(Mikszáth Kálmán: Novellák. Előadja Gáspár Sándor. Hungaroton, 2018)

„Próbálkoztam, magamban, az írók-távoli közeli besorolásával. Babits távoli, Kosztolányi közeli, Kemény Zsigmond távoli, Mikszáth közeli” – írta Esterházy Péter, és ennek a közelségnek tanújelét adta munkáiban, a Termelési-regényben vagy az Estiben, hogy csak a legkézzelfoghatóbb párhuzamokat emeljük ki. Bizonyára Gáspár Sándornak is, ahogyan mindannyiunknak, megvan a maga besorolása, és abból, hogy miként olvassa fel ezeket a Mikszáth-novellákat, sejthetjük, Mikszáth közel állhat a színészhez.

(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek. Előadja: Epres Attila. Kossuth–Mojzer Kiadó)

Epikai keretbe kényszerített dráma, amely színpadon él igazán – emlékszünk Agárdy Gábor és Avar István játékára az Iglódi István rendezte darabban vagy a Jeremy Irons főszereplésével játszott angol nyelvű, Londonban színre vitt változatra –, hangzó szövegként. E tekintetben meglepő, miként reagált Márai a Pesti Hírlap kérdésére, miért nem ír színpadi művet.  „Kikérem magamnak, én mindig tisztességes ember voltam” – válaszolt ingerülten.  Pedig egy évtizedes párbeszéd lezárása csak a papírról elemelve, színpadon és lemezen  üt akkorát, mint egy margóvágó.

(Radnóti Miklós: Ikrek hava. Előadja Gálffi László. Hungaroton, 2018)

A fentiekből következik, hogy bármilyen provokatív is az állítás, mégis megállja helyét, hogy az Ikrek havának – mint azt Turi Tímea egy tanulmányában megjegyzi (Tiszatáj, 2009. május) – és a belőle készült hangoskönyvnek a hazugság a fő motívuma. De, tegyük hozzá, a szó legszelídebb értelmében.

(Cserna-Szabó András: Sömmi. Előadja Stohl András. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2018)

Gazdag láda ez. Műfaji szintézisének köszönhetően ott vannak a Sömmiben a  történelmi regény, a vámpírtörténet vagy az erotikus, illetve a gasztroirodalom nyelvi kifejezőeszközei, és ott vannak a Krúdy-, Mikszáth-, Tömörkény-vendégszövegek is, amelyeket a korabeli, Szeged környéki népnyelvbe ágyazottságuk miatt csak a figyelmes hallgató vehet észre. Sokrétegű ez a szöveg, amely úgy öleli magához a hallgatót, „mint tót a hajnalt”. És magához öleli a szöveg Stohl Andrást is.  Lélegzetvételnyire sem esik ki szerepéből, ami furcsa, vagy inkább hihetetlen, mert közben a legapróbb szövegegység, akár egy igekötő kimondásának mikéntje is átgondoltnak hat.

(Szabó T. Anna Kyoto: Senki madara. A szerző előadásában. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2018)  

E történet tágabb értelmezési tartományt igényel. Lázadás vagy inkább az ember döntésszabadságának elfogadása? Modern mese az empátiáról és a toleranciáról, akár kulturális, akár személyes viszonyok egymásnak feszüléseként értelmezzük. „Szárnya-e? Ujja-e?”, végtére is mindegy. Megérint, és ez a lényeg.

 (Kosztolányi Dezső: Novellák. Előadja Lukács Sándor. Hungaroton, 2017)

„Csodálkozom, mennyi emlék-poggyászt cepelünk magunkkal, mennyi mindent, amiről nem is tudunk, mennyi mindent, ami dermedten hever bennünk, s egyszer talán még majd életre kel, vagy talán sohase kel életre többé.” Ezeknek a novelláknak az emlék-poggyászokkal sújtottak a szereplői.

(Szabó Magda: Sziluett. Előadja Molnár Piroska. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2018)

Az összegző szándék érezhetően közös. Szabó Magda esetében védjegy. „Egy kislány[é], aki a mennyországban töltötte a gyermekkorát, szülei félistenek. Nem idill ez, hanem teljesség” – mondta Esterházy az Ókút szerzőjéről. Molnár Piroskánál is időszerű, jól látszik ez a Rózsavölgyi Szalonban játszott Emberi hang című dalestjéből, amely pályája egy-egy fontos állomásához irányítja a hallgatót.

(Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány. Előadja Kern András. Hungaroton, 2017)

Mi az alkalmas forma arra, hogy ezeknek a regényeknek a lényegéből átszivárogjon valami? A rajz „nyelve” képes volt arra, hogy visszaadja a kalandregény-paródiákba mentett korabeli pesti humort, a pesti utca alakjait.  A hangzó anyag erőssége máshol keresendő: egy-egy regényfejezetet elemel a papírról, és életre kelt valamit, ami nagyon is rejtői: a kabaré hagyományát.

(Roald Dahl: Charlie és a csokigyár. Előadja Stohl András. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2017)

Rokon értelmű elismerő kifejezéseket kerestem korábban Kálloy Molnár Péter Jámbor örömök című Dahl-hangoskönyvét illetően, de Stohl András lemeze azoknál is erősebb szavakat hív elő. Elsősorban a bizarr ötlet miatt. Nem először vág bele a kiadó, hogy neverlandi utazást vegyen hangoskönyvre: Óz vagy Aliz csodaországa a példa erre. Egy a leginkább vizuális hatásokra épülő történet megállhatja a helyét csak hangzó anyagként is – ez tény. A lényeg a szereposztás: a megfelelő egyetlen emberre bízni az egészet – maradva az említett meséknél Mácsai Pálra vagy Ónodi Eszterre. Most Stohl Andrásra.

(Szerb Antal: Novellák. Előadja Máté Gábor. Hungaroton, 2017)

Don Quijote fiai, a szerelemi gyötrődést – vagy épp az ellentettét, a „magányosság úri magánügyét” – tudatosan választók társasága a szereplőgárdája a Szerb Antal novelláiból válogatott hangoskönyvnek, bár az utolsó szöveg, A menthetetlen kivétel, de a drogként ható művészi szenvedés mint téma – és a szöveg címe is – sejteti, ezzel a szöveggel sem fordított hátat az író a lovag családfájának.

(Nemes Nagy Ágnes: Bors néni könyve. Előadja Molnár Piroska, Móra Könyvkiadó, 2016)

Molnár Piroska neve erősebben kötődik a köztudatban Bors néniéhez, mint Nemes Nagy Ágnesé. Ezt az aránytalanságot mindenképpen helyrebillenti a Móra kiadó Bors néni könyve című hangoskönyve, amelyen lényegében az eredeti kötet anyagát olvassa fel Molnár Piroska. Szép kompenzáció. Bors néni karaktere helyett most a mesélőé lesz az övé, perspektívát vált tehát, de addig mégsem megy el, hogy kívülálló legyen a történetben. (…) A hanganyagba sűrűsödik valamiképp színpadi játéka is, vagy inkább a több mint húszéves szerep szeretete, így „minden olyan, csak más”.

(Lewis Carroll–Varró Zsuzsa–Varró Dániel: Aliz kalandjai Csodaországban. Előadja Ónodi Eszter. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2017)

A bolondság nélkülözhetetlen ehhez a meséhez, és tág határokat jelöl ki. Egy olyan történet esetében, ahol a szereplők versenyeznek ugyan egymással, de mindenki arra és addig fut, amerre és ameddig akar, a felolvasás is „szabad verseny”, az előadó magát hívja ki, és a kérdés az, meddig akar elmenni. Ónodi végül egészen messzire jut: karaktereit hol alaposan, hogy érintőlegesebben dolgozza ki.

(Lackfi János: Milyenek a magyarok? A szerző előadásában. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2017)

Nincs szó megbocsátanivalóról. Noha a Milyenek a magyarok? hangoskönyv nem precíz, éleslátó útikalauz, a maga nemében speciális: a kötelező „műveltséganyag” mellett mindennapi jelenségekre világít rá (például a Magyar Ember mindig talál „ügyesebb, okosabb, furfangosabb megoldást”). Még véletlenül sem „istenien steril”, de hát a magyar ember szokásrendszere sem az.

Erlend Loe: Doppler hazatér, avagy a világ vége, ahogyan ismertük. Fordította Lőrincz Balázs Bendegúz. Scolar Kiadó, Budapest, 2017, 343 oldal, 3750 Ft

Doppler otthonában, a távolléte alatt színeváltozott „kék házban” számára bántó a zaj, és ezt a fülére húzott nyúlszőr usánkával sem képes kivédeni. Ismét egy magyar vonatkozás, ami nem meglepő, mert Loe majd’ minden regényében felfedezhető, Tarr Bélától a budapesti állatkertig – és az usánka nemcsak hogy létező tárgy, amelyet Loe Magyarországon vásárolt, de a Dopplerre is jellemző makacs ragaszkodás emblémája is: viselése miatt fordítottak hátat Loe-nak a norvég állatvédők. Az író és Doppler között – Karinthy Én-Énkéje mintájára – egyébként is kézenfekvő a párhuzam: Loe hőséhez hasonlóan feleségével és három gyerekével él Oslóban, ő is kerékpározik, és sajtónyilatkozatainak pesszimizmusa azt sejteti, megfordulhatott már a fejében, hogy biciklibalesetet szervezzen magának az erdőben.

(Jonathan Swift: Gulliver utazása Lilliputba. Előadja Rudolf Péter. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2017)

Rudolf Péter és a rendezés azzal, hogy megengedi, a szöveg önmagát hozza működésbe, úgy érzem, állásfoglalást is tesz: noha a Gullivert „olvassák gyermekek édes kacagással” (Szerb Antal), történetének itt és most éppúgy helye van. Szűkebb és tágabb környezetünkben.

(Gerald Durrell: Velencei kalamajkák. Előadja Szacsvay László. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2017)

A Poszeidón nevű hajó oldalán bizalomgerjesztőnek korántsem nevezhető, hatalmas lyuk tátong. Így indul a Durrell családdal fedélzetén több napos tengeri útjára. Van itt hézag rendesen – és nem csak a lyukra gondolunk –, amint szokás turistajáratokon, az eredeti görög Uozo felvizezett, a mosdó zárja nem enged, a kabin csótányok otthona. Amennyire idegen a helyzet, annyira ismerős. A Viszony Velencében Szent Márk tere pedig egy szokványos szerelmi affér miatt lesz attrakció. Az angol humor arisztokratizmusa – főként ez utóbbi szöveg esetében – veszélyben forog, mégsem vész el, mert Szacsvay előadásmódjával ellenáll, a színész halad előre akadálytalanul, éppúgy, mint az orrán végül már két lyukkal terhelt hajó. 

Alfredo de Braganza: Amrita. Egy magyar nő, aki India legnagyobb festőművésze lett. Fordította Körösi Ivett. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016, 277 oldal, 3990 Ft

A könyv azonban melléfogás. A már több mint egy évtizede Indiában élő, egyébként a filmszakmában is dolgozó argentin Alfredo de Braganza saját témáját szürkíti el. Életrajzi regénye egy családi konfliktusokra, szenvedélyes viszonyokra, ámulatba ejtő tájak bemutatására alapozott játékfilm vázát képezhetné, de Amrita Sher-Gil festészetét – Sára Sándor filmjével szemben – háttérbe szorítja, hogy leginkább a művész magánéletének vihart kavaró epizódjait elevenítse fel: Amrita biszexualitását, szexuális kísérletezgetéseit, szembenállását családjával.  

(Erlend Loe: Doppler. Előadja Rudolf Péter. Scolar Kiadó, 2017)

Az alaphelyzet, Doppler szabadulási vágya, még ha a szerző skandináv humorral sarkítja is főhőse kitörését, a kiváltságosaknak lehet csak ismeretlen. De épp az válik valóságossá a Dopplerben, ami a társadalmi elfogadottság szempontjából általában abszurd, míg a realitás szánandó, kutyasétáltató irodisták céltalan hadakozásává amortizálódik. (…) Mondhatnánk, jókor jó ember kezébe került a regény: amikor Rudolf Pétert felkérték a felolvasására, nála épp beköszöntött a „Doppler-korszak”, mégsem az erdőbe, hanem a stúdióba költözött. És a könyv tényleg betalált: ennek köszönhető, hogy a majd’ ötórás hangoskönyvet „le se tenné” a hallgató.

(Az Ezeregyéjszaka legszebb meséi. Előadja Györgyi Anna, Kossuth–Mojzer Kiadó, 2016)

A mesék helyszínén, a dicsőséges uralkodó dicsőséges városában élő egyszerű emberek, Aladdinok és Sahrazádok, szegény asszonyok vagy szultánleányok – felettük állóik engedelmes, bábként mozgó szolgái –, a mesék valódi főszereplői azonban Györgyi Annánál sem önálló karakterek, éppolyan hasonlóak, mint kiszolgáltatottságuk, jelenlétük mégis hangsúlyos. Nem tűnnek ki a tömegből, ám nyüzsgő sokadalmuk nélkül mégsem válnának valóssá a mesés kelet terei, bazárjai, sikátorai vagy palotái, és a hangoskönyv sem tükrözné vissza a régi arab világot.

(Békés Pál: A kétbalkezes varázsló. Előadja Kálloy Molnár Péter. Móra Hangoskönyv, 2016)

Az impulzív előadásmódnak köszönhetően a gyerek hallgató számára a mese szövetébe simulnak az olyan ismeretlen, korhoz kötött kifejezések, mint a szanálás vagy a körzeti, de még a népgazdaságilag hasznosítható hétfejű sárkány jelzője sem okoz értetlenséget.  Nekünk azonban mondanak valamit, mert velük emlékezünk. A kétbalkezes varázsló megírásának koráig vezetnek vissza, vagy még régebbi időkig.