Megszólalt a minisztérium: bőven van mit inni, olvasom a Menedzsment Fórum weboldalán, tudatomat jóleső nyugalom árasztja el. Önzetlen vagyok, vagy legalábbis hajlok arra, hogy ily erényeket tételezzek fel enmagamról, mindenesetre megnyugtató érzés számomra azt tapasztalni, hogy felebarátimnak van mit inniuk, és mint látjuk, felebarátaim közé a minisztériumok egyikét-másikát is besorolom. Kiváltképp a Weather on Maps használata közben, az ő térképeik némelyikén ugyanis Európa olyan, mint az abrosz, amelyet a kellőképp leittasodott asztaltársaság az üvegek alján locsogó vörösökkel többszörösen megöntözött. Mária országa természetesen az abrosz legkipirultabb, értsd leginkább fröccs  áztatta középső területén ékeskedik, legalábbis azon a napon, amikor szép hazánknak már kétszáz településén van vízkorlátozás; ez a szám holnapra nyilván növekedni fog.

„Ma a köztársasági elnökkel számolnak le, de holnap bárkivel megtehetik. Az önkény nem tűri a kritikát, és nem tűri a kontrollt maga felett. A hatalom olyan eszközöket akar a kezébe, amelyekkel bárkinek az állását megszüntetheti és bárkinek a vállalkozását elveheti” – ezt Orbán írja a saját Facebook-oldalán azt követően, hogy a parlament elfogadta az Alaptörvény 17. módosítását, amely egyúttal Sulyok Tamás eltávolítását is jelentheti.

A szöveg folytatódik, így, ebben a stílusban, és abba a tömény demagógiába áztatva, amelyet valójában jó ideje megszoktunk ugyan, evvel együtt még most se bírjuk felfogni, hogyan képes valaki egy ország füle hallatára lehazudni az égről a csillagokat, noha persze magunk is tudjuk, hogyan képes rá.

Múlt hét végén a Tisza képviselői támogatták az Európai Parlamentben az új génkezelési technikákkal előállított növényekről szóló uniós rendelet elfogadását, a többi jelen lévő magyar EP-képviselő pedig álmélkodva fülelt. Nem erről volt szó ugyanis. Magyarországon a GMO-mentes mezőgazdaság védelmét illetően több mint húsz éve politikai konszenzus van – illetve most már csak volt –, mi több, az Alkotmány is rögzíti, hogy Magyarország a testi és lelki egészséghez való jog érvényesülését többek között a genetikailag módosított élőlényektől mentes mezőgazdaság biztosításával segíti elő.

Nos, ez az elv lett mostan tökön rúgva, de nem kicsit ám, hanem nagyon, és ráadásul a Tisza képviselői által. Amit pillanatnyilag nem is tudunk értelmezni, mármint hogy ha a migránsokat továbbra sem engedjük be, a rezsicsökkentéshez meg a tizennegyedik havi nyugdíjhoz ragaszkodunk, akkor a GMO-t a faszér’ engedtük el?

Tíz InterCity-kocsit vesz igénybe a MÁV a nyári balatoni forgalomra az osztrák vasúttól, ahogy ezt az illetékes miniszter a minap bejelentette. Vagyis addig kuncsorogtunk a sógoroknál, amíg rá nem bólintottak az ügyletre, nyilván nem rágódtak rajta túl sokat. Ausztria mégiscsak civilizált vidék, különféle földi javakban bővelkedik, noch dazu hajdanában közös birodalmat alkotott velünk, ergo az ő vagonjaik egy kicsit a mieink is, mért ne adnák őket ide. Vitézy Dávid közlekedési és beruházási miniszter szerint az elmúlt évek vasútromboló politikájának egyik következménye az volt, hogy a MÁV képtelen menedzselni a nyári balatoni szezon okozta forgalomnövekedést, olyan pedig csakugyan létezik. Nyaranta vonatozni szeret a magyar, de valójában a lényeg nem is csak ez, hanem Mária országának generálisan lepusztult valósága, amely az egész létezésünket jellemzi, és amelybe az InterCity-kocsik valójában nem is passzolnak bele igazán.

Ott szoktam sírni, ahol senki se lát, persze nem állandóan, hanem csak olyankor, amikor a honfiúi önfeláldozás megindító példáira bukkanok. Például amikor azt olvasom a Vadhajtások című webes orgánum nyitóoldalán, hogy Balásy Gyula valamennyi cégében birtokolt tulajdonrészét átadja az államnak, ilyen hírrel találkozván nem csoda, hogy a magamfajta zord aggastyán könnyei is megerednek, persze ő ezt ügyesen leplezi.

Nyájas olvasóm nyilván tudja, hogy a Vadhajtások nemcsak a gombamód szaporodó webes orgánumok egyike, hanem a legbecsesebbek közül való, lévén olyan termék, amelyet levitézlett kormányzó urunk is kitüntet a figyelmével, sőt a nagy nyilvánosság előtt dicsérni sem átall.

Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, ezt tanultuk az iskolában, de hogy miért fut, és miért pont Bécs felé, azt már rég elfelejtettük, ahogy azt is, hogy valójában ki a rosseb volt ez a Jellasics. Személye ma már senkit se érdekel, ahhoz ugyanis, hogy önmaga iránt valamifajta érdeklődést generáljon, előzőleg százmilliárdokat kellett volna lenyúlnia, annyi pénzt pedig szegény Jellasics – teljes nevén Josip Jelačić Bužimski – egyben sohase látott. Hiába volt horvát bán, császári-királyi táborszernagy, a Katonai Mária Terézia-rend parancsnoki fokozatának birtokosa meg minden egyéb, az állami vagyon rapid szétlopkodásának mára végsőkig tökéletesített módszertana akkoriban még nem volt elérhető.

Az ukránok szekerét toljátok, és nem a magyarok mellett álltok! Ukránbarát kormányt akartok, és el akarjátok vinni a magyarok pénzét Ukrajnába, ez az igazság! – imigyen dorgálta miniszterelnökünk az ő rajongóit március 27-én, Hajnalka napján, holott a rajongók ennél szeretetteljesebb reakciót érdemeltek volna még akkor is, ha rajongásuk az adott napon a tőlük elvárhatónál valamelyest alacsonyabb hőfokúnak bizonyult. Időben fölkeltek, az alkalomhoz illő öltözéket húzták magukra, összeszedték a megfelelő kellékeket, sípok, kereplők, döglött macska, záptojás meg az effélék, megközelítették a helyszínt, amely az ő lakóhelyüktől a kelleténél jóval messzebbre is eshetett akár, egy helyben ácsorogva várták a célszemélyt, aki nyilván ekkor is késett, mint általában.

Ha nem utasítják ki az orosz hírszerzőket, azt kell vélelmeznünk, hogy a kormány az oroszok behívásával kíván hatalmon maradni, olvassuk valahol a neten, evvel kapcsolatban pedig egyetlen kérdés merül föl bennünk, ám az nagyon. Honnan veszi a föntebb jelzett szöveg írója, hogy érző szívű kormányzatunk orosz/szovjet barátainkat csak úgy pikk-pakk-pukk kiutasítja? Szokása a mi mindenkori kormányzatunknak orosz/szovjet elvtársakat kiutasítani? Nem inkább az orosz/szovjet elvtársak beinvitálása a mi szokásunk? Dehogyisnem. Kormányunk legfőbb feladata, hogy kiálljon a kapuba, és ha arrafelé kószáló szovjet elvtársakat pillantana meg, kapja elő a laposüveget íziben, dugja az elvtársak orra alá, és avval csalogassa őket befelé.

Nyájas olvasónk putyinozni vajon szokott-e, ez most a legfőbb kérdés, ha ugyanis szokott, akkor sajnálkozva bár, de le kell szögeznünk, hogy nyájas olvasónk nem komoly személy. Kormányzó urunk az ő huszonhatodik évértékelőjében egyértelműen és világosan leszögezte, hogy „a putyinozás komolytalan és primitív, a szabadságot szeretőknek Brüsszeltől kell tartaniuk”. Ha tehát nyájas olvasónk felelősen gondolkodó hazafi, akkor semmiképp se putyinozik, vagy ha mégis, nem úgy, ahogy az ember normális esetben putyinozni szokott, hanem orcáján valamiféle réveteg, álmodó, lebegő kifejezéssel, felidézvén Putyin újévi beszédét, amely a mai napig ott remeg, melegszik, piheg mint apró, pehelyszárnyú madárka az ő kebelén, hogy tudniillik az újév a szeretet, a barátság, a könyörületesség, az érzékenység és a nagylelkűség ünnepe, amikor azok mellett kell állnunk, akiknek támogatásra van szükségük. Az ember tekintete ilyenkor bepárásodik, szívét melegség árasztja el, ez a putyinozás egyetlen értelmes, elfogadott, előremutató módja, minden más típusú putyinozás elkoptatott remake, már eleve a kifejezés is idejétmúlt, ásatag és anakronisztikus, amely a beszélő reménytelenül avíttas világképét tükrözi, és mint ilyen, óhatatlanul tévútra visz.

Trumpból a világnak mostanra végképp elege lett, viszont nem tudja, ily esetben mi a teendő, és egyáltalán, hogy merre tovább. Oroszországgal a helyzet hasonló, csak jóval borzalmasabb.

Olvasom a hírekben, hogy az Egyesült Államok, Oroszország és Ukrajna megkezdte a legelső háromoldalú tárgyalást a háború lezárásáról. Oroszország eközben támadást indított Ukrajna két legnagyobb városa, Kijiv és Harkiv ellen, a csapásokban egy ember meghalt, és legalább tizenöten megsebesültek.

Nem vagyok járatos a nemzetközi diplomácia műhelytitkaiban, ezért aztán eddig úgy hittem, hogy az igazán finom ember azt, akivel éppen tárgyal, nem bombázza, még akkor se, ha szeretné. Megtartóztatja magát egy darabig. Most viszont be kell látnom, hogy a világpolitika legfelsőbb köreiben más szabályok érvényesek, mint az egyszerű pórnép között.