Tóth B. Judit

Papa undorodott a békáimtól. Szerette az életet, de undorodott az élőktől, míg meg nem halt. Csak saját magát szerette, meg engem. Rajongott értem. Azt mondta, a szerelme vagyok. Anyuval utálták egymást.

Nyugalomra hangolva, mindig ezt hallom. Besokallok. Anya egész nap az én régi gyerekszekrényemhez simulva ácsorog, el van varázsolva. A Klasszik rádiót hallgatja, a zenét néha megszakítja egy nyálas férfihang. Nyugalomra hangolva, mondja anyunak. Anya nem eszik, nem iszik, a szemein undok váladék.

Tovább

Babák vannak a tűzben... ismerős pici babák... Te nagyon gyorsan bokszolsz, rúgsz, bokszolsz belülről, míg föl nem ébredek.

Mikor letettek mellém, arra gondoltam, lám-lám, álomszép kislány. Az infúziós cső és a katéteren lógó pisiszacskó mellett fekvő antik angyal. Apád mondta így, antik. Nagyon bealudtál. Egyszerűen nem lehetett fölébreszteni. Mintha ott akartál volna maradni abban a másik, ismeretlen... nem is tudom, hol.

Jó volt veled aludni a Szentkirályiban. Piszkálgattad a csörgőd. Zizegett az éjszaka.

 Egyszer csak kivilágosodtak a spaletták rései. Hő... hő... hő... – mondogattad a fénynek.

Nem! Az volt az első szavad. Nem! Nem akartál lecsúszni a csúszdán, mikor az Apád verseit javítgattam a homokozó szélén ülve, és egy barátnőmre bíztalak. Nem! Napapára, a Nadira, a puha kutyakacsára azt mondtad. Nem! Ácsorogtál a kiságyadban, a hálózsákodban. Nem! Nem kell szomorú anya!

Tovább

(Ősz) Tíz lehettem, amikor egy csirkét adott kezembe nagyanyám, és nem tudtam elvágni a nyakát. Ültem a fonott háncsszéken, a sötét csabai vályogházban, és a döglött csirke halottá vált a kezemben. Hol van az a pillanat, mikor az élő már nem élő? Mikor múlik el az ősz?

 

(Messiásvárás) A magányos nagyi eljött Csabáról Pestre, könnyű díszeket aggatott a fánkra, apám hallgatag volt, gondoltam, gyötrődik még mindig a sok szörnyűség miatt, a forradalom miatt, amit képzeletemben ő okozott. Csillogott a fa, és nem is látszott az angyalhajaktól meg a gyertyalángtól, Tannenbaum, ó tannenbaum!

Tovább

– Mindenki menjen a szobájába – kiált egy orvos, és ő is elbújik. A pesti kórház magába fordult, mint egy eltévedt kagyló. A nagydarab sigheilezős fickó a feleségét akarta, de rendreutasították, hát hozzávágta a széket az orvoshoz, „heil, heil Hitler”, csak mi ketten ott a folyosón, az őrült és a másik őrült. Az odatévedt nővérke nem ért semmit, a férfi leveszi a nővérke szemüvegét, és fél markába gyűri, én jelzek, hogy baj van, menjen tovább. A folyosó tükröződik, csupa fény, boldog a kőpadló is, a férfi talán agyon fog ütni, beleöklöz az üvegajtóba, dől kezéből a vér, lerogy egy székre és fölzokog.

Töriórán szóba került, hogy feltehetően Galíciából származom, meg hogy a töritanárom ősei bozontos szakállú sátoros zsidók lehettek. Másnap minden könyvem maszatos lett, mert valaki fertőtlenítőt szórt a táskámba.

Tovább

Janó fölordít: téged le kellett volna gurítani a Taigetoszról, Jocó. Sok degenerált kommunista meg zsidó! Kibelezném mindet!

Janótól félek. Túl sok ragasztót kentem, hullámzik a papír, rossz lelkiismeretem nőttön-nő. Érzem, hogy itt van a meós. (Apám érezte meg így az ellenőröket a buszon.) Jön a márkás farmerében, a pánt nélküli fehér blúzában. Ismeretlen erők védik a portól. Filoména átlibeg a műhelyen. Jocót is megdicséri. Filoména fehér virágszirom.

Itt felejtettek a Táltos utcában. Nyilván, mert lassú vagyok. Odaát a Sárga úton folyton pánikban van a csapat. Mindig számolnak. Hány dobozt termeltek, a dobozban hány darab van, mennyit kell legyártani, hogy túlteljesítsék a normát, és akkor mennyivel keresnek többet. Számolnak, ha cigizni mennek, reggeliznek, mikor nincs munka. Kihallom mindenfelől a beszélgetésekből a számokat. Elmondják, mi mindennel jártak jól, mennyi arany ékszert sikerült leszedniük hozzátartozójukról, mielőtt eltemették. A Sárga út a számok birodalma. Mikor először átjöttünk a Táltosba, mintha kisütött volna a nap. Pedig sötét volt még, csak a rádió szólt.

Tovább

Irigylem anyut, hogy mindig fekszik, van rá ürügye.  Az egyensúlyérzékével történt valami. Olvas és elmélkedik. Sokat nézi a tengert az ablakon keresztül. Azt képzeli, hogy ott van a tenger.

Néha azért föllázad. Rossz ez így, hogy mindig ágyban vagyok! Nem hiszem. Csinálok neki káposztás tésztát, de igazában az a jó, amikor becsukom az ablakokat, és behúzom a függönyöket, és lefekszem mellé.

Még egy kicsit pötyörgök a gépben, aztán jövök, mondom. Várlak, bólogat, és besüt a nap a szobába. Szép az anyám. Öregen még szebb, mint volt gyerekkoromban. Könnyű, mint a lehelet. De nem igaz. Kiskoromban gyönyörű volt az anyám, nem tudtam elkülöníteni kicsi orrát, széles járomcsontját, sötét Ráhel-szemét, csak egy folt volt az arca, egy mindennél ismerősebb mélység kútjából előragyogó. Rajongtam érte, pedig többnyire nem nézett a szemembe, és soha nem vett a karjába. Másnak se engedte. Ragaszkodott a Pikler-módszerhez.

Tovább

Leülök a gép elé, pofozgatom a félresikerült novellámat. Nagyanyám horgolt függönyei csak két ablaktáblát takarnak, a középsőn kilátok a kertre, a hó alól kikandikáló buja zöld fűre. Anyám barátnője szerint kitárulkozó és magamutogató vagyok. Mármint az írásaimban. Megszentségtelenítek mindenkit ahelyett, hogy vigaszt nyújtanék például anyámnak. Mamut szerint a Jelenések könyvét kéne olvasnom, és verseket írnom a végítéletről. Mindezt múlt vasárnap vágta hozzám, azóta nem veszem föl a vonalas telefont, hátha ő az.

Tovább

(Gyökereim) Ha kiskoromban veszekedtünk az anyuval, úgy látta, a nyilas nagyapámra hasonlítok, az apai nagyapámra, aki Dél-Amerikába szökött. Én voltam a gonosz. Én voltam a felelős anyámért, ahogy fuldokolt, ahogy dobálta le magáról a ruhát, hogy legalább a bőre lélegezzen.

Meg kéne keresnem azt a régi mozit, ami fölött anyám éldegélt gyerekként negyvennégy telén. Copfos, elálló fülű kislány. Viszonylag könnyen megszokik mindent.

A kislány nyeli a szalonnát, amit titokban kapott. Már kipukkad a hasa.  Titokban minden kisnyilas őt eteti. Talán, mert segített fölcipelni az emeletre a székeket a moziból. Éjszaka van. Az irodában petróleumlámpa ég. A kislány az elsötétített ablakok mögött is érzi, hogy telihold van. Aludna inkább. De hát ez a félelmes úr a főnök. Az apja is lehetne.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2022