Lehet vitatkozni azon, hogy az Index bukását Bodolai László döntése okozta, amennyiben kirúgta a főszerkesztőt, vagy az, hogy a főszerkesztő már akkor bejelentette a lap függetlenségének végét, amikor még nem volt indokolt, de ha itt leragadunk, akkor nem beszélünk a lényegről: az egész mögött ez a szörnyű rendszer áll, amelyiket Orbán Viktor üzemeltet. Lehet mondani tárgyilagosan és mértéktartó bölcsességgel, hogy ne lássuk minden rossz mögött Orbán Viktort, de én arra biztatnék mindenkit, hogy ne legyen vak: ha az egész romlott rendszert ő maga vezérli, akkor az ilyen ügyek mögött ott van. Néha saját személyében, de kormányfői pozíciójából fakadóan a szennyes ügyekhez jobbára az eszmei hátteret szervezi és hirdeti, lásd: legyen a magyar sajtó magyar tulajdonban. Lásd, legyenek a magyar bankok magyar kézben. Hogy ennek mi értelme, kérdéses, de így lesz. Ezekkel a hangzatos kinyilatkoztatásokkal megteremti az ideológiai hátteret, ha ez megvan, jöhetnek a trógerek, akik végrehajtanak mindent. Az egyik Vaszily Miklós, aki azonnal készültségbe helyezi magát, amikor a sajtószabadság még meglévő elemeinek valamelyikét le kell rombolni, vagy épp ellenkezőleg: föl kell építeni valamit, ami viszont természetéből adódóan rombolja a nyilvánosságot. Még korábban bevásárolta magát az Indexet kiszolgáló Indamédiába, ezt megelőzően pedig ott ült az Origo, az MTVA, az Echo TV és a TV2 vezetésében is, azok átalakításakor. Ahogy Polyák Gábor nyilatkozta a hvg.hu-nak: ha Vaszily Miklós megjelenik, onnantól kezdve egyértelmű, hogy a háttérben Orbán Viktor maga is hozott már egy döntést.

Cenzúrázatlanul beszél Európa jövőjéről Orbán Viktor, Vučić szerb elnök és Janša szlovén miniszterelnök szerdán egy webkonferencián – jelentette be Balog Zoltán, a Polgári Magyarországért Alapítvány elnöke egy Facebook-videóban a múlt hét végén. A cenzúrázatlan beszélgetésről, lévén, hogy lapzárta után zajlik, nincs lehetőségünk beszámolni, de ez a cikk nem is erről szól.

Hanem arról, hogy a Facebook-hírben vagy talán csak megfogalmazásában van valami sompolygó kioktatás, ami mindenkinek szól, aki ezen a hármason kívül rekedt, legfőképpen is nyilván Brüsszel bürokratanyelven beszélő bürokratáinak. Hirdeti a mondat, hogy akad Európának még olyan térsége, ahol szabad, sőt követendő és természetes a nyílt beszéd. Büszkén és harsányan kiáltja a világnak, hogy a webkonferencia résztvevői elutasítják a mellébeszélést meg a félretájékoztatást. Balog bejelentése azt sugallja, hogy mindennek az alapja az akadályok nélküli őszinte eszmecsere. Majdnem azt írtam, nyitott társadalom, de hát józan mértéktartás.

Megint napirenden a kis forgalmú vasútvonalak ügye. Ez az alapjában véve közlekedési kérdés lassan két évtizede a politikai alkudozás fontos terepe. Egyfelől a jobboldal hazugságainak, másfelől a korábbi szocialista–szabad demokrata kormány elgyávulásának a története. A Fidesz útja a kis forgalmú vasútvonalak megvédésétől ezek leállításáig. Az MSZP–SZDSZ útja a reformtervektől a szétesésig.

A vita arról folyik, hogy meg kell-e menteni ezeket a kevés utast szállító vasútvonalakat. Különösen ott, ahol mindössze néhányan váltanak jegyet, ez az utazóközönség legföljebb a szabadjegyes vasutasokkal bővül, és ezt a forgalmat át kell terelni autóbuszra. A korábbi szocialista–szabad demokrata kormány második ciklusában erőtlen és bátortalan reformba kezdett, és a visszafejlesztést ambicionálta. Ez az akkori államkassza több milliárd forintos megtakarítását jelentette. Az akkori kormány bezárt több száz kilométer vasúti pályát, aztán leállította a tervet: egyszerűen megijedt a Fidesz ellenpropagandájától. Az akkori jobboldali ellenzék álláspontja ugyanis az volt, hogy a kis forgalmú vonalak azért kis forgalmúak, mert az állam nem költ rájuk, korszerűtlenné váltak, lassúak, ezért nem utaznak rajtuk elegen. 2008‑ban, a válság kellős közepén persze nehéz lett volna az államcsőd árnyékában komolyabb összeget elvonni az amúgy ráfizetéses kis forgalmú szárnyvonalak megtartására, de ellenzékből minden más.

Parlamenti közvetítés valamikor a hét elején. Az ember erős késztetést érez, hogy kikapcsolja a tévét, de hát mégiscsak az ország vezető emberei vitatkoznak, mégpedig különösen nehéz helyzetben. Vírusveszély van, rendkívüli állapotok, ma még nem tudni, milyen végkifejlettel. Két hónap alatt megváltozott minden, az utcán maszkban közlekedő emberek, korlátozott kijárási lehetőségek, az ügy természetéből adódó gazdasági bajok. A lakosság jelentős része már egy hónapja fölélte a tartalékát, kiderült, hogy a különleges helyzetre tekintettel bevezetett távoktatás alapjában véve csődöt mondott – abból a szempontból mindenképpen, hogy az alapfokú oktatásban részt vevő iskolások harminc százalékának semmilyen informatikai háttere nincsen, vannak országrészek, ahol ez a szám ötven százalék.

Belenéz hát az ember a parlamenti közvetítésbe, mégis miről beszélnek a plenáris ülésen. Nyilván véletlen, de az első mondat, amit hall, a miniszterelnök szájából hangzik el: „...nem önök lőtték ki az emberek szemét? Nem arról van szó, hogy kedden van az évfordulója annak a beszédnek, aminek nyilvánosságra kerülése kiváltotta az emberek elégedetlenségét, amit önök nem párbeszéddel, hanem kardlapozással és szemkilövetéssel próbáltak orvosolni?”

Egy hónapja járt az ATV stúdiójában Parragh László, ahol arra a kérdésre, miért nem azokban az ágazatokban avatkozik be a kormány, amelyekben már eddig is sokan vesztették el állásukat, az iparkamarai elnök ezt válaszolta: „Most erre mit mondjak? Annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, és most is megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni.” A kérdés persze nem az volt, hogy ő vagy a testület mit tud tenni, hanem arra irányult, neki mint Orbán egyik kengyelfutójának van-e tudomása arról, miért nem ott segít a kormány, ahol már április első hetében is sok volt a munkanélküli. Hogy a válságkezelés egyik szaktekintélye már az elején sem tudott semmit a válság kezeléséről, az akkoriban meghökkentő volt, de mára annyi ellentmondásos nyilatkozat, slendrián fogalmazású határozat, miniszteri levél született, hogy már senki sem emlékszik rájuk, egymást szorítják ki az emlékezetből.

Pedig Parragh mondata történetesen az utolsó szóig igaz: csakugyan nem tudnak mit kezdeni a válsággal. Még onnét is elbocsátották a munkavállalók jelentős részét, ahol legelőször segített a kormány, és hol van még a vége. Az idegenforgalomnak kampó – mutatott rá a kormányfő, és Palkovics miniszter még azon a héten bejelentette, hogy a turizmus támogatására 600 milliárd forint jut. ​A munkáltatók általános véleménye szerint a segélyezés rendszere ki sincs dolgozva, és hát ahol korrupció van, ott korrupció van: semmiféle közbizalom nincs arra vonatkozóan, hogy a válságprogram keretében oda jutnak a pénzek, ahova kellenének.

Másfél hónapja van tényleges járványhelyzet Magyarországon, ennyi idő többnyire elég szokott lenni Orbánnak, hogy uraljon bármilyen különleges szituációt. Most azonban messze nincs igazán alakító helyzetben, még mindig csak követi az eseményeket. Gyenge embereket hozott elő, az ijesztő méretű irányító minisztérium nehezen reagál, visszataszító vita a fővárossal és a nagy veszély: a társadalmi szétszakadtság. Hamarosan ez utóbbi lesz a legnagyobb baja, mert a lakosság egy része a maradékait is föléli, az állami ellátás nélkül maradt oligarchátus pedig hamar a nyakára nőhet.

A televízióban Parragh László vírusválság kérdéskörben nyilatkozgat. Ahhoz képest, hogy részt vett a kormány válságkezelő csomagjának létrehozásában, meglepően tájékozatlan, viszont ezt egy pillanatra sem rejti véka alá. Szinte bármit kérdeznek, arról vagy fogalma sincsen, vagy olyan is előfordul, hogy már a kérdésen is elcsodálkozik. Tájékozatlansága mellett őszinteségével magasodik hivataltársai fölébe. Ő tárgyszerűen kijelenti, hogy a föltett kérdésre nem tud válaszolni, ezzel szemben kollégái mindenre válaszolnak, akár képesek valami értelmeset mondani, akár nem. Parragh nem tud, de udvarias köhintéssel máris várja a következő kérdést, amit megint nem lesz képes megválaszolni. 

Április 6. ebben a meglehetősen egyhangú tájékozatlankodásban is nevezetes nap. Az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége volt, a riporter afelől érdeklődött, miért épp azokat az ágazatokat támogatja a kormány, amiket támogat, miért nem ott avatkozik közbe, ahol már most is sokan vesztették el állásukat. Parragh ezt válaszolta: „Most erre mit mondjak? Annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, és most is megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni.”

A kormánypárti többség tíz éve veszi semmibe a parlamenti ellenzéket. Pökhendi és lekezelő. Most, a hét elején, amikor szüksége lett volna rá a négyötödös szavazati arányhoz, szemére veti, hogy nem együttműködő olyan döntés meghozatalában, amelyik beláthatatlan ideig hatalmazná föl a kormányt különleges rendelkezések meghozatalára és azok hatályban tartására. Erről folyt hétfőn a parlamenti vita. A kormány törvényjavaslatot nyújtott be, amelyben a március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet meghosszabbítását, az eddig hozott intézkedések megerősítését és a további intézkedésekre adott felhatalmazás megadását kéri. A vita lényegében arról szólt, hogy a felhatalmazás határozott ideig szóljon, vagy nem konkrét időpontig, hanem a járvány végéig, amit a kormány vagy az Országgyűlés állapítana meg. A kormánypárt egyik érve az volt, hogy ilyen helyzetben folyamatosan kénytelen hozni olyan szabályokat, amelyek a járvány egészségügyi és gazdasági hatásainak csökkentését szolgálják. Ma még az sem látszik pontosan, milyen körben válik szükségessé a szabályozás, az meg különösen nem, meddig tart a veszélyhelyzet. Vagyis arra kértek felhatalmazást, hogy a kormány bármiről és bármeddig dönthessen. Kétségtelen, tartalmilag korlátozó, hogy mindez a koronavírusra tekintettel történhet, de az elmúlt tíz év azt mutatja, ez a kormány a saját maga által meghozott garanciális szabályokra és döntésekre egyáltalán nincs tekintettel. Ha úgy gondolja, nem korlátozza szinte semmi.  E körben először nyilván a migránsválság 2015-ös kihirdetésére gondolhatunk: pillanatnyilag sem migráns, sem ilyen jellegű válsághelyzet nincs, a ma is tartó hatálynak ezért ép ésszel felfogható indoka sincs, mégis hatályos. De ez csak a legutóbbi átmenetinek szánt intézkedés, aminek föloldásáról öt éve szó sem esik, könnyen összerakható egy korántsem teljes taxáció, kiknek mit mondott a miniszterelnök, aztán hogyan nem tartotta be!