Poós Zoltán: Étvágy az imákra. Regény. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 271 oldal, 3500 Ft

Hajlamos vagyok ezt a regényt úgy olvasni, mint a hajdani vágyainkra és reményeinkre való rácsodálkozást. Hősünk – katolikus neveltetése ellenére, vészjósló momentumként – a 25. oldalon elfelejti a Miatyánk szövegét. Azon a reggelen, mikor Pestre indul. Amikor, ahogy mondja, örökre megváltozik az élete. A kissé körmönfont regénycím (egyébként a szerző egy verssora) talán azt a kérdést sugallja, hogy a változással vajon eljött-e mégis valami jó, avagy a vágy megmaradt vágynak.

Az Étvágy az imákra szerethetően akkurátus, ugyanakkor lendületes, érzékeny, sűrű szövésű regény. Az elbeszélő főhős ide-oda kalandozgató emlékezéséből valóban különös történet áll össze, amint a fülszöveg írja, és bár végső soron minden történet különös, ez még kellőképpen sejtelmes is: elmondása kivételes pillanatban szakad meg. Várakozásokkal teli határhelyzetben.

(Konkrét. Böcskei Balázs műsora, Klubrádió, hétfő 15.00–16.00)

Böcskei legalább olyan empatikusan kérdezte vendégét, mint amilyen empátiával Csizmadia igyekszik viszonyulni az általa vizsgált jelenségekhez. Ennek ellenére nem unatkoztam. Nem is lehetett volna kijózanítóbban elindítani az évet, mint ezzel a történeti logikájú, keserű szembesítéssel. Ha előbb nem, ekkor beláthattuk, hogy túl sokat ettünk és ittunk az ünnepek alatt.

Nagy feltűnést keltett idén Kemény István Lúdbőr című esszékötete, benne főleg irodalmi tárgyú írások vannak, de politikaiak is, sőt egy egész ciklusnyi könyvkritika, melyeket 2006-ban az ÉS-be írt. A Lúdbőr apropójából beszélgetünk, de végigfutunk az egész életművön. Keménynek eddig tíz verseskötete, két regénye, egy kisprózakötete, egy Bartis Attilával készített beszélgetéskönyve és két esszékötete jelent meg, az első Vörös Istvánnal közösen. Műveiben összetartozik az irodalom és a történelem, a magánélet és a közélet, a modern és a posztmodern, az irónia és a pátosz. Beszélgettünk többek közt a holdraszállásról, egy jégbe fagyott sarkkutatóról, a fasisztákról, a magyarságról, sőt a slamről is.

Spiró György: Kőbéka. Mesély. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 248 oldal, 3499 Ft

Ez a „mesély” szerencsésen ötvözi a disztópia és a történelmi regény, a szürreális szatíra és a fantasztikumra épülő pamflet elemeit. Hasonlít a Feleségversenyhez, de sokkal jobb. Illeszkedik több mostanában megjelent disztópikus mű közé (Margaret Atwood, Kemény Zsófi, Potozky László, Totth Benedek). Ugyanakkor máris a jelenlegi rendszer bírálatát látják benne olvasói, ez sem volna kevés, de ennél többről szól: a történelmi „fejlődés” reménytelenségéről.

A szerző, aki Spira nevű ősét és saját magát is beleírta a szövegbe a 127. oldalon, nem tagadja meg habitusát. Negatív antropológiája fölülmúlhatatlan. Az emberi butaság, sötétség, sodródás, primitívség nem ismer nála határokat. Stílusa pedig magával ragadó, pergő a történet, sziporkázó a humor. Bár sokszor túlzsúfolt az elbeszélés, egy oldalon tucatnyi poén, elképesztően sok erős ötlet torlódik össze, alig lehet követni, néha már kioltják egymást.

A Kőbéka sok mindenben rájátszik Voltaire Candide-jára az egyházellenességtől az egzotikumokig, még a jezsuiták és a majmok is emlegetve vannak mindkettőben. Mindkét mű rövid, könnyű, gyors és szellemes. A szatirikus kalandok mindkét esetben történetfilozófiai gúnyiratként is olvashatók.

(Lecsó, Lánchíd Rádió, hétköznaponként 16.30–18.30)

A Megbeszéljük demokrata műsorvezetői (Bolgár mellett Pikó András és Dési János) nem változtak az évek során, és Bolgár – még a „polgári napilap” is elismeri – „a betelefonálós műsorok élő legendája”. A Paláver minősíthetetlen, azt pedig, hogy W. Sz. értékelése szerint a normális emberek számára is fél ponttal jobb lenne, mint a Megbeszéljük, nem kommentálom. Hanem hogy Bella Levente betelefonálós műsora a legjobb, ez ugye vicc?

Markó Béla: Erdélyi pikareszk. Esszé, publicisztika 2011–2016. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 332 oldal, 3500 Ft

Markó Béla nem talált ki valójában semmi különlegeset. A normalitást képviseli, ámde egy abnormális világban. Ezáltal habitusa eleve különlegessé válik. „Kik is vagyunk mi magyarok? Erdélyiek vagyunk, akiket Magyarországon románoznak, határon túliak, akiket egyfelől nacionalistának, másfelől árulónak, román- vagy szlovákbérencnek tekintenek, liberálisok, akiket zsidóznak, de konzervatívok is, akiket időnként fasisztáznak, baloldaliak, akiket lépten-nyomon kommunistáznak. És kik teszik ezt velünk? Hát a többiek. A »másikok«! Mindig csak a »másikok«.” (38.) – ilyeneket beszél. Hallatlan. Senkinek se felel meg. Majdnem mindenkinek megfelelne, ha belátnánk, hogy abba kéne hagyni az ilyen-olyan uszításokat, kirekesztéseket, megbélyegzéseket, és nem a személyeket kellene bírálni, hanem a cselekedeteiket. Viszont azt következetesen, nem a pártállástól függően.

Mi Markó titka? Az erdélyiség? De hisz sok erdélyi nem ilyen. Az irodalmárság? De hisz sok irodalmár nem ilyen. Mégse árt a tisztességes kreatív bölcsész mentalitás a bankszférában, a reklámszakmában vagy a marketingben, nem ártana a közéletben sem. Markó már rég kitalálta: lehetne más a politika. Nem költőként szajkózta ezt, hanem végigjátszotta politikai szerepét. Saját nézőpontjából hiteles, amit mond.

(Litera Rádió, Előhívás. Szigeti László–Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet. www.litera.hu)

A Litera Előhívás című estjei beavatott közönség előtt hangzanak el a Nyitott Műhelyben, majd az irodalmi portál fölteszi a vágatlan hanganyagot. Szakmabelieknek rendkívül érdekesek ezek a felvételek, én majdnem mindig meghallgatom őket. Ha volna rá remény, hogy nagyobb közönséghez jussanak el, akkor viszont kicsit másképp kellene csinálni. Nem szép dolog, lehetne mondani, hogy abból indulok ki, ami ma reménytelen, de ez – épp Mészöly kapcsán – talán megengedhető.

A bilincs a szabadság legyen. Mészöly Miklós és Polcz Alaine le­ve­le­zése 1948–1997. Nádas Pé­ter esszéjével. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta Nagy Boglárka. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 891 oldal, 5999 Ft

Alaine gyakran meg van bántva. Miklós mindig bocsánatot kér. „K. nem ellened lett-van nekem...” – „Kincsem, érts meg, érts meg – nem ellened; nem ellened.” – írja 1975-ben. Miklós alapélménye az, hogy anyja megcsalja apját, Alaine alapélménye az, hogy apja megcsalja anyját. Miklós szeretne gyereket, Alaine-nek nem lehet. „Légy szíves analizáld” – mondhatná az író a pszichológusnak.

Alaine azt írja, mikor hazamegy Kolozsvárra 1955-ben: „Mindent néztem én a Te szemeddel is”. Miklós pedig ezt írja 1960-ban: „leveled után valahogy olyan töményen láttam, éreztem benned azt az alakot, aki az Atlétát meséli”. Miklós „ős-bűnössége” ellenére nem írhat mást, mint ezt: „Szeretlek – de nem csak úgy már, a sorsommal is.” Mindhárom mondatot mondhatná simán a másik is.

A személyesség maximális intenzitása mellett hogyan is gondolhatja a Világló részletek ezt az éntelenítést? Hát, valahogy úgy, hogy könyörtelenül azt kérdezi: az a valaki, aki véletlenül én vagyok, miként hordozhatja az általános emberit. Van egy én, akinek születtem, és van egy énem, amellyel erre az énre ránézek. Ez volna az önanalízis. Mintha megtehetném, hogy magamra úgy tekintek, mint egy idegenre. Ám ha ez nem sikerülne mégse, akkor legalább próbálhatom magamat a közös emberi hordozójának, letéteményesének látni. Visszavenni az énességemből azt is jelenti, hogy a többesben föloldom az ént. A paradoxon a következő: egyrészt „amennyiben én, annyiban a bennem létező közös” – másrészt amennyiben tehát ezzel a közössel foglalkozom, mégis az énemmel vagyok kénytelen foglalkozni, máshogy nem megy, nagyon sajnálom.

(Inforádió, Aréna, szeptember 29., 18.00–19.00)

A zenei vagy az irodalmi értékekkel, a művek létrehozóival azonban ebben a rádióban a hallgatók nem találkoznak, maximum hallanak róluk valamit. Azt is leginkább csak üzleti vagy intézményi nézőpontból. Ez nem baj, mert ez is fontos. Aki ellenben arra kíváncsi, milyen zeneszerző Eötvös Péter vagy milyen költő Parti Nagy Lajos, ebből a rádióból nem fogja megtudni.

Demény Péter: Vadkanragyogás. Kisregény. Lector Kiadó–Do­ku­men­tum Egyesület, Marosvásárhely, 2017, 144 oldal, 2000 Ft

Vágyainak megközelítésében főhősünket segíti a barokk életmód. Egyfelől ott a kegyetlen, sokszor barbár, véres, gyilkos, halálközeli, természetközeli, animális világ, mely körülveszi (sokszor ez a világ horrorisztikus, kísérteties is a maga héttornyú kastélyaival, a teliholdkor üvöltő farkasembereivel, a szadista bűneivel és a mágikus eseményeivel). Másfelől ez az életmód erősen kötődik a hiedelmekhez, a túlvilági képzetekhez, az égi vágyakozásokhoz, az álmokhoz és a misztikus elragadtatásokhoz. Visszatérő lények a szövegben egyfelől a föld állatai: a ló, a farkas, a kutya, de főleg a vadkan, mely motivikusan is meghatározó jelentőséggel bír. A csúcspont, mikor Katerina Hans-szal szeretkezik, és arra vágyik, hogy végre mártsa belé „csodálatos agyarát” a fiú. (A könyvcímet viszont nem biztos, hogy megfejtettem, szép, metaforikus, de ha az orgazmusra utalna, akkor tán túl drabálisan költői.) Másfelől fontos lények a földről elrepülni képes madarak, az ég madarai: a holló, a varjú, a fürj, a pacsirta, a sirály, a hóbagoly (és a páva, bár az nem sokat repül). Már az első oldalon kiderül, hogy Katerina aranysárga madárrá tud változni, és el tud repülni „a földhöz kötött rabságból”. Ha nagy bánata van, és ha nagyon jó neki, akkor repül, nem bírván a földi létet, kiszakad belőle.

Az ÉS könyve szeptemberben - Tompa Andrea: Omerta. Hallgatások könyve. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 628 oldal, 4499 Ft

Hát, itt aztán beszélnek. „Csak a hallgatás egyforma” (137.), vagy még az se. Négy különböző lélek mondja el és hallgatja el itt a magáét. Ebből áll össze a nagyszabású történet. Külön-külön nem volna annyira érdekes a négy szólam, ám így együtt olyan telt világ kerekedik ki belőlük, amilyen csak jelentős regényekben szokott. Aztán már mondhatja Eleonóra nővér, a drága Rózsika, hogy „omerta, omerta, igen jó volna már elhallgatni” (570.), mert ekkorra elvirágzott hőseink élete. Ha pedig a végén elhallgatunk, akkor az a befogadás csöndje lesz.

Nagyon szerethető regény született.

(Ütköző, a Kossuth rádió „vitaműsora”)

De rég volt! Istenem, akkor még „közszolgálatinak” lehetett gondolni ezt a kócerájt! (…) Azóta az történt, hogy már ez a lapos színvonalú vitakultúra is kiveszett. Nincs vita már csak azért sem, mert nincs olyan vendég, aki vitatkozna a kormány álláspontját képviselőkkel, mellesleg a rádió munkatársainak véleménye is mindig megegyezik a kormányéval. Végülis mindegy, hogy azért nincsenek-e ellenzéki megszólalók, mert nem akarnak menni, vagy azért, mert nem is hívják már őket – mindkét eset a műsort minősíti.

Kemény Zsófi: Rabok tovább. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 280 oldal, 3299 Ft

Az olvasó megteheti, hogy young adult regényként olvassa a művet. (Mint ahogy választhat más típusú műfajokat is, melyeket – joggal – ráaggathat: disztópia, politikai szatíra, fejlődésregény, gendertudatos romantikus regény, forradalmi regény vagy egyetemistaregény.) Ha azonban a kiadó bedobta a mélyvízbe a könyvet, magyarul ha a Rabok tovább egy pályán játszik a magyar irodalom bármely alkotásával, akkor nem lehet az életkorra hivatkozó műfajra mutatva elnézőbben kezelni. Tehát nem helyes szerintem azt mondani, hogy ezt a könyvet elvileg sem lehet összemérni Orwellel vagy Garaczival vagy Grecsóval, mert ez nem érett felnőtt irodalom, hanem fiatal felnőtt irodalom. Az életkor különben is kétféleképpen jöhet számításba: vannak az irodalomba fiatalon betörők (a tizenéves Rimbaudtól a Werther huszonéves írójáig), és vannak szerzők, akik egész életükben „ifjúsági” műveket írnak. Kemény Zsófi nem az utóbbiak közé fog tartozni, gondolom.

Bódi Attila 47 évesen jelentette meg első könyvét, rögtön egy regényt. Nem volt eddig ismert az irodalmi életben, nem tűnt fel, hogy publikált volna korábban. Mint a fülszövegből megtudjuk, 1990-ben Románia „legfiatalabb vállalkozója” volt, később kulturális szervező, mecénás, producer, 2006 óta Magyarországon él. Nem könnyű az üzleti világból az irodalomba megérkezni. Gyanús lehet az ilyen szerző. Önmagában az is szokatlan, ha valaki ennyire későn kezd regényt írni, bár többek közt Theodor Fontane is későn kezdte (igaz, ő korábban már sok mást írt), első elbeszélő műve majd’ ötven éves korában, fő műve, az Effie Briest közel hetven éves korában jelent meg. Csak mondom.

(Utópia. Neuman Gábor műsora, Klubrádió, kedd, 19.00–20.00)

Ez a beszélgetés jó példa arra, hogy az érdekes interjúalany érvényesül akkor is, ha a riporter állandóan közbevág. Sőt, éppen a közbevágásokat kihasználva válhat még gazdagabbá, árnyaltabbá a gondolatmenete. Neuman idegesítő habitusa ez alkalommal véletlenül jót tett a műsornak. Izgalmas csörte volt. De félreértés ne essék: a beszélgetés nem Neuman miatt, hanem Galántai miatt volt jó.

(Popfilter. Beszélgetések a popkultúráról. Csepelyi Adrienn műsora, Klubrádió, szerda 15.00–16.00)

A Popfilter úgy beszél populáris témákról, hogy nem válik olcsóvá, nem vicceskedik, nem okoskodik. Kíváncsian boncolgatja a jelenségeket, élvezettel keresgéli a kapcsolódásokat. Közben pedig számos olyan dologra hívja fel a figyelmünket, amelyek mellett általában szó nélkül elmegyünk. És határozottan azt állítja, hogy a populáris kultúra – kultúra. Tetszik, nem tetszik, kultúránk szerves része mindaz, ami az autóversenyek, a rap vagy a „szórakoztató irodalom” világához kapcsolódik.

Grendel Lajos: Bukott angyalok. Kalligram Polgári Társulás, Dunaszerdahely – Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft., Pozsony, 2017, 208 oldal, 2900 Ft

Ez a regény nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy számot vessen nemcsak a szabadság mibenlétével, hanem a bűnös-áldozat viszonnyal is, sőt, a történelmi bűnökkel és tragédiákkal, mégpedig egyszerű, mondhatni banális sorsokon keresztül, melyek néha mégis irracionálisak. Szembesülünk azzal, hogy vajon mit tehetett az ember a különböző történelmi helyzetekben, a háború, a diktatúra vagy történetesen a demokratikus berendezkedés ilyen-olyan személyesen megélt határhelyzeteiben. Bukott angyalok vagyunk-e valamennyien, vagy nem egyformán vagyunk bukottak, és nem egyformán vagyunk angyalok se?

(Értsünk szót! Parászka Boróka műsora minden hétköznap, román idő szerint 18–19 óra közt, marosvasarhelyiradio.ro)

Parászka hozzáállása egyértelmű. Alapszavai: szabadságjogok, transzparencia, elfogadás, szolidaritás, megértés. Értsünk szót, mondja műsorának címe. Ha utánamegy annak, lenyúlták-e fideszes körök a Székely Fesztivált, megkérdezi mindkét felet. Ugyanígy jár el a CEU ügyében is.