Mostantól az Európai Unió valamennyi polgára adómentesen főzheti és fogyaszthatja pálinkáját, és ezt a kontinens korábban elnyomott, jogfosztott népei egyes-egyedül a magyarok vezetőjének köszönhetik. A jó hírt az MTI adta közre, forrása pedig a kormányzó urunk által vívott pálinka-szabadságharc rendkívüli és meghatalmazott haditudósítója, Tállai András. Heroikus küzdelmünk tíz évig tartott, mint a trójai háború, avval a különbséggel, hogy most nem egy öregedő némber hazafuvarozása volt a cél, hanem a szabad pálinkafőzésre vonatkozó ősi és elidegeníthetetlen jogunk újbóli érvényre juttatása, aminek híján végképp szarul éreznénk magunkat Európában, különféle idegen népek karéjába beszorítva mi, magyar emberek. Kormányzó urunk azért küzdött egy álló évtizeden át, hogy ezt a züllött, deprimáló, méltatlan környezetet valahogy mégis képesek legyünk elviselni. Hatalmas harcot vállalt a magyar pálinkáért, ennek lett az eredménye a pálinkatörvény, a köztestületként működő Pálinka Nemzeti Tanács, sőt a pálinka hungarikummá szentelése is. Ezt megint csak Tállai András haditudósító mondta bő négy évvel ezelőtt Mezőkövesden, az országos pálinkaverseny és országos pálinkakóstoló megnyitóján, de valószínűleg azt követően, hogy felelőssége teljes tudatában végigízlelgette az egész felhozatalt. Különben nehéz volna elképzelni, mért kellett az alcsúti fejedelemnek hatalmas harcot vívnia annak érdekében, hogy tetszése szerinti törvényt hozzon, köztestületet állítson fel, vagy hungarikummá nyilvánítsa a Golf-áramlatot, a sarki fényt vagy bármi mást, ami az eszébe jut. Ha viszont megfelelő mennyiségű tömény hungarikumot veszünk magunkhoz, minden azonnal világos lesz, mint a nap. Évente és személyenként egy hektó pálinka elég, ennyi az, amennyit immár adómentesen lefőzhetünk, utána gond egy szál se. Hibbant kormányzat nincsen, csak kevés alkohol.

Győzelem győzelem hátán, vezérünk az ellenséget legyőzte, megalázta, sarokba térdepeltette, persze nem haragból, hanem mondhatni atyailag. Az a lényeg, hogy a tönkrevert birodalom képes legyen a hadisarcot rendben átutalni, másfelől pedig ő mégiscsak keresztény lovag, aki a csaták zajában is a felebaráti szeretet parancsát követi. Meglepő viszont, hogy eközben a másik oldalon is lobognak a zászlók és durrognak a pezsgősüvegek, annyi különbséggel, hogy ott egy olyan fogalmat ünnepelnek – megegyezés –, amely a mi vezérünknek igazából semmit se mond.Ő nem egyezkedik, nem tárgyal, nem keres kompromisszumot, hanem csatákat vív és fényes győzelmeket arat.

További különbség, hogy a belga, a francia és a holland fickó, valamint a porosz némber Európát magasztalja („We did it! Europe is strong. Europe is united!”), vezérünk pedig önmagát, viszont ő ezt komolyan is gondolja, a többieket illetően azonban lehetnek kételyeink. Hogy messzire ne menjünk, lásd a föntebb idézett lózungot, amely Charles Michel (a belga fickó) ajkát a megállapodást követő percekben hagyta el. Nagyon kimerültnek kell lenni ahhoz, hogy egy értelmes ember ilyesmire ragadtassa magát, de hát most adottak voltak a feltételek. Merkel viszont relatíve pihent állapotban jelentette ki, hogy a Magyarország ellen folyó, 7-es cikkely szerinti eljárást még Németország soros elnöksége alatt lezárják, nota bene éppen ez volt vezérünk egyik feltétele, amely ha nem teljesül, akkor igazán megharagszik.

Az a háromszázmilliárd, amelyről a frissiben beszerzett tizenhatezer léle­geztetőgéppel kapcsolatban oly sok szó esik, legyünk egészen nyugodtak, a legjobb helyre ment. Persze nem Kínába, apostoli kormányzatunk ugyan köztudottan na­gyon szereti Kínát és a kínaiakat, annál azonban több esze van, semhogy háromszázmilliárdot csak úgy lazán odalökjön nekik. Lopja a pénzt a mi apos­to­li kormányzatunk? Igen, de egyfelől az is munka, más­felől pedig háromszáz­milliárd nem aprópénz, azért még a mi legjobbjaink is hajlandók lehajolni, ha az utcán belebotlanak. Hogy mégis mekkora ös­szegről van szó, azt a közrendű állampolgár fel se bírja fogni, de azért csak próbálkozzunk. A ta­valyi év első hét hónapjában ennyi volt a ma­gyarországi szálláshelyek összesített árbevétele. Virágzó és szépen növek­vő idegenforgalom mellett, amikor a járványt még elképzelni se tudtuk volna. Vagy vegyünk egy má­sik, de ugyancsak ehhez a tárgykörhöz tarto­zó párhuzamot. Apostoli kor­mányzatunk tavaly márciusban határozott Ma­gyarország öt kiemelt turisz­tikai térségének fejlesztését illetően, és erre az öt projektre összesen háromszázmilliárdot szánt. Tavaly márci­us­tól egé­szen 2030-ig, merthogy természete­sen akkor is ugyanaz a brancs fogja gya­ko­rol­ni a hatalmat, amelyik már tíz éve tesz minket bol­doggá. Ráadásul a Magyar Turisztikai Ügy­nök­ség, amely ezt a pénzt kiporciózni hivatott, nem szociális intéz­mény. Kormánypárti képviselők és ábrándos tekintetű multi­mil­li­árdosok kas­tély­szállóit szokta támogatni, más szóval azért van, hogy az urak a zsák­mányon méltó körülmények között osztoz­kod­hassanak. De lám, három­száz­milliárdnyi jó magyar forint akkora összeg, hogy azt még Csák Máté földjén se egyszerre talicskázzák haza, hanem apránként, ahogy finom népeknél szokás.

Kormányzó urunk szerint a magyar emberek fejében a „Minszk” szó most a reménnyel azonos. Jó ezt tudni, ha ugyanis valamely családta­gunknak gyanúsan csillog a szeme, akkor eddig azt hihettük, drogot használ, noha szó nincs ilyesmiről. Minszkre gondol és reménykedik, ennyi. Kormányzó urunk ezt a nép­rajzi alapigazságot a múlt hét végén tárta a belarusz publikum elé, találkozván Lukasenka nevű szaktársá­val, akinek szintén gyakran csillog a szeme, ám ő ilyenkor nem vala­mely más diktatúra fővárosára gondol, hanem a vodkára, amelyet ko­ronavírus ellen fo­gyaszt, láthatólag eredményesen.

Hogy mit keresett kormányzó urunk Belaruszban, az elég nyil­vánvaló, rokonszenvet, gyöngédséget, baráti szókat. Az ország és in­vincibilis vezetője ennél többet nem tud nyújtani. Gazdasági élete alig van, erőforrásai a nullával egyenlők, fővárosa a legborzalmasabb hely egész Európában, legalábbis a Mercer 2016-os felmérése szerint. Ebből áll Minszk csábereje, de hát kor­mányzó urunk beéri ennyivel is. Emlé­kezzünk arra, amit hat év­e mondott Kazahsztánban. Amikor Brüs­szel­be utazunk, nincsenek ott roko­naink, viszont amikor Kazahsztánba jö­vünk, itt rokonokat találunk. Mármost amennyire a kazah nép atyánk­fia, annyira a belarusz is az, másfelől pedig kormányzó urunk pontosan tudja, ki a családtag, ki nem. Lukasenka a retyerutyánk, csak rá kell nézni, ahogy Abd el-Fattáh esz-Szíszi, Erdog˘an, Gurbanguly Berdimuk­hammedow, Hszi Csin-ping, Ilham Aliyev és Nurszultan Na­zarbajev is az, Putyinról már nem is beszélve, más kérdés, hogy ezek a dolgok változhatnak, akár óráról órára is.

Mária országa e vészterhes napokban mindinkább kaszárnyára kezd hasonlítani, apró különbségekkel persze. Az első különbség az, hogy a Magyar Néphadsereg laktanyáiban mindenki kapott enni, méghozzá nem havonta vagy negyedévenként egyszer, mint gondolnók, hanem naponta háromszor. Reggeli, ebéd, vacsora. Éjszakai szolgálat eseté­ben éjszakai pótlék, sőt, bár ezt a nyájas olvasó nyilván nem hiszi el, némely alakulatnál a harcos még ozsonnának is örvendhetett. A máso­dik különbség a szellemi színvonalban áll. Pártunk és kormányunk ci­zelláltabb elméi kétségkívül mélyenszántó megnyilatkozásokkal nyű­gözik le a nagyérdeműt, evvel együtt be kell látnunk, hogy a Magyar Néphadsereg politikai tisztjei Platónok és Arisztotelészek voltak hozzá­juk képest. A harmadik különbség pedig nyilvánvalóan morális termé­szetű. Egy hadtápos főtörzs mondta fél évszázaddal ezelőtt (talán már meg is írtam valahol), hogy tizenöt szolgálati év elteltével minden had­tápos katonát tárgyalás nélkül fel kéne akasztani. Biztosra vehető ugyanis, hogy folyamatosan kilopta az alakulat babgulyásából a mar­hahús kétharmadát és a bab felét, lopott cukrot, lisztet, zsírt, takarító­szert, talán még bakancsot is. Bitó. Komplett hadseregek, sőt komplett országok egyben történő lenyúlása azokban a történelem előtti idők­ben föl sem merült.

Danai Ussama negyvenkét éves thai képzőművész csodálkozva tapasz­talta, hogy a bangkoki reptérre érkezvén útitársaival együtt úgy hatol be az országba, mint kés a vajba, semmifajta szűrés, lázmérés, mife­ne, noha az ő járatuk Spanyolországból érkezett, az pedig mostanság nem egy tündérliget. Benyomásait azon melegében közhírré tette a Face­bookon, pár nap múlva rémhírterjesztés miatt lecsukták, azóta egy bangkoki tömlöcben terjeszti Barcelonából importált vírusait, már ha csakugyan vannak a szervezetében ilyenek. Ez a kérdés a thai hatósá­gok kíváncsiságát azóta se csigázta föl. Öt év simán kinéz neki. A szom­szédos Kambodzsában huszonnégyen ülnek azért, mert ismerőse­i­k­kel a járványt illető híreket megtárgyalták. Akad köztük ti­zennégy éves lány is, aki az iskolában előálló megbetegedések miatt frászt ka­pott, és ezt a közösségi médiában megosztotta. Nem kellett volna, ta­lán már sejti is, mennyire nem.

Föntieket a Christian Science Monitor írja, a cikk arról szól, hogy a járvány okozta vészhelyzetet némely politikus a sajtó és általában az emberek elhallgattatására használja föl. Első konkrét példája a kambo­dzsai miniszterelnök, a második a magyar. Ránk nézve ez a sorrend, nyilván mondanunk se kell, roppant sértő, annak ellenére is, hogy Hun Szen kambodzsai kormányfő szintén nem plüssmaci, hanem minden idők egyik legbrutálisabb diktátora, de épp ez az, aminek folytán kor­mányzó urunkkal egy napon említeni se volna szabad. Hun Szennek a hatalom megragadásához a vietnámi hadseregre volt szüksége, meg­őrzéséhez véres terrorra, a produkciót pedig valahol az Isten háta mö­gött, a hátsó-indiai dzsungelben tartják műsoron.

Járványról ennyi bőrt soha még le nem nyúztak. Járványokról bőrt le­húzni valójában nem is igazán szokás, pusztul a nép, világunk nagy mellényű direktorai bambán nézik, de hát tőlük ennél többet aligha várhatunk. Az emberi tudat ősformája az idő hordalékaira való báva rácsodálkozás, kivált oly esetekben, aminő például a cunami, a föld­rengés, a pestis meg a hasonlók, melyekre a köznép borzadva tekint. Fölülemelkedni rajtuk csak a zseni képes, ő ugyanis azonnal felteszi azt a magától értetődő és számára egyedül releváns kérdést, hogy tudniil­lik nekem ebből mi hasznom lesz. Sőt nemcsak felteszi, de üstöllést meg is válaszolja, kidolgozza a stratégiát, akcióba lép, és mielőtt má­sok kettőt pislantanának, minden az övé.

Legyünk tárgyilagosabbak: nem azonnal. Miniszterelnök urunk a koronavírus által tálcán kínált lehetőségeket az elején észre se vette, inkább a régi, megszokott műcsontjához ragaszkodott. A történelmi ki­hívás továbbra is a migráció, mondta a rádiójában február végén, ami­kor a lakosság már rég a vírustól rettegett. Evvel együtt be kell lát­nunk, hogy miniszterelnök urunk látszólagos rugalmatlansága nagyon is megérthető. Járt utat a járatlanért, ez ugyan földszintes bölcsesség, de tapasztalatok hosszú sora igazolja. Ráadásul ez a kérdés egyik ol­dala csupán. A másik az, hogy idejön ez a vírus vagy akármi, a közfi­gyelmet magához ragadja, tematizálni kezdi  az egész médiát, ami égbe kiáltó arcátlanság. Oly mérvű, hogy miniszterelnök urunk napokig csak hápogni tudott. Nyilván nem véletlen, hogy a köztévé még április elsején, vagyis a felhatalmazási törvény elfogadását követő második napon is migránsokkal iparkodott riogatni a nagyérdeműt, igaz, most már epidemiológiai megközelítésben, rámutatva, hogy a migránsok ví­rusokat hoznak-visznek. Nagy sikert nem aratott vele, sőt a nézők né­melyike egyenesen a bolondok napjára asszociált, de hát csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.

Illegális migránsok hozták a koronavírust, ahogy erre kormányzó urunk a múlt hét elején rámutatott, de igazság szerint mi ezt sejtettük már jó ideje. Feljebbvalóinktól az elméleti alapképzést idejekorán meg­kaptuk, nemzetközi ügyekben tisztán látunk, gazdasági, kulturális, tu­dományos és azon belül epidemiológiai kérdésekben úgyszintén. Trump azt mondta, hogy a Covid–19 „külföldi vírus”, ez ugyan hülyeség, mi azonban értjük őt. Susan Sontag bő harminc éve kimutatta, hogy a ra­gály és az idegenség képzete között szoros kapcsolat áll fönn, egyéb­ként abszolút logikus módon, hiszen a gonosz csakis valami távoli, is­meretlen akármicsoda lehet, nem pedig falubeli, vagy pláne atyánkfia. A tizenötödik században világszerte nagyot domborító szifilisz az ango­lok szerint francia himlő volt, a párizsiak szerint német betegség, a fi­renzeiek szerint nápolyi, a japánok szerint kínai. Az 1889–90-es influ­enzajárványt az angolok, franciák, németek és olaszok orosz influenzá­nak minősítették, az 1918-ast spanyolnak. Ez utóbbi valójában a kan­sasi Camp Funston kiképzőtáborból indult el világhódító útjára, de hát ilyenkor a tények a legkevésbé se számítanak.

Viszont a Covid–19 csakugyan kínai, más kérdés, hogy a terüle­tileg illetékes kommunisták szerint a vírusnak Kínához semmi köze nincs. Mi termé­szetesen nekik hiszünk, ők ugyanis hetven éve baráta­ink, bár volt tíz esztendő, amikor ez a barátság kissé fellazult. Spon­gyát reá. Most újra felnézünk rájuk, vagy legalábbis vezetőink felnéz­nek Kína vezetőire, és olyanok szeretnének lenni, mint ők, csak at­tól tar­tanak, hogy Európa közepén ez ma még kissé furán venné ki ma­gát.

Ötven évvel ezelőtt a nagytarcsai bögrecsárdákban kapható pálinkák kivétel nélkül ihatatlanok voltak, evvel együtt az irántuk mutatkozó ke­resletre nem lehetett panasz. Köszönhető volt ez főképp a nagytarcsai 104. Honi Légvédelmi Rakétaezred katonáinak, közöttük e sorok írójá­nak, akik a dolgozó parasztság érintett képviselőit némi mellékjövede­lemhez juttatták, ennek fejében pedig olyan élményekkel gazdagodtak, amilyeneket a nyájas olvasó hál’ istennek elképzelni se tud.

Nagytarcsán a cefrébe a fa alatt összekotort mosatlan, földes gyümölcsöt pakolták a vele összefogott gyomnövényekkel, az arra járó lárvákkal, rovarokkal és Istennek további élő vagy elhalt teremtmé­nyeivel együtt. Mellesleg abban az időben a cefrét ország­szerte minde­nütt ugyanevvel a módszerrel állították elő, s ha valaki esetleg mégis kilógott a sorból, amennyiben gyümölcsét kiválogatta, megmosta és kimagozta, ahhoz az elmebetegeknek járó tapintattal kö­zeledtek. Nagy­tarcsa annyiban különbözött az országos átlagtól, hogy ott szerin­tem külön e célra beszerzett döglött macskát is adagoltak a hordó tar­talmához avval a céllal, hogy a kész pálinka összetéveszthe­tetlenül egyedi ízvilágú legyen. Ezt a célt általában sikerült is elérniük.

Népünk megdöbbenve értesült arról a szomorú tényről, hogy az ország miniszterelnökének immár egyetlen fillér megtakarítása sincs.

Jön egy szélvihar, összekócolja a cserepeket, tetőfedőt kell hívni, miből? Aki spórolt pénz híján tengődik, annak biztosítása se szokott lenni, honnan is lehetne. Betegség se zárható ki, kormányzó urunk öregszik és vastago­dik, sanszos tehát, hogy előbb-utóbb bekerül a te­rületileg illetékes Szent Margit Kórházba, amely olyan állapotban van, hogy az egyik osz­tályt nem is olyan régen a kórházi dolgozóknak kel­lett kifesteniük. Ta­lán praktikus volna, ha gazdánk tartana otthon vöd­röt, spaklit, glettva­sat, csi­szolóvásznat meg más effélét avval a céllal, hogy az in­tézmény bete­geként hasznossá tehesse magát, ha már hála­pénzre egy árva pe­tákja se lesz.

Munkanélkülivé válásra pedig gondolni se merünk, milyen állást találhat magának egy hatvan felé közeledő, potrohos adóalany, aki a politikai ármánykodáson kívül semmihez nem ért? Közmun­kát, ha sze­rencséje van. Neki azonban nem lesz, minthogy a közmun­kára szánt összeget nemrég ő maga metszette vissza a saját dolgos kezeivel, er­go hiába vágyna szép fővárosunk madár­füttyös közparkjaiban kutya­szart gyűjtögetni, számára ez mindörökre vágyálom marad.