapja az az egyszerű életrajzi adat, hogy Cormac McCarthy, noha nem itt született, gyermek- és ifjúkorát a címadó főhőshöz hasonlóan, a regényben ábrázolt idővel azonos időszakaszban a Suttreeszínhelyéül szolgáló Tennessee állambeli városban, Knoxville-ben töltötte el. (Csak érdekességként teszem hozzá, hogy sok száz amerikai híresség mellett Quentin Tarantino is a városból származik.) Jó néhány szöveghelyből azt is sejteni lehet, hogy a főszereplő minden regénybeli környezetébe olvadási próbálkozása ellenére intellektuálisan, társadalmi státuszát, apróságokkal érzékeltetett élettörténetét tekintve kirí a szegények, tanulatlanok, feketék, félalvilági alakok és bűnőzők, egyetlen szóval a vesztesek a Suttreeban felvonultatott panoptikumából, klasszikus értelemben vett protagonista, ám annak semmi nyoma, hogy ő maga irodalmat művelő vagy írástudói ambíciókat ápoló ember lenne. A Suttree irodalmisága mégis olyan áthatóan erős, hogy muszáj az írói kezdet, a kezdés, az irodalomban való megkapaszkodás nagyszabású regénnyé végigírt metaforáját látnunk benne.

Paul Auster: 4 3 2 1. Fordította Pék Zoltán. Európa Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2018, 780 oldal, 5999 Ft

A regényszöveg 29 számozott fejezetből áll, ebből az első fejezet az 1.0 számot kapja, a soron következők 1.1-től 1.4-ig terjednek, a rákövetkezők 2.1-től 2.4-ig, és így tovább, mindig négyesével összesen hét szekvencia, az utolsó egység tehát a 7.4-es számot viselő fejezet. Ennek a számozási rendnek a magyarázata pedig az, hogy az a bizonyos 1.0-ás nyitó rész a regény majd később előlépő főhősének, Fergusonnak a családi előtörténetét meséli végig. Kezdve apai nagyapjával, az 1900-ban Minszkből New Yorkba érkező tizenkilenc éves fiatal zsidó férfival, Iszaak Reznyikovval, akinek vele várakozó honfitársa azt tanácsolja, felejtse el örökre új hazájában kiejthetetlen orosz nevét, mondja inkább a Rockefeller nevet, azzal az Újvilágban messzebbre fog jutni. Reznyikov azonban megzavarodik a bevándorlási tisztviselő színe előtt, amikor a nevét firtatják, fejéhez kap és csak annyit tud mondani, „elfelejtettem”, a tisztviselő a felhangzó jiddis mondatot („Ikh hob fargesszen”) Ichabod Fergusonként veti a férfi papírjaira. Az Amerikában letelepedő Ferguson pár év múlva megházasodik, három fia születik, ez a második generáció a New Jersey állambeli Newarkban már könnyebben boldogul, mint a szülők. A három fiú közül a legfiatalabbik, a saját vállalkozását, műszaki cikkeket áruló kereskedését beindító Stanley feleségül veszi Rose Adlert, a fényképészsegédként dolgozó fiatal lányt, és miközben bonyolódik a Ferguson-fiúk és az Adler család élete, 1947. március 3-án 2 óra 2 perckor (pontosan egy hónappal a valóságos Paul Auster után) világra jön Archibald Isaac Ferguson, a 4 3 2 1 abszolút főszereplője.

Nathan Hill: Nix. Fordította Mes­ter­házi Mónika. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2018, 692 oldal, 4999 Ft

Egyfelől ugyanis majdnem hétszáz oldalas, sűrű szövésű, narratív eszközeiben, idősík-változtatásaiban igen választékos és bonyolult regényszöveget tartok a kezemben, amelynek értelmezése, jelentésadása ebben a speciális esetben mégis egyszerűnek és magától értetődőnek látszik, ám ezt a könnyedén előálló interpretációt, a saját evidens olvasatomat ezen a helyen nem tudom úgy megosztani, hogy közben ne utaljak a cselekmény bonyodalmaira és különféle fordulataira. Másfelől viszont biztos, hogy ilyen kihívó és történetekkel telt regényszöveg nem terem ott minden bokorban. Ha kifejezetten azt szeretném, hogy a Nixet minél többen olvassák el, ezekkel a leendő olvasókkal, akiket a szemem előtt látok, nem tehetem meg, hogy a hétszáz oldal végigolvasásába fektetetett, bizonyos időt mindenképpen felemésztő saját erőfeszítésüknek a gyümölcsét, a fejezetről fejezetre bonyolódó történet felfedezésének az örömét elveszem tőlük. A szokásos módon próbálom átvágni a gordiuszi csomót: ebben az ismertetésben megpróbálok csak olyasmire szorítkozni, ami a könyv fülszövegén vagy a regény első néhány oldalán ott szerepel, csupa olyasmire, amire az olvasó, míg végül kiválasztja a könyvet, a könyvesboltban ácsorogva maga is rátalál.

Wu Ming-yi: Rovarszemű ember. Fordította Major Kornélia. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 398 oldal, 3499 Ft

A regény ugyanis még egy tekintetben hírhozó, első fecske, számomra legalábbis az első végigolvasott képviselője és rögtön jól kifejlett mintapéldája annak a műfajnak, amit a recenzió címébe foglaltam, a cli-finek. A kifejezést Wu Ming-yi regényével kapcsolatban az egyik, a könyvet beharangozó íráshoz fűzött kommentben olvastam, de tovább keresve gyorsan kiderült, hogy nem egyszeri olvasói szellemességről van szó, hanem a kétezres évek óta az angolszász irodalomtudományos szóhasználatban meghonosodott és mára bevett terminus technicusról. Olyan szépirodalmi, fikciós műveket szoktak jelölni vele, amelyek a klímaváltozás, tágabban értve a környezetvédelem és a zöld gondolat általánosabb problémáját használják a jelenben vagy a közvetlen jövőben játszódó történetük kulisszájaként. A cli-fit csak egy hajszál választja el a megnevezése mintájául szolgáló műfajtól, a sci-fitől (és kettő vagy három a negatív utópiától). A cli-fi saját fikciós terében megkerülhetetlen tényezőként kezeli a természet az emberi tevékenység következtében megindult erózióját, a Föld romlását, tartalékainak kimerülését vagy a környezetszennyezést; a szereplőknek valamilyen módon szembesülniük kell ezzel a kérdéskörrel abban a történetben, melybe belekerülnek. Az időbeli távolság az olvasó jelenkora és a regénybeli cselekmény között, bár a futurisztikus elem megjelenik bennük, a cli-fi reprezentánsainál általában azért sem tetemes (ez a sci-finél adott esetben akár korlátlanul nagy is lehet), mert a feldolgozás, a kifejtés, a probléma bemutatása friss műfajhoz méltóan mindig magában foglalja az „élj másképp” harcias imperatívuszát.

Richard Flanagan: Egy tenyér, ha tapsol. Fordította Kada Júlia. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 407 oldal, 3499 Ft

Az Egy tenyér, ha tapsol, Richard Flanagan eredetileg második regénye nem olyan sziporkázó, mozgalmas, sokrétű dolog, mint az elismerésekkel elhalmozott és magyarul szintén megjelent hatodik, a Keskeny út északra – tematikájában, érzelmi viszonyaiban, pszichózisában visszafogottabb, kiszámíthatóbb könyv, kissé talán melodramatikusabb kifejtése ugyanannak az Ausztrália-problémának, mint ami a híressé vált regényt is élteti, talán nem fogalmazok félreérthetően, ezúttal redukáltabb dimenzióban. De lehet, Dorrigo Evans, a Keskeny út északra főszereplője sokkal érdekesebb, cirkalmasabb, árnyaltabb figura, mint a kézenfekvően körülményeibe keseredő Bojan Buloh vagy akár a kamaszlányból fiatal nővé érő Sonja, az őserdőben kényszerből vasutat építő ausztrál hadifoglyok világa bonyolultabb, mint a Tasmaniában gátat építő kelet-európaiaké. A monotonabb árnyalatnak magyarázata lehet (azon túl, hogy szerzője pályáján korábbi mű), hogy az Egy tenyér, ha tapsol eredetileg filmforgatókönyvnek készült, szerzője később írta át regénnyé. (A sors furcsa fintora, hogy regényként elért sikere után támadt befektetői érdeklődés a filmváltozat iránt, melyet az új-zélandi színésznő, Kerry Fox főszereplésével végül maga az író rendezett meg, és lett belőle a berlini filmfesztiválra is eljutó, nagy ausztrál kasszasiker.)

Michael Chabon: Ragyog a hold. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2017, 446 oldal, 3990 Ft

A Ragyog a hold szövevényes, a tegnapelőttből a ma felé múló időben ide-oda ugráló gigantikus családregény, elbeszélője egy Michael keresztnevű író (a szöveg több pontján, egyik-másik lábjegyzetéből is fény derül már megvalósított vagy jövőbeli tervként elgondolt írói munkájára; a könyv a szerzői előszóhoz mellékelt egyetlen illusztrációjában, az Esquire magazin 1958. októberi számából kivágott hirdetésben maga a „Chabon” név is előbukkan). Főhőse az elbeszélő által „nagyapám”-ként aposztrofált szereplő, akit a regény egyetlen alkalommal sem nevez szabatos polgári nevén, sem az elbeszélő nem említi, sem a párbeszédes részekben nem szólítja meg senki, csupán nagyapaként utalnak rá, mindig a szituációhoz szükséges, legtöbbször persze egyes szám első személyű birtokjellel. (A XII. fejezetben, a háborús részben egyszer-kétszer előfordul vele kapcsolatban a „Rico” becenév, de ez amolyan külön bejáratú megszólítás, aki alkalmazza, a főhős katonatársa, a nagyapa talán legközelebbi barátja néhány héten belül elesik a fronton, és ezzel a becenév is örökre elillan). Mindeközben extenzív képet kapunk az anyai nagyapa életéről, 1915-ös születésétől 1990-ben bekövetkezett haláláig, életének minden fontos eseményéről, tanulmányairól, képzettségéről, a rakétatechnika iránti olthatatlan érdeklődéséről, házasságáról, feleségéhez fűződő rendíthetetlen szerelméről, lányára irányuló szeretetéről, sorsának apró rezdüléseiről és nagy fordulatairól, és ezzel párhuzamosan, szinte zavarba ejtő gazdagsággal egyúttal képet arról az Amerikáról, ahol leéli háromnegyed századnyi életét.

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve. Válogatott történetek. Fordította Bíró Júlia. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 606 oldal, 3699 Ft

A Bejárónők kézikönyve a referencialitás különleges mintapéldája. Miközben könnyen követhető, szinte tapintható képet ad a szerző életének történéseiről, alakulásáról, hányattatásairól és fordulatairól, el kell fogadnunk Lydia Davis érvelését is, aki szerint Berlin könyve nem önéletrajzi szépirodalom, hanem a „self-writing”, az önírás, a saját életből fakadó írás igen jellegzetes, sűrűre vett megnyilvánulása. A Bejárónők kézikönyve egy idő után, a korai szövegeken túljutva úgy is olvasható, mint az egyes szám első személytől való megszabadulásért folytatott írói küzdelem demonstratív ábrázolása, mint az elvonatkoztatás kikísérletezése, amit a szerző sok ponton tételszerűen is kifejt (a recenzió címét is az egyik ilyen passzusból vettem), anélkül, hogy ez a típusú önreflexió, a megírás, az elbeszélés, a végigmondás egyre nyomasztóbb gondja tolakodóvá válna.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút. Fordította Gy. Horváth László. 21. Század Kiadó, 2017, 336 oldal, 3990 Ft

A „föld alatti vasút” megnevezés arra a hálózatra vonatkozik, amelyet már az 1700-as évek legvégén abolicionisták, emberbarátok, korabeli polgárjogi harcosok vagy egyszerűen az emberi elesettségre érzékeny emberek, fehérek és feketék alakítottak ki, abból a célból, hogy a déli államok fekete rabszolgaszökevényeit a biztonságosabb északi államokba vagy éppen Kanadába segítsék. A hálózattal kapcsolatos tudást apák sokszor a fiaikra hagyták, anélkül, hogy távolabbi családtagot a közelébe engedtek volna. A föld alatti vasút „állomásai” fehér házak ideig-óráig rejtekhelyet biztosító pincéit, padlászugait fedték, a „vonalak”, a „sínek” az ezeket a házakat összekötő, biztonságosnak gondolt útvonalakat. A „szerelvények” vagy „vonatok” többnyire társzekereket jelentettek, néha éppenséggel igazi vasúti tehervagonokat, amelyeken a színesbőrű „utasokat” a lebukás veszélye nélkül lehetett tovább csempészni, a „kalauzok” és az „állomásfőnökök” pedig azok a bátor emberek voltak, akik ennek a rendszernek a fenntartásában tevékenyen részt vettek.

Szeifert Natália: Az altató szerekről. Ágyregény. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 270 oldal, 3500 Ft

Szeifert Natália regénye sokféle olvasót kiszolgál, a laikus, kezdetre és befejezésre, közben vérbő történetre vágyó „elsőkönyvest” ugyanúgy, mint a régi motorost, aki szereti, ha a dolgok mégsem egészen légmentesen lezárva érnek véget, vagy akár a megrögzött dokrinert, aki minduntalan a regényforma eredeti megújításának szeretne a tanúja lenni. És kiszolgálja azt az olvasót is, aki második, harmadik olvasásra örül, ha egy már jól ismert szövegben addig fel nem fedezett plasztikus újdonságokra bukkan. Az altató szerek duplafenekűségének, vagy nem is így mondom, a rétegeiben megbúvó megsokszorozódásnak a végig egyenletesen, kitartottan működő írói elme a garanciája, és a képzelet meg a fantázia, a megfogható tények és a soha előre nem kiszámítható látomások pontos, gazdaságos, szabatos nyelvi formulákban végső alakot nyerő végigírása a foglalata; az az egyszerű tény, hogy minden egyes bekezdésében rengeteg anyag van, nagyon sokféle kiszerelésben.

David Szalay: Minden, ami férfi. Fordította Kiss Gábor Zoltán. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017, 448 oldal, 3800 Ft

A helyzet pedig az, hogy a kilenc szöveg sorrendje nem cserélhető fel vagy keverhető össze tetszés szerint, az egyes részek főhősei ugyanis kronologikusan illeszkednek egymáshoz: a rákövetkező rész férfi főhőse legalább öt, legfeljebb tíz évvel mindig idősebb az előző rész főhősénél. A Minden, ami férfi kilenc egységének egymásutánjában ily módon végigjárja, bebarangolja, egy-egy kitüntetett életkorában bemutatja és felvillantja a férfiéletet, a tizenhét éves, Közép-Európát, Berlint, Prágát bejáró, Bécsbe induló nagykamasz párostól az olaszországi nyaralójába visszavonuló hetvenhárom éves férfiig. Egyetlen szereplő sem bukkan fel újra valamelyik későbbi történetben – e szabály alól egyetlen kivétel akad, egyetlen finom, az olvasónak szóló halvány kikacsintás: Simonról, az első rész egyik tizenéves főszereplőjéről kiderül, hogy az utolsó rész (és az egész sor legidősebb) főhősének, Tonynak az unokája. Ez a szinte csak érintőlegesen létrehozott rekapituláció, bármilyen apróság is, amúgy fontos érv a Minden, ami férfi regényvolta mellett. Van ezen kívül még egy nagyobb kompozíciós tényező, ami megszabja a részek egymásutánját. A kilenc történet áprilistól kezdve az év (számításaim szerint a 2012-es év, jóllehet ennek a típusú referencialitásnak itt nincsen jelentősége) kilenc különböző hónapjában játszódik, a hónapok sorrendben követik egymást, az első résznek tehát április, a másodiknak május, a harmadiknak június, és így tovább, az utolsó előttinek november, a legutolsónak december az ideje.