Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj. Fordította Patat Bence. Typotex Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 243 oldal, 3500 Ft

Az Izlandon 2005-ben közreadott Nyári fény, aztán leszáll az éj az 1963-ban született Jón Kalman Stefánsson hatodik könyve, mindazonáltal az utóbbi három évben magyarul megjelent Jón Kalman-könyvek között időrendben a legelső, két évvel megelőzi az Izlandon egymástól kétévnyi távolságra lévő darabok sorozataként kiadott Menny és pokol-trilógia címadó nyitó regényét. Hiábavaló lenne keresni benne vagy számonkérni rajta a trilógia lételméleti nagyszabásúságát, az ezutáni párregény, A halaknak nincs lábuk vagy A mindenséghez mérhető megbocsátó nosztalgiáját, akár még az Ásta kísérletező fejlődésregény-dekonstrukcióját sem. Kicsit mégis olyan ez a többiekkel összevetve vékonyabb Jón Kalman-könyv, mintha egy nagy, európai rangú, velünk kortárs elbeszélő az írói műhelyébe engedne bepillantást.

Annie Ernaux: Évek. Fordította Lőrinszky Ildikó. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 260 oldal, 3499 Ft

Az Évek ugyanakkor távolról sem szabályos curriculum vitae, noha, ha még nem lenne, meg lehetne szerkeszteni belőle egy szabályos Wikipédia-cikket Annie Ernaux-ról, még csak nem is az Évek megírásának, az ötlet felmerülésének és megvalósításának öntükröző naplója, annak ellenére, hogy jó néhány erre, a megírásra, az elbeszélés közismert nehézségeire vonatkozó reflexió olvasható benne, és egyáltalán nem szabályos Franciaország-történet, jóllehet különböző mélységben rengeteg minden kerül elő benne Franciaország a háború utáni hatvanvalahány évéről. Inkább impressziók, benyomások, emlékek, visszaemlékezések, a hétköznapi francia apróságokból, irodalmi szövegekből, tévéműsorokból, vicclapokból, slágerszövegekből, reklámokból visszamentett efemériák, alkalomadtán a dolgokat nevén nevező frivolitások tömkelegének egy különleges tudaton áteresztett szőttese, hogy az Esterházy Péter Termelési-regénye kapcsán Bojtár Endre által egyszer már átköltött klasszikus megfogalmazást használjam, a XX. századi, XXI. század eleji „francia élet enciklopédiája”, ahol a „francián” és az „életen” is külön hangsúly van (az „enciklopédiáról” nem is beszélve).

Philip Roth: Engedd el I–II. For­dí­totta Nemes Anna. 21. Század Kiadó, Budapest, 2021, 382+565 oldal, 5490 Ft

A regény lapjain lényegében teljes fegyverzetében előttünk áll a későbbi Philip Roth, fiatalkori élességgel érvényesül benne egy-egy mozzanattal aztán mindig eltávolított önéletrajzi referencialitása, erőteljes lélektani realizmusa, a fentet és a lentet egyaránt ábrázolni tudó szenvedélyes társadalmi érzékenysége, a szexualitást soha véka alá nem rejtő szókimondása, rendíthetetlen zsidó azonosságtudata és az egész világát hallatlan öniróniával és nevettető humorral érzékeltetni képes látásmódja. Az Engedd el, ha feltétlenül rövidre akarjuk zárni, az „átrendezésről”, az emberi viszonyok szüntelen átalakításáról szól, ahogy ezt az egyik passzus a könyv vége felé összegző tanulságként kifejti, és micsoda a Roth-életmű, ha nem ez, a párkapcsolati, családi, társadalmi viszonyok átrendeződésének különböző emberi életszakaszokban regényekként megörökített változatai?

Giovanni Catelli: Camus halála. Fordította Mátyus Norbert. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021, 236 oldal, 3499 Ft

Catelli most magyarul is megjelent könyvének a tárgya egyetlen határozott tézis melletti érvelés: az Albert Camus halálát okozó autóbaleset 1960. január 4-én a Petit Blevinhez közeli országúton nem véletlenül következett be, hanem a szovjet titkosszolgálat beavatkozásának az eredményeképpen. A balesetet nem műszaki hiba, a bal hátsó kerék anyagfáradás vagy a túlságosan nagy terhelés miatti durrdefektje okozta, amire a korabeli rendőrségi vizsgálat jutott. A kereket, állítja Catelli, egy szerkezet segítségével a KGB emberei manipulálták, és a Szovjetunió számára főként az 1956-os magyar forradalom ügyében tett gyakori megnyilvánulásai miatt egyre kényelmetlenebbé váló francia írót ezzel az előre kitervelt, hosszasan és körültekintően megvalósított merénylettel tették el láb alól.

Árvai Mária–Véri Dániel: A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött. Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2020, 200 oldal, 7990 Ft

A könyvbe belefoglalt történet pedig olyasmi, ami az alapját adó, 2019 szeptemberétől a Szentendrei Képtárban megrendezett kiállítás óta köztudott tény, előtte azonban hatvan éven át inkább feledésre ítélt, kellemetlen áthallásokkal kísért epizódnak számított: 1959 késő őszén, október 24-én a Műcsarnokban francia könyvkiállítás nyílt (a háború óta az első ilyen volumenű kulturális szemle), és két héttel később, mikor november 8-án a példátlan számú, a Hősök terén kígyózó sorokban várakozó látogatót vonzó kiállítást bezárták, a több mint háromezer kiállított könyv nagy részének, egyes visszaemlékezők szerint a felének, mások szerint a nyolcvan százalékának lába kelt. A látogatók a kabátjuk alá rejtették, a zsebükbe vagy a táskájukba dugták őket és kisétáltak velük, tömeges méretben saját tulajdonukká tették, ellopták a kiállított könyveket. Nem volt nehéz dolguk: egy-két üvegtárló alatt őrzött bibliofil kiadvány kivételével az anyag szabadon, nyitott polcokon állt vagy széles asztalokon hevert, hozzáférhetően, kézbevételre, lapozgatásra, végső soron valóban „lopogatásra” szánva. Teremőr sosem mozdult, a kijárati portaszolgálat tétlen maradt, rendőri közbeavatkozás is csak elvétve fordult elő, és a legenda hamar lábra kapott Budapest-szerte: a francia szervezők nem rendelték meg a kiállított anyag hazaszállítását.

Stefan Hertmans: A fordult szív. Fordította Fenyves Miklós. Helikon Kiadó, Budapest, 2021, 413 oldal, 4499 Ft

Eddigre világossá válik, hogy az 1951-ben a belgiumi Gentben született flamand író, Stefan Hertmans második magyarra fordított regényében ugyanazt valósítja meg, mint amit a 2016-ban ugyancsak Fenyves Miklós fordításában, de még az Európa Könyvkiadónál napvilágot látott elsőben, a Háború és terpentinben, ebben a nagyapja ráhagyott első világháborús feljegyzéseit kommentáló és közreadó regényében tett: elsőosztályú modern esszéregényt írt ezúttal is, amelynek fő vezérfonala a XXI. századi intellektuális tudat folyamatos működtetése, közösnek gondolt kulturális élmények és tapasztalatok legalább pillanatokig tartó játékba hozása Camus-től Kavafiszig számtalan apró mozzanaton át, egyszerre, párhuzamosan a regény különféle alkotóelemeinek önreflexív megalapozásával és magyarázatával.

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub. Fordította Orosz Anna. Agave Könyvek, Budapest, 2021, 367 oldal, 4480 Ft

Jó krimihez méltóan A csütörtöki nyomozóklub elsősorban nem a „ki” és a „mit”, hanem sokkal nagyobb lendülettel a „hogyan” kérdéseit feszegeti, és a bűnügyi vonatkozásokat lehántva róla, regényként is a dolgok „hogyan”-ja áll az érdeklődése középpontjában. A szerző, a debütáló írónak éppenséggel már nem annyira fiatal, 1970-ben született, a regény megjelenésekor ötven éves, Nagy-Britanniában 2020 őszéig, a regény megjelenéséig leginkább televíziós személyiségként, tévés kvízműsorok vezetőjeként számon tartott Richard Osman a duplafenekűség tekintetében példamutatóan vetette papírra vagy ütötte számítógépbe első könyvét.

Michael Chabon: Fenegyerekek. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2021. 335 oldal, 4990 Ft

Nem árulom el itt a cselekmény további meghökkentő fordulatait, hiszen akkor ki kéne térnem rá, vajon Grady Tripp átvészeli-e ezt a gyorsan elbonyolódó hétvégét, és ha mégsem, akkor miért nem – végső soron ez lenne a Fenegyerekek igen speciális társadalmának igen speciális rajza. De annyi tény, hogy a kortárs amerikai irodalom egyik legeredetibb és leglehengerlőbb elbeszélője a Fenegyerekekben is olyan svunggal teli, ironikus konfabulátornak és fékezhetetlen mesélőnek mutatkozik, mint amilyennek előző, magyarul megjelent regényeiben, a Jiddis rendőrök szövetségében, a Ragyog a holdban vagy a Kavalier és Clay bámulatos életében bizonyult.

Jón Kalman Stefánsson: Ás­ta, avagy hová menjen az em­ber, ha nincs kiút? Fordította Egyed Veronika. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 514 oldal, 3999 Ft

Az Ásta Stefánsson legjobb erényeit csillogtatja, izgalmakat, fordulatokat tartogató cselekménybonyolítást, az izlandi természet érzékeny megjelenítő képességét, elfojtott érzelmek és indulatok sokszor pazar erotikába futtatott feloldását. Talán abból a fennkölt bölcselkedésből is mintha kevesebb jutott volna az Ásta lapjaira, mint amelyik olyan harmonikusan illeszkedett a Menny és pokol archaikusabb és már címe szerint is kétosztatú világához. De Jón Kálmán Stefánsson az Ástában sem tagadta meg önmagát, azt az ontológiai keserűséget, amire regényének alcíme is utal, és amire nem tudok pontosabb példát mutatni, mint az egyiket több tucatnyi illusztris önbeteljesítő mondata közül: „Mert az idő csak múlik, és a másik végét mindig a halál fogja.”

Herman Koch: Tisztelt M. úr! For­dí­totta Wekerle Szabolcs. Euró­pa Könyvkiadó, Budapest, 2020, 464 oldal, 4399 Ft

Univerzalizmus, igen, ez a jó hívószó, mert Koch regényei, és ez a legnyilvánvalóbb vonásuk, tele vannak ugyan jellegzetes holland vagy nagyon lokális, helyhez, speciális helyszínhez kötött utalásokkal, melyek egy része egyúttal konkrét történelmi vagy közelmúltbeli politikai eseményekhez is kapcsolódik, ezeknek a regényeknek bármelyike mégis jól érthető, követhető és áttetsző mindenki számára, aki látott már étterem előtt cigarettát elszívó vendéget, nyaralás közben vízparton hancúrozó családot, holland rendszámú lakókocsit, osztályteremben és iskolapadban ücsörgő diákokat, sűrű hóesésben gyalogoló férfiakat stb.

• Frank Tallis: Hallgass a neved. Fordította Balla Judit. Magistra Könyvkiadó Kft., Budapest, 2020, 419 oldal, 3990 Ft

A „Liebermann-akták” tele van irodalmi-kultúrtörténeti vonatkozással, történeti megfeleltetéssel (Max és Oskar párosában a változtatandók változtatásával nem nehéz felismerni Sherlock Holmes és Dr. Watson kettősét, a város vagy a császári udvar rettegésében a Hasfelmetsző Jack-effektust stb.), az egyik osztrák katonai főreáliskolában játszódó Hallgass a neved lapjain ugyanígy könnyű azonosítani a legfőbb ihlető forrást, Robert Musil korai mesterművét, a Törless iskolaéveit (erre Tallis a köszönetnyilvánításban aztán maga is egyértelműen utal). Sajnálatos különben, hogy a magyar kiadásból elmaradt néhány oldalas kisesszéje, a Hannah Arendt a jeruzsálemi Eichmann-perről írt könyvéből származó nevezetes összetétel, „a gonosz banalitása” elemzése, amely többek között azt is az olvasó értésére adja, az egyik nevelőtiszt nem véletlenül viseli az Eichmann nevet – de ebben csak annak a jelzését látom, hogy a kiadó nem engem célzott meg a könyv megjelentetésével, hanem egy lektűrre fogékonyabb, az első két regényen már megedzett réteget.

Ben Lerner: Az iskola Topekában. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2020, 317 oldal, 4290 Ft

Az iskola Topekában eredetileg 2019 októberében jelent meg, és talán nem egészen rugaszkodom el a valóságtól, ha megjegyzem, hogy a regény menet közben erőteljes kritikája az utolsó időszakát élő Trump-adminisztrációnak, annak a szellemiségnek, ami az az unortodox 45. amerikai elnök politikája volt, illetve mindannak, ami hozzá elvezetett -- anélkül, hogy maga az elnök feltűnne a könyv lapjain, vagy személye és tevékenysége az elbeszélők tudatában akár csak egyszer is erőteljesebben előkerülne. De tény, hogy a regény cselekményét a Trump-kérdés keretezi: egyik első epizódja Bob Dole szenátor felbukkanása egy russelli vitabajnokságon (a Bill Clintont második ciklusa előtt kihívó képviselő szülőhelyén; jellemzésében külön hangsúlyt kap, hogy az egyetlen republikánus elnökjelölt volt, aki személyesen vett részt a 2016-os, Trumpot jelölő konvención), a regény zárójelenete pedig New Yorkban játszódik, Trump a menekültek családegyesítését ellehetetlenítő törvénye elleni flashmob-tüntetésen. E két mozzanat között a társadalmi együttélés megannyi kérdése és problémája felsejlik – Az iskola Topekában nyíltan politizáló mű, noha megfigyelései, következtetései és tanulságai inkább kifinomultak, mintsem szájbarágósak.

Anna Burns: Tejes. Fordította Gres­ko­vits Endre. Scolar Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 399 oldal, 3999 Ft

Eközben az alaphelyzet végtelenül egyszerű: egy sokgyerekes család hetedik gyermekét, egy tizennyolcéves lányt, akinek már majdnem egy éve udvarol egy nála két évvel idősebb fiú, hírbe hozzák, hogy összeszűrte a levet a Tejes gúnynévre hallgató, negyvenes éveiben járó nős férfival. Sem anyja rázúduló vádjaival, sem a közösségben tökéletesen alaptalanul elterjedő, háta mögötti szóbeszéddel szemben nem képes megvédeni magát, és lassanként felőrli őt a tehetetlensége és a kiszolgáltatottsága, az az érzelmi senkiföldje, ahova elsodródott. Miközben a megoldáson, a helyzetből való kilábaláson töpreng, végigmeséli a családja történetét, sorra veszi a maga életének problémáit, női létének kérdéseit egy látszólag végletesen férfiak uralta világban, számot vet saját negyedének sokszoros szorításban és különféle kényszerek között vergődő állapotával, és magyarázatot igyekszik keresni arra a reménytelenségre, amelyben ő maga meg a tágabb környezete létezik.

Valeria Luiselli: Elveszett gyerekek archívuma. Fordította Mesterházi Mónika. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 518 oldal, 4999 Ft

Az Elveszett gyerekek archívuma egyidejűleg több tematikus vagy műfaji vasat tart a tűzben, és ezeket a különféle típusokat tovább osztják a bennük megszólaló hangok, beszédek, nyelvi regiszterek. Benne van egy párkapcsolati válságot végigmesélő regény, amelynek lélektani vonatkozásai különösképpen felerősödnek attól, hogy a dologban tökéletesen hallgatag férj mellett egy-egy rövid megjegyzést közbeiktató feleség narrátori szerepét a szöveg fele táján a fiú veszi át. Ott van a szöveget végig átjáró és a regény struktúráját generáló metafora, az összegyűjtés, a dokumentálás, a megőrzés, a megörökítés motívuma, a már megtörtént és az e pillanatban történő különös szimbiózisa, ugyancsak a cselekményt alakító elem. Benne van a regény leglátványosabbnak nevezett rétege, a 2010-es évek közepének legégetőbb kérdése, a menekülés, a migráció, a befogadás, a kiközösítés, az asszimiláció, a gyűlöletkeltés, az új élet halvány ígérete; az Elveszett gyerekek archívuma a menekültregénynek a közelmúlt legjobbjaihoz hasonlítható, bátor, valamiképpen tökéletesen illúziótlan megvalósítása.

Ian McEwan: Mi, gépek. For­dí­tot­ta Lukács Laura. Scolar Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 319 oldal, 3999 Ft

A kortárs angol próza talán legnagyobb élő mestere újra olyan regényt írt, amilyenek az elsőrangú McEwan-regények szoktak lenni. A szöveget és magát a fikciót újfent nem valamilyen nyíltan bevallott vagy nagy műgonddal szem elől rejtett és megfejtésre váró teoretikus elképzelés működteti, hanem az a pofonegyszerű és igen evidensen megvalósított elbeszéléstechnikai tény, hogy a regény fő szálába, a Charlie és Miranda kibontakozó kapcsolatába óhatatlanul konfliktusként belépő Adam történetéhez további négy-öt nagyobb történetegység van szervesen, különösebb zökkenők vagy átmenetek nélkül hozzáillesztve, összeszőve, oly módon, hogy az előző bekezdésben részletesebben ismertetett diszkrónia, az alternatív történelem eszközeit felhasználó eljárással és ironikus részletezettséggel megrajzolt nagyobb háttér igen szellemes mozgatásával ezekben az egységekben minduntalan a regény nagy témája szólal meg és van mindvégig evidenciában tartva. Ez a nagy téma pedig nem röstell az az egyszerű végső kérdés lenni, hogy mi is valójában az ember.

Sárközi Mátyás: Hampstead. London romantikus művésznegyede. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2020, 125 oldal, 2600 Ft

Hampstead Londonon belül rendhagyó kerület, Sárközi pedig igen sok mindenre odafigyelő kalauz. Hampstead már adottságaival is kiemelkedik Londonból. Egyfelől valóban itt van az alapvetően sík főváros legmagasabb pontja, másfelől a londoni belvároshoz viszonylagos közelségben, hatalmas zöld felületével, a Hampstead Heath-szel a negyed úgyszólván kötelező városi kirándulóhely. Továbbá, ahogy a könyvben kétszer is elhangzik, „London tüdeje”, olyan terület, amelynek természeti jótéteményeiből az ott lakók és a nagyváros is részesülnek. A ma is pompás Heath köré az évszázadok során települések épültek, Hampstead pedig, a XVII. századtól ezen a néven, több mint kétszáz éve kedvelt célpontja nemcsak a jómódúaknak és a politikai elitnek, hanem a mindenkori művészvilág ilyen-olyan képviselőinek is.

Taffy Brodesser-Akner: Fleish­man bajban van. Fordította Ke­pes János. 21. Század Kiadó, Bu­dapest, 2020. 464 oldal, 4990 Ft

Taffy Brodesser-Akner bemutatkozó regényének gazdagon felsorakoztatott szereplőgárdája úgy viselkedik, mintha egyikük sem ismerné az Anna Karenina nevezetes kezdőmondatát („A boldog családok mindegyike olyan, mint a másik, minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan”) – ebben a regényben végső soron a boldogtalan családok is mind ugyanolyanok. Tolsztoj mondatának persze sokféle értelmezése lehet a „hír az, ha a postás harapja meg a kutyát”-tól a „boldog család” laboratóriumi jelzős összetételének tagadásáig, a Fleishman bajban van lapjain elénk kerülő családok közül az egyik mégis egészen biztosan boldogtalan, és már nem is család a szó szabályos értelmében: Toby Fleishman, a negyvenes éveinek elején járó hepatológus kórházi orvos és Rachel, egy maga alapította, hírességeket menedzselő kreatív ügynökség tulajdonos vezetője több mint másfél évtizedes házasság után a válásukat követő első időszakukat élik.

Guillermo Cabrera Infante: Trük­kös tigristrió. Fordította Kutasy Mer­cédesz. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 575 oldal, 4499 Ft

Guillermo Cabrera Infante regényének magyar változata annak köszönheti létét, hogy nagyszerű fordítója, Kutasy Mercédesz előlépett egy merész, a magyar nyelven írt irodalom fenséges megoldásaira, a magyar nyelv humoros vagy ironikus fordulataira, a jellegzetes férfiszleng kiszólásaira és megannyi magyar nyelvi formára egyformán támaszkodó szövegváltozattal, egy olyan átültetéssel, amely nemhogy nem él a „lefordíthatatlan szójáték” fordítói lábjegyzetével, hanem egyetlen fordítói lábjegyzettel sem él: mer bízni abban, hogy az általa megteremtett asszociációs rendszer a szövegen belül végül képes lesz elvinni, a hátán vinni azt a jelentést, ami az eredetiben benne van.

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők. For­dí­totta Ács Eleonóra, Ballai Má­ria, Bosnyák Edit, Farkas Ve­ro­nika, Molnár Berta Eleonóra, Nagy Mónika, Orosz Anna, Tö­rök Krisz­tina. Agave Könyvek, Bu­da­pest, 2020, 285 oldal, 3280 Ft

A nyolc elbeszélés majd mindegyikének középpontjában az egyes szám első személyben megszólaló főhősnő áll, akinek leszbikus párkapcsolata többnyire stabil, érzelmileg és státusz szerint is rendezett, és egy darabig képes ebből a szemszögből, saját biztonságából nézni és ábrázolni a körülötte lévő világot, amely persze jócskán előáll furcsa, meglepő vagy váratlan fordulatokkal, sok olyasmivel, ami befolyásolja vagy megváltoztatja ennek a középpontban álló nőnek a sorsát, körülményeit. Jól tükrözi mindezt a gyűjtemény az eredeti angolhoz képest szükségszerűen korlátozott magyar címe, ebben az értelmezésben „a női test” lenne az „én” megfelelője, magyar kontextusban inkább szokatlan merészséggel, szabadabb részletezéssel és direktséggel, a „más összetevők” pedig az „én”-t körülvevő, impulzusokkal ellátó, befolyásoló, átváltoztató világ.