► Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró. Fordította Patat Bence. Jelenkor Kiadó, Budapest, 403 oldal, 5299 Ft

Az egy-két hete kezünkbe vehető, Jón Kalman Stefánsson budapesti nemzetközi könyvfesztiválos szereplésére időzített magyar változat igazolja az előzetes feltevést: a Sárga tengeralattjáró valóban Beatles-könyv, méghozzá a legjavából, mégsem olyasmi, amiből az egykorvolt együttes rajongói ilyen vagy olyan konkrét információkat tudnak kinyerni a Beatlesről vagy négy legendás tagjáról (ha csak annak megerősítése nem számít információnak, hogy a Sárga tengeralattjáró a teljes Beatles-oeuvre-ben az egyetlen Ringo Starr szerezte és előadta dal). Ha viszont valaki a korabeli, elsősorban a zenekar feloszlása körüli időszak és a későbbi évtizedek a Beatles sugallta hangulatára vagy életérzésére egy Izlandon előbb kamasszá, aztán fiatal férfivá, végül középkorú íróvá felnövekvő kisfiú szemszögéből kíváncsi, vagy éppenséggel egy vérbeli szépirodalmi Beatles-hommage érdekli, sok örömét fogja lelni ebben a regényben.

► Pauline Harmange: Széttört helyeken. Fordította Tótfalusi Ágnes. 21. Század Kiadó, Budapest, 2024, 288 oldal, 4690 Ft

Pedig Limoges első említése a regény lapjain nem éppen pozitív összefüggésben történik. A regény főhőse, Anaїs egy tours-i tetoválószalonban cseveg Yvainnel, akivel épp szünetet tartanak, mikor a fiú a lány első tetoválását varrja fel rá, egy Daphné-ábrázolást varázsol a hátára, és a fiú szájából hangzik el a későbbiekben valóságos vezérmotívummá váló és sokszor elismétlődő mondat: „Limoges különben is olyan város, ahová meghalni mennek az emberek.” Anaїs utólag nem tudja felidézni, hogyan lyukadtak ki éppen Limoges-nál, csak a mondatra emlékszik meg a neki roppantul tetsző fiúra, akinek nyugalmat árasztó mosolya sokat segít az első tetoválás kínjainak elviselésében. És arra, hogy előzőleg egyikük sem fordult még meg soha a városban.

► Michael Chabon: A végső megoldás. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2024, 141 oldal, 4490 Ft

Sherlock Holmes neve egyszer sincs leírva a szövegben, senki nem szólítja meg, egyszerűen „öregként” vagy „az öregemberként” van aposztrofálva, és teljességgel hiányzik mellőle megszokott elmaradhatatlan társa, Dr. Watson. Azt külön talán mondanom sem kell, hogy a Conan Doyle-tól származó Sherlock Holmes-korpuszban nem létezik Bellows nevű felügyelő, az pedig másképpen mellékes, hogy ebben a korpuszban egyetlen pontján sincs benne ez az oly kézenfekvő és az angol környezetbe annyira magától értetődően illeszkedő madár, a papagáj. De bűntény a cselekmény menetében bekövetkezik és nyomozás is folyik, Sherlock Holmes még a fiatal korából rá jellemző, önostorozással kommentált bakit is elköveti, és A végső megoldásnak feltétlenül érvényes olvasata lesz, ha krimiként vesszük a kezünkbe.

► Caleb Azumah Nelson: Kis világok. Fordította Pék Zoltán. Magvető Könyvkiadó, Bu­dapest, 2024, 288 oldal, 4999 Ft

De a hasonlóságok itt véget érnek. Caleb Azumah Nelson az írás mellett fotózással is foglalkozik, teremtett alakmásának, Stephennek a zene a mindene, ehhez kapcsolódóan a tánc és a ritmus, a mozgás. Ő maga trombitán játszik, a jövőjét is ezzel a hangszerrel képzeli el. A középiskola után szeretne felsőbb fokon zenét tanulni és felnőttként majd a zenélésből megélni. Caleb Azumah Nelsonnak az Amerikában 2023-ban megjelent Kis világok egy novelláskötet és 2021-ben publikált első regénye, az Open Water után – még harmincadik életéve betöltése előtt – már a harmadik könyve. A kitalálójánál egy-két évvel idősebb Stephen tizennyolc éves, életének gyökeresen más szakaszában és más történeti korszakban is jár, mint az őt papírra vető, voltaképpen beérkezett fiatal férfi, amikor a Kis világok cselekménye kezdetét veszi. A három, külön címmel és hozzátoldott évszámmal ellátott nagy részre (Két fiatal, ha beköszönt a nyár, 2010; Egy kis intimitás, 2011; Szabadon, 2012), de ötvenegy folyamatosan számozott fejezetre oszló regényszöveg ténylegesen ennek a három egymást követő esztendőnek az eseményeit beszéli el Stephen életéből, egyes szám első személyben.

► Jón Kalman Stefánsson: Ár­kok az esőben. Fordította Egyed Vero­ni­ka. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2024, 185 oldal, 3999 Ft

Azzal, hogy a jelen ismertetés tárgya, Jón Kalman időben legelső prózakönyve, az 1996-ban publikált Árkok az esőben most tavasszal a magyar könyvesboltokba került, már csak az időrendben második, harmadik, illetve a 2022-ben napvilágot látott legutóbbi, tizennegyedik könyve hiányzik a sorból. Ide tartozó érdekesség, hogy tudomásom szerint az eredetileg költőként induló, prózakönyvei előtt három verseskötetet is megjelentető író verseiből a Typotex Kiadó válogatást tervez közreadni – ezen túlmenően az Árkok az esőben világosan unikális dolog, hiszen nyitánya, első fecskéje egy nagyszabású sornak, és ennek az információnak a birtokában aligha van olvasó, akinek kíváncsisága ne arra irányulna, vajon a debütáló kötet, a harminchárom éves író műve mit jelez előre, mit villant fel és mit előlegez meg az érett vagy beérkezett, saját negyvenes és ötvenes éveiben vagy azon is túl járó író munkájából.

► Marija Sztyepanova: Emlékeim emlékére. Fordította Gábor Sámuel. Park Könyvkiadó, Budapest, 2024, 559 oldal, 5999 Ft

Az olvasót ugyanis jó darabig foglalkoztatja (és ez ennek a prózának a sebességfelvevő, az utazáshoz hozzászoktató szakasza, noha maga a probléma, a kérdés túlnyúlik ezen a bizonyos beszoktató fázison), hogy vajon mit is tart a kezében. Viszonylag gyorsan kiderül, hogy nem fikciós, az írói fantáziára vagy a kitalálásra alapozott regényt, pláne nem önéletírást vagy a ma áramvonalasabbnak számító autofikciót (a hús-vér Marija Sztyepanováról a könyv utolsó lapjaira érve alig tudunk meg valami kézzelfoghatót, ténylegeset vagy referenciálisat), miközben a szöveg minden bekezdésében jelen van és megnyilvánul az az „én”, aki mindezt elénk helyezi, leírja nekünk, és a könyv végére szemérmetlenül feltárul az a munkamódszer is (a „kutatás vagy nyomozás”, ennek összes tudomásul vett kudarcával és megörökített sikerével együtt), amely az Emlékeim emlékére című konstrukciót végső soron megteremti. A könyv nagyjából első harmada után az is világossá válik, hogy az Emlékeim emlékére nem esszéregény az emlékezésről, a kollektív emlékezetről vagy valamilyen történelmi múlt felidézéséről (noha addig is és azután is számtalan önálló, esszészerű egysége van többek között a fényképről, a szavakról, levelezésről és naplóról, a családban terjedő, az ő gyerekkorában elhangzott történetek és anekdoták természetéről, a zenéről és a közös családi zenélésről, a felnőtt korában a rendelkezésére álló és taktilisan érzékelhető különféle tárgyakról, dolgokról, mihaszna semmiségekről stb.), hanem tényleg az, amit a cím alá nyomtatott műfaji meghatározás, a „romance” vagy „románc” például egy angol nyelvű olvasó számára evidensen jelent, de amit mi inkább a „családregény” fogalma alá szoktunk besorolni.

► Tove Ditlevsen: Koppenhága–tri­­l­ó­gia I-III. Fordította Kertész Judit. Park Könyvkiadó, Budapest, I. Gyerekkor, 2023, 130 oldal, 4999 Ft, II. Ifjúkor, 2023, 172 oldal, 4999 Ft, III. Függés, 2024, 193 oldal, 5499 Ft

A dán írónőt, Tove Ditlevsent (1917--1976), az önéletrajzi Koppenhága-trilógia szerzőjét igazából sem abban a korban, amit a fenti filmjelenet megidéz, sem előtte, sem később ilyesfajta veszély, az olvasatlanság réme nem fenyegette: népszerűsége 1939-ben megjelent első verseskötete és két évvel később közreadott első regénye óta töretlen Dániában, írói jelenléte folyamatos volt egész életében, műveit és írói tevékenységét különféle díjakkal is elismerték. A nem túl hosszúra nyúlt pálya utolsó szakaszában írt önéletrajzi trilógia valóságos legendává avatta őt szülőhazájában, a 2021-es amerikai kiadás pedig, úgy tűnik, a nemzetközi, jóllehet posztumusz ismertséget is elhozta a számára. Nem tudom megítélni, Ditlevsen többi írása milyen, semmi nem jelent meg tőle eddig magyarul, de az biztos, hogy a Koppenhága-trilógia makulátlan remekmű, a szenvtelenség felsőfoka, az egótól megszabadított „én” diadala, három könyve a maga haladványában bemutatja ezt a megszabadulást, a fiatal modern nő magára találását, elveszését, újrakeresését.

Gabriel García Márquez: Találkozunk augusztusban. Az előszót Rodrigo és Gonzalo Márquez Barcha, az utószót Cristóbal Pera írta. Fordította Scholz László. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2024, 86 oldal, 4499 Ft

Nem is kell a világirodalom legelhíresültebb végakaratára, Franz Kafka Max Brodhoz intézett kérésére gondolnunk, miszerint halála esetén égessék el minden kéziratát, nem érdemes az örök dilettánsok végső mentsvárát sem mérlegelnünk, vajon hány ehhez hasonló és természetéből fakadóan ki nem tudódó írói végakarat teljesült tényleg az elmúlt évszázadokban. Kafka művei és a „kafkai” jelző nélkül kétségtelenül szegényesebb lenne a XX. századi modern irodalomra ráforduló értelmezői készletünk, a jelen eset, a Találkozunk augusztusban jottányit sem változtat, egyetlen grammot nem tesz hozzá és egyetlen grammot nem vesz el az elmúlt negyven-ötven évben kialakult és az újabb művekkel egyre csak rögzült García Márquez-képünkből. Posztumusz mű, bár a „posztumusz” jelző sehol nem hangzik el a könyv körül, de vitathatatlanul túl van az egykor élő szerző akaratán, intencióin, elképzelésein, sőt éppenséggel ellentétes velük.

► Hanya Yanagihara: A paradicsomba. Fordította Greskovits Endre. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 706 oldal, 7999 Ft

Ritkaságszámba menő ambícióval bír az 1974-ben Los Angelesben ázsiai felmenőktől született, ifjúsága egy részét Hawaii szigetén töltő, hosszabb ideje New Yorkban élő amerikai írónő, Hanya Yanagihara harmadik regénye, és páratlan ambiciózusságát nemcsak első látásra feltűnő tulajdonságai, mérete, nagyalakú vaskossága, arányai tükrözik, hanem az első pillantáson túli belső tulajdonságai, témaválasztása, feldolgozásmódja, közvetlenebb írói-irodalmi megoldásai, valóságos sűrűsége is.

Michel Houellebecq: Meg­sem­misülni. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2023, 703 oldal, 7999 Ft

Ennyiből is látható, Michel Houellebecq magyarul a mostani regényt az eddigiekhez hasonlóan kiválóan, gördülékenyen fordító Tótfalusi Ágnes munkájának köszönhetően jól ismerhető univerzumából rengeteg minden adva van a jellegzetes Houllebecq-regényhez, és akkor még nem is hoztam szóba az igen tipikus, a szöveget szimptomatikusan tagoló pornografikus reflexiókat, aprólékosan kiírt, olykor zavarba hozó jeleneteket, a mindig megkeseredett, életközepi és párkapcsolati válságba jutott, jellemzően mindig hímsovén módon megnyilvánuló férfi főhőst (ezek mindegyike védjegye Houllebecq nonkonform prózájának), és ahogy haladunk előre a regényekben, ez a bizonyos főhős mindenkor korosabb lesz, mindenkor egyre több rá törő nyavalya sújtja, bár azonnal gyanút kelt, hogy az intellektuális zseni szerepköre ezúttal nem a főhősre van osztva (mint volt A térkép és a táj minden sikert besöprő festőjére, Jed Martinra vagy a Behódolás egyes szám első személyben megszólaló, mindvégig névtelenül maradó Huysmans-kutatójára), nem Paul Raison tehát az intellektuális középpont, akinek nézőpontjából a mindentudó elbeszélő hangján a Megsemmisülni története végig van mondva, hanem közvetlen főnöke, a szépreményű politikai pálya előtt álló gazdasági miniszter, Bruno Juge az, és Pault ebben a tekintetben talán még az omnipotens narrátor is megelőzi.

► Claire Keegan: Ilyen apróságok. Fordította Nemes Anna. 21. Szá­zad Kiadó, Budapest, 2023, 95 oldal, 3990 Ft

Mert Booker-díjra jelölő zsűritagnak kellett volna lennie annak a talpán, aki az 1968-ban Írországban született, tanulmányait az Egyesült Államokban végző, előbb Nagy-Britanniába, majd nagyrészt Írországba visszatelepedett írónő korábbi könyvei közül szeretett volna az előző években az Ilyen apróságoknál terjedelmesebbet jelölni. Keagan mindegyik könyve kicsiny, rövidke mű, vékonyka könyvtest, „ilyen apróság”. Legelső, debütáló novelláskötete, az 1999-ben megjelent Antarctica, vagy a második, a 2007-ben közreadott Walk the Blue Fields oldalszámát tekintve másfélszer hosszabb ugyan a mostaninál, de az elsőben tizenöt, a másodikban hét klasszikus, rövidre fogott novella olvasható. A csendes lány című film alapjául szolgáló novellafüzér, a Foster 2010-ből csupán feleekkora, az Ilyen apróságokat követő, három darabot tartalmazó So Late the Day című kötet (amely idén jelent meg) pedig már csak harmada a magyarul elsőként publikált mostani könyvnek. Mindebből az következne, és az ismertetésem fenti retorikája is mintha azt sugalmazná, hogy Claire Keegan amolyan minimalista csodabogár, de az általam elolvasott novellái alapján feltételesen, az Ilyen apróságok szerint pedig teljes meggyőződésből állíthatom, hogy éppen ellenkezőleg – Keegan mindenkori kis terjedelmű szövegei igen széles epikai alapanyagot rejtenek, és az író ezt az alapanyagot a nagy narratíva jellegzetes eszközeivel bontja ki.

► John Dickson Carr: A sorozatos öngyilkosságok esete. Fordította Bart István. Multiverzum Kiadó, Bu­­­da­­pest, 2023, 182 oldal, 3990 Ft

► John Dickson Carr: Az Aranyboszorka. Fordította Illés Róbert. Multiverzum Kiadó, Budapest, 2023, 256 oldal, 4490 Ft

John Dickson Carr mindenképpen megéri az újrafelfedezést. 1906-ban született az Egyesült Államokban, a pennsylvaniai Unionstownban, a családi hagyományokat követve (apja ügyvéd és pennsylvaniai kongresszusi képviselő volt) jogi tanulmányokat folytatott, de az 1920-as évek végén, sok írni, az irodalommal hivatászszerűen foglalkozni kívánó honfitársához hasonlóan Párizsba költözött, ott angol lányt vett el, és az 1930-as évek elejétől majdnem két évtizeden át Angliában élt, mielőtt nemzetközileg már jegyzett és sikeres krimiíróként a háborút követő években visszatelepült volna az Egyesült Államokba. Írói debütálását 1930-ban megjelent első krimije jelentette, és ezt 1977-ben bekövetkezett haláláig több mint hetven könyvcím követte (ezek egy részét írói álnevén, Carter Dicksonként jegyezte), néhány novellagyűjtemény, rádió- és színjátékainak gyűjteményei már halála után láttak napvilágot. Definitív életrajzi monográfiát írt Arthur Conan Doyle-ról, esszékötetet Sherlock Holmesról, 1963 után is, amikor agyvérzés érte és fél oldalára lebénult, penzumszerűen közölt ismertetéseket a múlt század közepén még virágkorát élő krimiirodalom köréből és rendületlenül publikálta tovább saját bűnügyi regényeit.

► Colson Whitehead: Alvilági be­csület. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2023, 335 oldal, 5990 Ft

Úgy hozta a sors, hogy Colson Whitehead immár negyedik regényéről írok ezeken a hasábokon. Az 1969-ben született fekete amerikai író előző három könyvében nem győztem méltatni írói változatosságát, főtémáinak, figuráinak és helyszíneinek sokoldalúságát, dicsérni a képességét, hogy minden egyes alkalommal elkerülte a korábbi változatok bevett eljárásait, és eddig éppen elégszer (háromszor, amióta csak a 21. Század Kiadó megjelenteti magyarul Colson Whitehead regényeit, és ezzel szert tesz egyfajta saját védjegyre) ünnepeltem a nyilvánvaló tényt, hogy Whitehead bármikor tud addig felfedezetlen utakra lépni. A föld alatti vasút (2017), A Nickel-fiúk (2019) és a Harlemi kavarás (2021) egyaránt úgy hatott, mint afféle mindenkori vadonatúj kezdet. Colson Whitehead mostani regényével, az Alvilági becsülettel kapcsolatban írom le először az általánosan értett „ugyanolyan” jelzőt.​​​​​​​

► J. M. Coetzee: A lengyel. For­dí­totta Borbély Judit Bernadett. Kult Könyvek, 21. Század Kiadó, Bu­da­pest, 2023, 126 oldal, 4490 Ft

És Beatriz elsőbbsége rendjén van, hiszen Witold, az események színhelyéről eltávozó férfi főhős az udvarló, a csábító, a csábítás sikeressége, beteljesülése vagy be nem teljesülése viszont igazából minden egyes ponton e szerelem tárgyának, az otthon maradó Beatriznak a meghozott döntésein, mérlegre tett igenjein vagy nemjein múlik. Ennek az eljárásnak (Beatriz a legutolsó apróságot is megfontoló, önfeltáró gondolkodásának, időről időre egy-egy kérdés körüljárása és mérlegre tétele ellenében hozott döntéseinek, illetve mindenekfelett természetesen a tankönyvi módon áttetsző és világos, szenvtelen elbeszélői/történetmondói attitűdnek) köszönhető, hogy A lengyel a legutolsó mozzanatáig (és képletesen még azon is túl) nyitott és mindig másképpen, a várttól vagy előre kiszámíthatótól eltérően folytatódó cselekményre alapozott irodalmi mű, csekély terjedelme ellenére (vagy éppen ebbe a csekély terjedelembe így belekomponálva) is az irodalmi képzelő- és teremtőerő káprázatos kvintesszenciája marad.

Cormac McCarthy: Az utas / Stella Maris. Fordította Greskovits Endre. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023. 444+203 oldal, 6999 Ft

Az utas és a Stella Maris az Egyesült Államokban egyaránt 2022-ben jelent meg, az előbbi október 25-én, a második december 6-án, két hónap különbséggel tehát, két, egymáshoz igen hasonlító borítóval, de két különálló könyvként. A Jelenkor Kiadó számára adott volt a dilemma: az amerikai kiadáshoz hasonlóan két önálló kötetet adjanak közre vagy pedig vonják össze a két regényt egyetlen könyvtestben. Az utóbbi mellett döntöttek, ráadásul a rendhagyó megoldást választották: a két regény nem lineáris elrendezésben következik egymás után. Ha az olvasó Az utas végére ér, egyszerűen megfordítja a könyvet, és a túloldalon, a regény a másikétól független, saját oldalszámozásával kezdhet bele a Stella Marisba (vagy ugyanezt megteheti fordítva, és kezdheti az Amerikában később megjelent regénnyel).

► Charlotte Wood: A gyerekek. Fordította Morcsányi Júlia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2023, 271 oldal, 4299 Ft

A gyerekek esetében a találomra választásnál garancia volt a szememben a szerző nemzetisége (a se nem Amerika, se nem Anglia, mégis angolszász Ausztrália hasonlíthatatlan természeti tágasságával és különleges urbanizációjával mindig is rendhagyó színhelye az irodalmi fikciónak), életkora (az 1965-ben született Charlotte Woodnak első zenéit sercegő bakelitlemezekről vagy elakadó/visszatekerendő kazettás magnóról kellett hallgatnia, kezdetben nyilvánvalóan filmre fényképezett, legelső fogalmazványait még egészen biztosan írógéppel pötyögte A/4-es géppapírra, sort váltott és alighanem indigót is tett a befűzött papírlapok közé, és volt jócskán idő, hogy leveleit postai úton juttatta el a címzettekhez), magyar kiadója (a Magvető Könyvkiadó mégiscsak a Magvető Könyvkiadó), illetve a regény fordítójának, Morcsányi Júliának a személye (akinek Cormac McCarthy-fordítását, az Isten gyermekét igen nagy becsben tartom).

► Ashley Flowers: Sok jó ember. Fordította Pék Zoltán. Next21 Kiadó, Budapest, 2023, 335 oldal, 5490 Ft

És ha már az önéletrajziságnál tartunk, a szerző, Ashley Flowers, aki könyve publikálása előtt egy sokmilliós hallgatottságú, a valóságban megtörtént bűnügyeket feldolgozó podcast szerkesztője volt (ezzel azóta sem hagyott fel), 1989-ben született, nagyjából ugyanakkor, amikor önarcképszerű főhősnője, Margot Davies. A fikció szerint Margot tízéves korában kikerült ugyan szülővárosa különleges zártságából, húsz év múlva visszakerülni ugyanide nem okoz neki megoldhatatlan megrázkódtatást – ennek pszichologizmusáért és hitelességéért nagyrészt főhős és szerző egyforma generációs tapasztalata szavatol.