Fáy Miklós

(This Dream of You – Diana Krall, Verve, 2020)

A régi skatulya az volt, hogy itt ez a szőke cicababa, és nahát, énekelni is tud. Nahát, zongorázni is tud. Zenél. Olyan érdekes a hangja, van egy kis smirgli a felszínén, de közben mégis közelről szól, susorászik a mikrofonba, intim és mégis kemény, magának való, az örökké meghódíthatatlan nő. Nem is rossz szerep, csak az idő azért közbedumál, az örökké meghódíthatatlanokat is meghódítja valaki. Megmarad az emléke, ahogy a hangfelvétel ugyanaz marad, csak nem tudni, kinek jó. Magányos férfiak vele siratják a régi szerelmes párjukat? Van néhány Krall-lemez, amelynél azt érzem, hogy már pimaszság ennyire unatkozni az előadónak, megy, mint a hatos villamos, megállótól megállóig, maga sem tudja, miért. Ezt várják, ezt kapják.

Tovább

(Pierre-Laurent Aimard és a Concerto Budapest koncertje – Müpa, október 31.)

Aki viszont idő előtt vállalakozott a nyilvánosságra, nem tudja a darabot, és annyira nem tudja, hogy nem is tudja megmutatni, mit nem tud, nem él a mű, nincsenek alapélmények a különböző tételek alatt, még a karaktereket sem érezni, hogy most higgadt és méltóságos, most viharos, most mély és bensőséges. Most leginkább egyik sem.

Tovább

(A Fesztiválzenekar vicenzai koncertjének közvetítése a zenekar honlapján, október 25.)

Közben meg zajlik a Vicenzai Operafesztivál, ez is Fischer Iván nagyszabású vállalakozása, amelynek keretében itthon is megnézhettük, mi megy a Teatro Olimpicóban. Csak hát azt éljük, amit élünk, nem játszanak teljes operát most Vicenzában sem, hanem amolyan szimfonikusan, egy Haydn szimfónia mellé tettek részleteket az Ariadné Naxos szigetén című Richard Strauss-műből. A kalandból nem maradunk ki (vagy mégis, de erről később), a zenekar honlapján követni lehetett a koncertet.

Tovább

(Szörényi–Bródy–Gyöngyösi: István, a király – Erkel Színház, október 17.) 

Akkor mire is megy a játék? Új nemzeti klasszikus operát teremteni? Vagy bevezetőt a dalszínházba, aki ide eljön, beleszeret a természetes hangerőbe, és wagneriánussá válik? Még az is lehet, hogy akad, aki bejárja ezt az utat. Mindenesetre Wagnertől visszafelé ez már nem tűnik annyira természetesnek, még ha rázom is a lábam a ritmusra. Valószínűleg a régi ritmusra, amikor még István király elűzte asztalától a törleszkedőket. Ma már tudja, hogy ilyesmit nem szabad csinálni. Ez is egy tanulság, bár ehhez nem kell feltétlenül szimfonikus zenekar.

Tovább

(Monteverdi: Poppea megkoronázása – Eiffel Műhelyház, október 10.)

Nincs semmi baj, csak mintha már láttam volna ezt az előadást. Legalább tízszer. Valahogy így kell nyúlni a régi operákhoz, ez jelzi, hogy régi, de örök, bár én ilyen jellegű aranyifjúból sem ismerek többet, mint laza erkölcsű római nőből, így sokkal közelebb ez a színpadkép sem visz a történethez. Nem én vagyok a célközönség.

Tovább

(Bartók összes kamaraműve – 1. rész – Zeneakadémia, szeptember 30.)

A 2. szonáta annyira nehéz – na jó, Bartók biztosan értette, de akkor most miért nem nyílik meg? El van játszva, Baráti Kristóf a szokott heifetzi fegyelmével és rezzenéstelenségével, Fejérvári Zoltán a maga választékosságával megadja a lehetőséget, hogy jobban, mélyebben kerülhessünk kapcsolatba a művel, de csak azt érzem, amit a labdarúgó szakírók szoktak mondani: ez nem kisasszony sport.

Tovább

(Joyce DiDonato koncertje Bochumból – A Metropolitan Opera honlapján, október 23-ig) 

Ez a koncert is hánykolódott, Barcelonában tartották volna, de a város gócponttá vált, átvitték Antwerpenbe, de az a város is gócponttá vált, így végül Bochumba mentek vele, egy ipari csarnokból átalakított koncertterembe. Joyce DiDonato áll a pódiumon, körülbelül középen. Ha balra fordul, ott ül vele szemben az Il Pomo d’oro régizenei együttes, hat vonós, egy theorba, egy csembaló. Ha jobbra fordul, akkor meg Carrie-Ann Matheson vár rá a zongoránál. Ennyiből már körülbelül sejthető, hogy szokatlanul nagy a merítés, de talán ez így túl enyhe kifejezés: az énekelhető zeneirodalom széleit is érinti DiDonato, Monteverdivel kezd, és a XXI. század a másik vég, ősbemutatóra is sor kerül.

Tovább

(Mozart: Serenades – Hungaroton, 2020)

Tudok még mondani érveket az új lemez mellett. A hangzás sokrétűségét, nem az az alapvetés, hogy a hegedűk mindent eljátszanak, és a többit kitöltjük. Legalább meg lehet sejteni a mű félelmetességét, miközben megy ez a derűs muzsikálás. Tudok ellene is beszélni, hogy a szólóhegedűt mindig kevésnek érzem, kevésnek is meg hamisnak is, lehet, hogy csak félrehord a fülem. Hogy amikor elérünk az utolsó tételig, és most tényleg jön valami szívfájdító szépség, mintha azt mondaná Mozart, hogy ez most ifjúságod utolsó éjszakája, aztán, a tétel lassú része után megrázza magát, éljen a boldog felnőttség, akkor valamit tenni kell, hogy el is higgyük mindezt.

Tovább

(Mikor megyek Galícia felé – díszbemutató az Urániában, szeptember 14.)

Ami magát a filmet illeti, arról nehéz jókat mondani. Bezárva a gödöllői lovardába nem maradt más fölvennivaló, mint az arcok, hangszerek, kezek, az meg két órában egy kicsit kifulladós, már ismerünk mindenkit húsz perc után. Két zenemű között Kiss Emma és Oberfrank Pál buzgólkodott, kellemetlen hangon, ordibálva szavaltak részleteket Adytól, Babitstól és Gyóni Gézától. Az utóbbitól a Csak egy éjszakára küldjétek el őket kezdetű verset bömbölte a kamerába Oberfrank Pál. Lehetne több éjszakára is.    

Tovább

(KoronaGála – Eiffel Park, szeptember 7.)  

Úgyhogy leültem szépen a számítógép elé, és néztem a Facebook-közvetítést, a KoronaGála című műsort, tudván tudva, hogy most is Ókovács Szilveszter lesz a showman. És lám, tényleg, és lám, most már egyértelmű, hogy a főigazgató úr nagyon is túlbecsüli a saját műsorvezetői képességeit, össze nem illő mondatfeleket próbál összeragasztani, félig elmondott sztorikkal próbál szórakoztatni. Ámbár lehet, hogy nincs jobb.

Tovább

(Paganini: 24 caprices – Warner, 1972–2020)

Aztán jött Perlman, 1972-ben ezzel a lemezzel. Itt nem volt kérdés, hogy jó-e az időzítés, Perlman huszonhét éves, mindent tud, ami a caprice-okhoz szükséges, ami a dolog technikai oldalát illeti, és minden benne van, ami ahhoz kel, hogy megemelje, nem is megemelje, hanem helyére emelje a darabokat. Kell hozzá a hegedűhang, ami nem éles, nem csípős, nem fáj, és kell hozzá a feltétlen hit a hangszerben. Amit elhegedülök, az igaz.

Tovább

(Jonas Kaufmann-gála – Eiffel Műhelyház, augusztus 19.)

Akkor mit tud Jonas Kaufmann? A becsületes válasz az, hogy fogalmam sincs. Ez nem valami panaszfélóra, hogy bezzeg a régiek, nagyon jó Kaufmann-élményeim is vannak, bár elsősorban dalénekesként lepett meg, akár lemezen is, hogy igenis van benne valami. A rendes lemezeit folyton elfelejtem föltenni, most meg, a nagy gálán elfelejtek odafigyelni, és nem csak a távolságról van szó, mert a Thais Meditációra akkor is odafigyelek, ha egyébkén egy kissé túl lélekrázó is a szólóhegedű, de legalább valamilyen.

Tovább

Az egész egyébként arról jutott eszembe, hogy sehogy sem sikerül egy normális felvételt találnom a Vivaldi csellóversenyekből. Azt hinné az ember, hogy a csellisták egymást gyilkolják, ki a jobb, mert amúgy sincs sok lehetőségük, hogy híres szerző versenyműveit játsszák. Ehhez képest mindenki elég bágyadt, és ha ő nem bágyadt, akkor bágyadt a zenekar körülötte. Vannak jó tételek, vannak szép csellóhangok, de hogy valaki azt mondaná, hogy tessék, ez ilyen, így kell játszani, erről szól, ez az értelme, olyan egyáltalán nincs. 

Tovább

(100 Years Salzburg Festival – Deutsche Grammophon, 2020)

Viszont Salzburg épp ebben a szerencsétlen évben ünnepel, száz éve, hogy elkezdtek ünnepi játszani, a Trianon (nem tudom, ők is így hívják-e) utáni határuk legszélén, Mozart szülőfalujában. A száz évnek mindenféle hang- és képrögzített emléke is van, majdnem találomra választottam ki,  melyik is képviselje a centenáriumot. De csak majdnem.

Tovább

(Richard Strauss: Elektra – a Salzburgi Ünnepi Játékok előadása az Arte internetes oldalán) 

A rendezés szemnek kellemes, okos is, de nem Elektra-megváltás. Ami igazán hat, az a vége, ahogy a falra vetített vérfoltokon megjelennek a legyek, óriási legyek, és csak gyűlnek, gyűlnek, amíg a rajzásukkal be nem feketítik a hátteret. Azt ne higgye valaki, hogy a bűnhődés eltörli a bűnt. A rendezés helyett a legkellemesebb meglepetés az árokban vezénylő Franz Welser-Möst, akiről már sokszor mondtuk és olvastuk, hogy a két lábon járó unalom, de ennek a halvérűségnek most a jó oldalait látjuk: a mozdulatok pontosak, tiszták, egyértelműek, a zenekari játék ennek megfelelő, az énekeseknek meg van elég bajuk, legalább most azzal nem kell foglalkozniuk, hogy hol is tartanak.

Tovább

(John Williams: Live in Vienna – Deutsche Grammophon, 2020)

Most mindenesetre csak az egyik igazságnál maradva: tényleg azt hittem, hogy az önálló filmzene, úgy értem, az önállóan forgalmazott filmzene műfaja ki fog halni a mozgókép forgalmazhatóságának általánosságával. Hogy a filmzenei lemezek arra valók, hogy fölidézzék magát a filmet, amit eleinte otthon nem lehetett megnézni.

Tovább

(Händel: Agrippina – Szegedi Szabadtéri Játékok, július 19.)

Az biztos, hogy a címszereplő Mester Viktória nagyra nő a második felvonásban, a Pensieri kezdetű árián nincs mit szégyellni. Amúgy is nagyon megtámogatja ezt a pillanatot Pányik Tamás rendezése, az álmatlan, tépelődő Agrippina most madárjósol, egy döglött kacsából tépi ki a tollakat és a belső szerveket, borzasztó és nevetséges között ingadozunk, de mintha ez volna az Agrippina lényege.

Tovább

(Puccini: La Bohème – a Metropolitan Opera honlapján)

Így múlik a rendezők dicsősége, mondanám, de a lényeg az, hogy nem múlik. Hiszen ott van a régi előadás, a héten szombaton lesz mindenki számára hozzáférhető, csak be kell írni, hogy metopera.org. Ha vállaljuk. Mert először én sem tudtam, mi volna a lényeg a Bohéméletben. Az ember kiöregedik a darabból, már régen nem tartja romantikusnak a szegénységet és a padlásszobát, még Párizsban sem, nem reméli, hogy bekopog hozzá a kis művirágkészítő, vagy, ha bekopog, majd csalódottan távozik, eltévesztette az ajtót. Nem nekünk szól, nem rólunk szól. Legalábbis egy ideig.

Tovább

(Maurizio Pollini: Chopin – Deutsche Grammophon, 2019)

Magamba szálltan hallgatom. Két noktürn, három mazurka, h-moll szonáta. Minden belefér, ami Chopin, elegancia, mélység, halál. És semmi nincs benne, vagy én nem hallom, hiába próbálom át- és újragondolni a Pollini-jelenséget, hiába képzelem azt, hogy csak van valami oka az újrajátszásnak.

Tovább

(Verdi: Otello – Sony, 2020)

Nyomokban ez is egy Otello-felvétel, bár azt ma már nem engedheti meg a kiadó, hogy Otellót a címlapfotó kedvéért bekenjék bagarollal, Jonas Kaufmann-nak épp csak jó, egészséges színe van. A lemezhez kapcsolódó londoni előadásban még az sincs, őszes haj, fehér bőr. Egyelőre még nem találtak hozzá hasonló nemzetközi afrikai sztártenort, addig tessék használni a nézői fantáziát. 

Tovább
Élet és Irodalom 2024