A Rigó, rigó, szederinda a hagyományos családmodellt és női életformát szajkózó begyöpösödött környezete ellen a maga sajátos konokságával lázadó főhősnőről szóló feminista tanmese, mégis a tavaly Cannes-ban bemutatott alkotás a rendezői-operatőri munka kreativitásának, a főhősnő eredeti karakterének s főként a páratlan főszereplőnek az érdemeként túlemelkedik a női emancipáció mellett kiálló fabulán.

(Wim Wenders: Tökéletes napok)

A német új film folyton úton lévő rendezője nyolcvanhoz közelítve sem tagadta meg egykori Amerika-imádatát, melyet a Tökéletes napokban meglepő közegbe szőtt bele. Mert van még egy másik világ, ami közel áll Wenders rendezői alkatához, éppen az ellenkezője a végtelen autózások és a nyers rockzene Amerikájának – ez Ozu Jaszudzsiró Japánja, akinek Tokyo-ga című esszéfilmjét szentelte 1983-ban, a hétköznapi élet apró emberi történéseinek, visszafogott örömeinek és bánatainak, azok filmre komponálásának kelet-ázsiai művészete. Wenders ragyogó fantáziával ötvözte a hagyományos japán értékeket, a természettel való bensőséges kapcsolatát, a másik emberrel szembeni mély tiszteletet az amerikai rockzene önkifejező vagányságával, bátor érzelmességével, s alkotott a kettő keresztezéseként a Tökéletes napokkal egy szívet melengető szerzői mozit.

(Vermes Dorka: Árni)

A magyar dokumentum- és játékfilm alkotói évtizedeken át próbálták felülírni a nevelőotthonokban élő vagy onnan kikerült fiatalokkal kapcsolatos durva előítéleteket, gondoljunk csak Mészáros Márta, Gyarmathy Lívia, Erdőss Pál, Sopsits Árpád alkotásaira, de az utóbbi évtizedben az állami filmtámogatási rendszer tudatosan mellőzi a fajsúlyos társadalmi témájú történeteket. A rendszeren kívül, a Velencei Biennálé kisköltségvetésű nagyjátékfilmes programjának finanszírozásában készült el az Árni című mozifilm is (ahogy korábban Szőcs Petra hasonló tematikájú Dévája), ami manapság ritka kivételként bátran felvállalja az elesettek mellett kiállás hagyományát.

(Boross Martin: Nyersanyag)

A „messziről jött” profi filmkészítő helyett a falu formál történetet és üzenetet önmagáról. A nemes idea azonban könnyen a valóság kemény falába ütközik, ahogyan a Nyersanyag című magyar független film komoly saját tapasztalatokból táplálkozva izgalmasan dramatizálja ezt a kollíziót. A Stereo Akt színházi társulat alkotása drámai erővel feszegeti az értelmiség felelősségének kérdését a kortárs magyar társadalomban, melyben a szétrombolt bizalom, a szétzilált szolidaritás, a kiszolgáltatottság és a félelem úr.

(Breier Ádám: Lefkovicsék gyászolnak)

Breier Ádám rendező és Csaba Bálint forgatókönyvíró az emberi élet örök nagy történetét, a szülői házba történő felnőtt kori hazatérést, az apával való szembenézést, az anya elgyászolását dramatizálta őszinte öniróniával. Hazatérni és konfrontálódni a szülőkkel a felnőtté válás elkerülhetetlen útja. Ám ilyenkor bizony felszakadhatnak a régi sebek, napvilágra kerülnek rejtegetett csalódások. A családon belüli finom kötőszövetet, a látványos sérelmeket és láthatatlan kapcsokat fejti fel a Lefkovicsék gyászolnak, mely klasszikus, zárt formában, intelligens humorral festi meg egy apa-fiú kapcsolat szétesésének és újraépülésének keserédes történetét.

(Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, BIDF, 2024. január 24. – február 4.)

Az aktuális politikai konfliktusok mellett örök emberi témák, szerelem, a család, a halál, a szexualitás egyedi fénytörésben mutatott tapasztalatai szintén megjelentek a BIDF programjában. A fesztivál történetmesélő filmjei közül több is kortárs dokumentumfilm jellemző tévedésébe esik, hogy a filmkészítő óvakodik az interjúktól, ami miatt a karakter mélysége vagy történetének nyomon követhetősége vész el. Hiába áldoznak éveket alkotók a másik emberrel való együttlétre, ha egy divatos, a fesztiválok által diktált forma miatt lemondanak igazi megismerésükről.

(Kristoffer Borgli: Álmaid hőse)

Az Álmaid hőse az amerikai független film humorosan szürreális, könnyeden filozofikus vonulatába illeszkedik, amilyen az Egy makulátlan elme örök ragyogása, A John Malkovich menet vagy az Adaptáció. Kristoffer Borgli fiatal norvég rendező első amerikai produkciója szellemes szatíra a digitális közösségi oldalak uralta nárcisztikus látványtársadalomról, melyben, aki nincs fent a Facebookon, Instagramon, vagy nem posztol, nem szerez magának lelkes követőket, az egyszerűen nem is létezik.

(Todd Haynes: May December. Forgalmazó: Netflix)

Todd Haynes amerikai független filmes mesteri csavarral huszonhárom évvel a szenvedély és a botrány kirobbanása után pillant bele e furcsa pár történetébe May December című filmjében, mert, mint utal rá két jelenetben is, magát a botrányt lehetetlen megfilmesíteni: előbb egy erotikus exploitationből villan fel az ominózus szexjelenet a tévében, utóbb a filmforgatáson nem kevésbé hamisan játssza el Elizabeth és a pajzánul vigyorgó kamasz színész a liaisonjukat az állatkereskedés madárfüttytől zajos, fülledt raktárában. Bár a nézői fantáziát elsősorban e légyottok csigázzák fel, Haynes meggyőz minket arról, hogy jóval izgalmasabb mozzanatok is felmerülhetnek a valós eseményeken alapuló történetben.

(Hevér Dániel: Valami madarak)

A Kertész Zsanett forgatókönyvéből készült film klasszikus mintákat követ, Béla vissza szeretné nyerni saját életét, és a passzív ellenállástól a hivatalos megoldásokig terjedő saját eszköztárával harcol a méltóságáért. Akár egy tipikus hollywoodi sztori is kibontakozhatna az ötletből, az elbeszélés azonban jóval finomabb és pontosabb annál. (Egyedül éppen a kulcsmozzanat, a gyámság alá helyezés valóságalapja megkérdőjelezhető). A szerzők minduntalan ellépnek a közhelyek, a konvenciók elől, ügyesen rátalálnak a hiteles érzelmi építkezés útjára.

(Ken Loach: A mi kocsmánk)

Ken Loach és a kilencvenes évek közepe óta állandó forgatókönyvírója, Paul Laverty hatásának titka, hogy képesek elhitetni a nézőkkel, hogy létezik emberi szolidaritás. Időnként talán még szeretet is. Loach a mindenkori szegények, munkások és munkanélküliek, nők és bevándorlók a megélhetésért, emberi méltóságért vívott küzdelmeit önti drámai formába. A mi kocsmánkban a kisvárosi szegények menekültekkel szembeni szociális alapú félelmeit, irigységét és nacionalista előítéleteit járja körbe.

(Tóth Barnabás: Mesterjátszma)

Pedig nemes anyagból fogant e film, Stefan Zweig méltán híres Sakknovellájából, amelyet többször megfilmesítettek, legutóbb éppen két éve mutattak be egy német verziót. A Mesterjátszma egyedüli értékelhető részletei a novellából származnak, minden hozzátoldás lapos és hamis, röhejesen felszínes és bombasztikusan zsánerfilmes. A Sakknovella két eredeti főhősének adaptációi a Mesterjátszma legérdekesebb karakterei, övék az igazi dráma, és a legjobb színészi alakítások is a két sakkmesterhez kötődnek.

(Szeleczki Rozália: Cicaverzum)

A romantikus komédia első hazai nagy áttörését, a Csak szex és más semmit jegyző Goda Krisztina sem tudta megvetni a lábát más, akciódúsabb zsánerekben. Nyomdokában női rendezők új raja próbálta ki magát első nagyjátékfilmként a romantikus komédia műfajában, Nagypál Orsolya (Nyitva), Grosan Cristina (A legjobb dolgokon bőgni kell), Lakos Nóra (Hab) – s most Szeleczki Rozália a Cicaverzumban szintén e zsánerrel debütált. Aminek azért örülhetünk, mert a női rendezők és forgatókönyvírók a magyar mozifilmben még mindig elnyomott női hangokat erősíthetik fel.

(Buvári Tamás: A másik érintése)

Bármennyire megindító is apa és fia közös utazása, az egymásra csodálkozás, a titkok nyomán felszabaduló indulat, Buvári forgatókönyvíróként és rendezőként sem tudta kibontani a témájában rejlő lehetőségeket. A színészek közül kiemelkedik Orbán Levente alakítása, akinek beesett arcára kiülnek az apa belső vívódásai, a nyomasztó titkok, a többi színész azonban – részben szerep híján – nem tud felnőni az alakításához. Cservák Zoltán számára túl nagy teher a frusztrált, alkoholista anyjával vívódó, az apjával kölcsönös távolságtartásban élő kamasz karaktere.

(Brandon Cronenberg: Végtelen víztükör)

Brandon Cronenberg, a nagy kanadai rendező, David Cronenberg fia apjához méltó bátorsággal szállt alá a testi létezés és a tudatalatti pokoli bugyraiba, miközben a Doppelgänger alakjának romantikából megörökölt filozófiai kérdéseit feszegeti. Meddig én az én? Honnan tudhatom, hogy én én vagyok, és nem a hasonmásom? S valóban én élek tovább, és nem a velem kinézetre, gondolkodásra, emlékekre tökéletesen identikus másik? S mit számít, hogy én nem haltam meg, ha mégis én haltam meg? A Végtelen víztükör a kortárs technológia nyomán valós fenyegetést jelentős hasonmás filozofikus kérdései mellett a bűnről és bűnhődésről is elmélkedik.

(6. Budapesti Klasszikus Film Maraton, 2023. szeptember 12–17.)

A magyar filmek illő módon jelentékeny számban alakítják a programot, ám még fontosabb a külföldön karriert csináló magyar származású filmesek alkotásainak bemutatása. A téma a kezdetektől kiemelt hangsúlyt kapott a filmmaraton programjában, évről évre felvonulnak azok, akiket a filmtörténeti visszaemlékezésekben minduntalan büszkén emlegetünk. Az idén a brit filmben alkotó magyarok alkották az egyik fő témakört, a három Korda fivér, valamint Pressburger Imre előtt egyaránt tisztelgett a Film Maraton.

(Koreeda Hirokazu: Szörnyeteg)

Koreeda Hirokazu, a kortárs japán film egyik legjelentősebb rendezője, a szülő-gyerek kapcsolatok érzékeny kameratollú szerzője ismét megindító történetet mesélt a veszteségektől, elhanyagolástól és abuzálástól szenvedő gyermekekről. Koreeda, aki a Szörnyeteg című filmjével nem először szerepelt a cannes-i versenyben (2018-ban a Bolti tolvajokkal el is hozta az Arany Pálmát), ezúttal kivételesen nem saját, hanem egy profi forgatókönyvíró könyvéből dolgozott. Az idegen toll nem érződik cselekményen, a rendező saját témái mély pszichológiai és dramaturgiai érzékkel bontakoznak ki a filmben: az elszenvedett fájdalmak dacára megélt szeretet, a gyerekek közti barátság és megértés, amellyel ellen tudnak állni a külvilágból érkező rossznak.

Alice Diop: Saint Omer

Diop stílusában klasszikusan, sallangmentesen dolgozta fel a valóságban megesett tragikus történetet. Nyugodt tempóban vezet végig a tárgyalás folyamatán, időnként bele is veszünk, ununk a végtelen hosszú vallomásokba, melyeket nem színesítenek a tárgyalótermi szereplők, ügyész, ügyvéd, bíró drámai összecsapásai. A hősök statikus féltávoli, gyakran frontális, szimmetrikus képekben állnak, és tagoltan beszélnek múltjukról. A világítás tiszta fénnyel ragyog be mindent, a szövetek, az arcok textúrája szinte tapintható.

Christopher Nolan: Oppenheimer

Bár lelkes kritikusai mesterművének tartják, az Oppenheimer Nolan egyik legkevésbé eredeti alkotása. Nyoma sincs benne a Memento csavaros időkezelésének, az Eredet álom és valóság közötti ugrálásának, A sötét lovag szorongatóan éjfekete Batman-olvasatának. Nolant rabul ejtette Oppenheimer alakja, akinek életén keresztül a modern tudományról és kultúráról, a huszadik századi amerikai politikáról, a hatalom természetrajzáról, az emberiség elpusztításának kézzelfogható veszélyéről egyszerre próbált magvasat szólni.

(Charlotte Wells: Volt egyszer egy nyár. Elérhető a mozikban és a Cinego oldalon.)

Szép történet, csettinthetnénk elégedetten, óvatosan, diszkréten bontakozik ki egy szülő-gyerek kapcsolat sokféle szálból egybeszőtt szövete, ám nincs egészen így, a történetben rejlő finom emberi dráma csak ígéret maradt. A Volt egyszer egy nyárra ráfért volna egy jó dramaturg-vágó, hogy segítsen megtalálni a szerencsésebb ritmust, a helyesebb arányt a múlt és jelen, a sejtetések és megmutatások között. A film első harmadából hiányzik a feszültség, nem látszik még a belső konfliktus, amely, ugyan csak apránként és töredékesen, de később kibontakozik az elbeszélésben.