„Az író tehát elsősorban melléknév és csak másodsorban főnév, és főnévként is lehet irodalmi művek alkotója, és bármilyen más szöveg (mondjuk egy kozmetikus számla, vagy közbeszerzési pályázat, esetleg nemzeti konzultációs kérdőív, vagy orvosi előjegyzési listához telefonos előjegyzési lista) írójaként értelmezni, ami azért beszédes és sok mindent elárul az írók társadalmi megbecsültségéről és javadalmazásáról. Erről kicsit később még lesz szó. (És akkor itt most hagyjuk ki a magas labdát az író helyettesíthetőségéről a receptekben, melyre legalkalmasabb az ecetes tej, mi más?)”

Régen nem féltem a vihartól. Leginkább semmitől sem, kiválasztottnak gondoltam magam, akin nem foghat betegség, elkerülik a tragédiák, a szerencsétlenségek. Az isten a tenyerén hordoz engem, mondogattam az embereknek, nekem minden elsőre sikerül. Büszke voltam erre, egyetemi felvételi, munkahely, házasság, terhesség, még kigondolni sem volt időm, mire vágyom, már az ölembe hullott. És most itt heverek a földön, valahol az Adriai-tenger egy távoli szigetén, elzárva a külvilágtól, egy ordító vihar közepén. Apám szívrohamban fekszik a lakás másik végében, anyám ölbe veszi, jajveszékelése elhalkul, és csendben siratja, apám feje lehanyatlik, teste elernyed, a gyerekeim pedig, istenem, talán haza sem értek, és kint kóborolnak még a dühösen csattogó villámok között.

A szavak meztelensége lep meg. Azt hittem, nekem már nem lehet újat mondani, se tragikusat, se vidámat, hallottam már ezerféle sorsot, mind ugyanarról szólt, az önzésről. De-vel nem kezdünk mondatot, szólt a régi mondás nyelvtanóráról, te-vel meg nem szoktunk. Megfigyeltem, ha valaki kirak egy posztot a közösségi oldalára, mindegy, hol járt, kivel találkozott, mit evett, tíz hozzászólóból kilenc nem a képre reagál, hanem leírja, hogy amikor ő, hogy amit ő, ami neki, ami vele, érte, szerinte. A közösségi platformon nincs te, és nincs neked.

És akkor felteszed azt a kérdést rólam. Nem magadról. Rólam.

Langyos víz ölelte körül, csendes volt, még csak nem is fodrozódott. Olyan sokáig maradt egy helyben, hogy a part menti snecik köré gyűltek és csipegetni kezdték a bőrét. Furcsa, csiklandós érzés, régóta nem értek már így a bőréhez.

Hőség lesz ma is, egy újabb elviselhetetlenül forró nap. A meleg beleivódik a házak falába, az aszfaltba, a fák kérgébe, éjszaka ontják magukból az augusztusi nap elnyelt sugarait, a fülledt éjszaka után még forróbb lesz a nappal. Egymásra rakódnak a dolgok, ezt már kicsiként megtanulta, a középiskolában figyelt fel arra, hogy minden tanár ugyanazt a törvényt tanítja. A biológiában genetikai halmozódásnak, földrajzon üvegházhatásnak, társadalmi ismeretek órán halmozottan hátrányos helyzetnek, a hittanon pedig egyszerűen Máté evangéliumának tanulták, de végső soron mind ugyanarról az igazságról szólt. A halmozódásról. Ha valamiből sok adatott neked, hiába adózol belőle másoknak, a világnak, a hiány feltelik, megtölt téged újra.

A gyerek egyre idősebb, lassan férfivá érik, és már neki is saját emlékei vannak. Kicsi volt, meglátott valamit a túloldalon, átfutott az autók között. Az ütést tőlem kapta, a harag, a fájdalom erős érzelmek, összetapadtak a pofon emlékével, rögzült benne örök időkre, hogy ilyet nem szabad tenni. Megfontolt lett, a kereszteződést, az utakat és engem is gyanakvóan fürkész azóta.

Azt mondják, az anyaság ösztönösen jön magától szülés után. Tudni fogom, mit kell tenni, értem majd a csecsemő jelzéseit, meg fogok mindent oldani. Valóban így történt, de nem készített fel senki az erőszakra.

Buszon utazom. Szűz vagyok, és szerelmes.

Kezemben egy nagyobb reklámszatyor, benne egy féltve őrzött ajándék valakinek, akinek sűrű pillákkal takart, álmodozó, fekete a szeme. Két nappal ezelőtt csókolt meg először, azóta a föld felett lebegek. Úgy érzem, a világ csak csókból áll, mindenütt szerelmespárokat látok, cirógat az első igazi szerelem tisztasága.

Anyám nem beszél nekem a férfiakról.

Nem tudom, mi történik a csók után, minek kell jönni, mi jöhet, ami szebb, tökéletesebb ennél. Tudok a közösülésről, de nem tudom, hogy néz ki a fasz. Hogy köze van-e a romantikához, azt végképp nem. Saját vaginámat is alig ismerem, homályos fogalom számomra a szemérem, egyébként még közel húsz évig az, mire hosszú évek várakozása után végre teherbe esem.