Ki volt Petri György? Balla Zsófia szép verse, a Csöndfoltok szereplője egy bátor s minden bizonnyal kellemetlen ember, aki szívesen provokál, és szívesen győzi le vagy vonja kétségbe a klasszikusokat a saját eszközeikkel. Esterházy is ezt tette, gondoljunk híres Ottlik-goblenjére, de nála valahogy mindig úgy sikerült, hogy az hommage-t vettük észre először. Petri soha kétséget sem hagyott szelleme minőségéről és milyenségéről.

A történet A Serpolette rejtélye címmel jelent meg a Holmi 1993/12-es számában, s a lényege nagyjából az, hogy Ottliknak szüksége van egy könyvre, amelyet gyerekkorában olvasott, és úgy emlékszik, hogy egy francia író írta, Réz viszont úgy, hogy Biró Lajos; kiderül, Réznek van igaza, mire Ottlik összeomlik, és kijelenti, „még te sem értesz az irodalomhoz”: arra volt szüksége, hogy ne tudja, ki írta valójában, megmaradjon a hitében.

Ez érdekes alkotáslélektani anekdota; egy megjegyzésből azonban kiderül, Réz még akkor sem értett mindent, amikor ez az esszé megjelent. Végtére is egy kortárs tévedhet, személyes mindenfélék is befolyásolják, saját élete összefonódik a barátjáéval, hogyne botlana meg?

Ketten egy új könyvről – Fehér Renátó: Torkolatcsönd. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2022, 80 oldal, 2499 Ft

Az iróniának a mítoszhoz való közeledésében Kemény István az egyik legnagyobb ihlető – nem véletlen, hogy A Magyar Irónia Háza című vers az ő hatvanadik születésnapjára íródott (37.). Szemben Esterházyval, akinek a prózája erősen humoros, Kemény lírájának iróniája a kimozdítás alakzatán alapul, azon, hogy egyszerűen másképp beszél. „Följebb, a hegyekben, egy elhanyagolt / villa kertjében ered az Öngúny nevű / forrás...” – ettől a Kemény-verstől nem fogjuk a térdünket csapkodni, de elcsodálkozunk, hogy így is lehet az öngúnyra gondolni. Úgy érzem, ilyen Fehér költészetének a „gúnyműködése” is: nem a fölény vagy a jókedv bejelentése, hanem a dolgok folyamatos átrendezése annak érdekében, hogy jobban lássuk őket.

Gálfalvi György fontos riportok, publicisztikák, interjúk, naplójegyzetek, emlékiratok szerzője, húsz évig a marosvásárhelyi Igaz Szó munkatársa, 1990-től annak utódát, a Látót szerkesztette, majd főszerkesztőjeként ment nyugdíjba.

A Forsyte-ok a vagyon, a tulajdon megszállottjai, s ennek vissza kellene riasztania ma, amikor valósággal megtestesülni látom, amire gyerekkorunkban, a kommunizmus antikapitalista propagandájának idején, annyira vágytunk, ma pedig annyira irtózunk: a pénz mindenekfölöttiségét. Irtózunk, noha nehéz belátni, hogy annak a provinciális propagandának igaza volt.

Másfelől mindegyik világháborút valamiképpen ez a nemzedék vagy a nemzedékeknek az a sora robbantotta ki, amelyre ma nosztalgiával pislogunk. De két arca van Karinthy Barabbásának is: az, hogy a tömeg az útonálló nevét kiáltja a Megváltóé helyett, nem teszi, vagy csak bizonyos értelemben teszi semmissé, hogy egyenként mind a názáretit kiáltják. És Galsworthy azt írja az Előszóban: „az ember – mint olyan – nem is a legrosszabb fajta teremtmény.”

Egy 1990-es interjú tette híressé, akkor sokan telefonáltak neki. Mobiltelefon nem lévén néhányan megüzenték, hogy megölik, sokan viszont, például Horváth Andor, az esszéista, akkoriban még a Román Művelődésügyi Minisztérium államtitkára, gratuláltak mindahhoz, amit mondott. Aki Közép-Európában nőtt fel, egy idealizált monarchia szellemiségének örököseként, annak természetesnek kellett volna lennie, amit a népek barátságáról, a minden nemzetet megillető jogról, az önrendelkezés fontosságáról fejtegetett. 1989 előtt azonban, hála a szovjet tömbben működő, különböző súlyú és minőségű diktatúráknak, mindez semmiképpen sem volt természetes, és egy idő óta ismét nem látszik annak.

Láng Orsolya: Pályamatricák. Útirajz. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020, 184 oldal, 3500 Ft

Hosszan is siklik le a könyv: az első három fejezet Szatmárról, Marosvásárhelyről és Homoródalmásról szól, a szerző gyermek- és ifjúkorának három kiemelt városáról, olyan helyekről tehát, melyekről nem feltétlenül kell beszámolnia egy „útirajznak”, ahogy az alcím jellemzi a könyvet. Innen is látszik, hogy legalább annyira belső útirajz ez, mint külső, hiszen még akár azon is meglepődhetnénk, hogy Konstanca is ide kerül – a negyedik fejezet címe rá is játszik a meglepődésre: Egy romániai Bukarestben. Csak az után kísérjük külföldre, hogy előbb jól körülnézünk az otthonában, onnan megyünk Portóba, Koszovóba, Brać szigetére (Horvátország), Isztambulba, Makaóba és végül Goethingenbe.

Jenei Gyula–Verebes György: Légszomj
Tompa Gábor: Van még könyvtár Amerikában?
Egyed Emese: Daphne ideje
Villányi László: mindenek előtt

Meghallgattam Bán Zoltán András és Radnóti Sándor kánon-beszélgetését a Litera rádión, és az utóbbi tette meg ezt a különbséget: elismeri Rilke zsenialitását, de nem szólnak hozzá a versei, nem érintik meg mélyen. Nálam viszont kicsit másról van szó: én nemcsak elismerem Ottlik vagy Duras nagyszerűségét, hanem egy-egy könyvük a legfontosabb műveim közé tartozik. De csak az az egy mindegyik esetében. Elismerem, hogy az Opus nigrum vagy a Novecento szép könyv, a Hadrianus…-nak vagy a Selyemnek ellenben a nyomába sem léphetnek. A kánonom tágas, de nem elég rugalmas.

Miért? Valamiféle „a homlokodtól fölfelé”-komplexusom lenne? Magyarán, ha már az élet minden területén ficánkolok, legalább az irodalomban legyen egy kedvencem, s attól az egytől ne mozduljak el? Talán így van, de akkor nem olvasnék megszállottan, úgy, hogy a szemüvegem is káprázik bele, ahogy Székely János írta egyszer.

Ketten egy új könyvről – Szilágyi István: Messze túl a láthatáron. MMA Kiadó, Budapest, 2020, 512 oldal, 4800 Ft

Ennek a keresésnek, ennek a vívódásnak, ennek az egyértelműség iránti harcnak a bizonyítéka az a sok párbeszéd, mely a könyv második részében, az Amerre a világban olvasható. Ezt is láttuk már a Hollóidőben, ezt a kétosztatúságot, bár ott más dramaturgia működött: a Lovat és papot egy krónikáért volt a passzívabb, meditatívabb, a Csontkorsók az aktívabb, dinamikusabb tömb. Már az öregedő Szilágyi is folyamatosan azt figyelte, ahogy a szereplők figyelik magukat, s ahhoz, hogy legyen mit figyelniük, természetesen történnie kellett velük valaminek. De a történések is mások ebben a könyvben. A Hollóidőben a hódoltság nagyon is felkavaró dúlásai, emberrablásai, túszejtései mindenkivel történtek, közösségiek voltak. Az, ami Tompayval történik, legyen bár a felesége eltűnése vagy az elítélendők sorsa, kizárólag vele történik, abban az értelemben, hogy noha mindenki tudja, mivel vádolják Rekettye Pilát, a bíró gyötrelmei pusztán őt sújtják.

Melegítőben fogad, kávéval, borral kínál a roskadásig rakott, összmagyar könyvespolcok között, ahol a Kriterion kiadványai mellett például a Magyarország felfedezése sorozat köteteit is megpillantom. Éppen új könyve jelent meg, amíg felkészülök, azt dedikálja. Gálfalvi György 1942‑ben született Marosvásárhelyen, 1965-től a bukaresti Ifjúmunkás, 1970-től a marosvásárhelyi Igaz Szó munkatársa volt, majd annak utódjánál, a Látónál dolgozott nyugdíjazásáig, 2008-ig, főszerkesztő-helyettesként, 1993-tól főszerkesztőként. Majdnem harminc éve járok ide, a tetőtérbe épített dolgozószobáját mégsem láttam eddig. Kedvemre való hely: itt lehet gondolkodni és dolgozni, ami egy ilyen típusú embernél ugyanazt jelenti. Egyvalamit nem lehet, csak ha látogató jön: beszélgetni. És mostanában egyre kevesebben jönnek. De nem akarom ezzel kezdeni, hiszen nem is ez a legfontosabb. Inkább a csíkszeredai Bookartnál megjelent kötet.

Az illető helyiséget különben az egész világirodalomban rejtőzködésre használták, és az egyedüllét vágya diktálta a használatát. Jean gyerekkorában elrejtőzik a díszes pavilonban, hogy megleshesse, hogyan élnek az arisztokraták, majd hirtelen lezuhan, és rájön, mennyire nem mindenütt díszes az a pavilon. A Julie kisasszonytól eltérően a Tótékban Tót sokkal triviálisabb célra használja a fabudit: egyszerűen menekülni szeretne az Őrnagy folyamatos vegzálásától, bár persze hiú ábrándokat követ, s végül még ott is fogadnia kell. A Nat Turner lázadásában a gyermek Nat elábrándozik, amikor egy másik néger kölyök, Wash, megpörköli a seggét egy házilag készült fáklyával. Az Iskola egyik ikonikus jelenete, amikor Medvét nekilökik a mosdó falának, és tenyerének nyoma hosszú ideig ott marad. Peter Kien pedig oda zárkózik be, és ott sírja el magát, amikor rájön, hogy a házasságban szeretkezni is kellene. A Proust ábrázolta helyiség tehát olyan hely, mely mély szociológiai vizsgálatokra ad alkalmat. Julie kisasszony azért neveti ki Jeant, mert az nem tudta, mire való a pavilon.

Ismerős kolozsvári szobába lépek be, ismerős tárgyak közé, ismerős hangulatba. Az ágyon könyvek, az asztalon sütemény. A polcon látok egy francia nyelvű Sinistrát, a szoba központjává a verandára nyíló sarok válik, Szervátiusz‑szobor teszi azzá. Nem véletlen, hogy itt született a Mit olvas Hamlet herceg? (1993) vagy a Versenymű égő zongorára (2002). Szilágyi Júliának hét kötete jelent meg, az első Swiftről 1968‑ban, a legutóbbi az Álmatlan könyv című memoár, 2014‑ben. A Lehet‑e esszét tanítani? tananyagát én magam is megtanultam Szilágyi Júlia mesterképzős diákjaként.

Költő, egyetemi docens, irodalomtörténész, fordító, a Korunk szerkesztője. Székelyudvarhelyen született 1976-ban, és 1998-ban végzett a kolozsvári egyetem bölcsészkarának magyar–angol szakán, ma is ebben a városban él. Öt „felnőtt-” és öt gyermekverseskötete, öt tanulmánykötete jelent meg, egy monográfiája Hervay Gizelláról és egy könyve a „tízmondatosokból”, melyek a mai kritika lehetőségét teremtik meg. Idézetkvíz című Facebook-sorozata klasszikus magyar verseket és slágereket ír át a mássalhangzók kicserélésével, fergeteges humorral. Az avantgárd kutatója, melynek nemzetközi útjait éppúgy ismeri, mint magyar tereit.

Szilágyi István: Katlanváros. MMA Kiadó, Budapest, 2019, 209 oldal, 3400 Ft

A kulcsszó az érdeklődés. Az igazi érdeklődés, amely a maga szemével akarja látni az asszonysírt (Asszonyélet egy sírkövön) és a hegyeket, és nem is „engedi el” őket, amíg mindent meg nem tudott róluk. Érdekes ellentétet vázol fel Szilágyi, amikor azt mondja, „a vízparton ’megülő’ horgászás” (112.) és a hegygerincek bebarangolása (voltak) az ő nagy szenvedélyei, hiszen a „megülés” éppen arra jó, hogy az ember újra végigélje mindazt, amit egyszer már „igazán” megélt, elemezze, szétszedje és összerakja.

A „voltak” szó nem véletlenül kívánkozott a mondatba, még ha csak zárójelben is. A legkésőbbi írás, az „Aztán kitágult a világ…” is 1986-os, több, mint harminc éves tehát, ahogy a fülön is a szerző egy fickósabb, tán éppen az 1989 előtti időszakból származó fényképe látható.