Visky András

(677) az öreg Simpf, a falu esze, takaros bejárati lépcsőt eszkábál nekünk fosznideszkából, engem szólít meg, hogy adjam a keze alá a szerszámokat, vagy szorítsam le a deszkavéget, amikor a fűrészelésre kerül a sor, sokszor megáll és leül pihenni az öreg sváb, Anyánk teát hoz neki és paradicsomkarikákkal diszített májpástétomos szendvicset, még szerencse, mondja, hogy csak a Bărăganba vittek bennünket, ő meg sem állt a cseljabinszki Plászig, ott kellett robotolnia az aranybányában, de mire odaért, már a marhavagonban befagyott a töke, mondta, és mert, hála a Szűzanyának!, befagyott, nem volt többet gondja vele, nagy tehertől szabadult meg, még szerencse, tette hozzá elgondolkozva, van azért felesége, folytatta, de nem azért, azért nem is lehetne, a feleségének, ő is józsefházi sváb, Kopejszkben fagyott be mindene, vágyak és jövő nélkül élnek soha el nem fogyó szerelemben és békességben, még szerencse, mondta a falu esze, a lágerben a 365-ös számot kapta, nyugodtan szólíthatom én is háramszázhatvanötösnek,

Tovább

(670) a józsefházi Alsó utcai, szalmatetős vályogházat az öreg Simpftől béreltük, öreg Simpf, és mindig hozzátették: a falu esze, a konyhát dupla ajtó választotta el a gazos udvartól, a bejárati falépcső elkorhadt, vagy szándékosan bontották el, hogy jelezzék, nem kell odamenni, nem lakik ott senki, a konyhából jobbra egy tágasabb szoba nyílt, amiben a lătești-i barakkunk mindenestől elfért volna, balra egy valamivel kisebb, mellette keskeny, körbepolcozott üres éléskamra, a ház kert felőli oldalán alacsony tetejű pincegádor vezetett a vasalt tölgyfa ajtóig, a kisebbik szobában Anyánk, Nényu és a lányok rendezkedtek be, az utcára néző nagyobbikban az öt fiú, a konyhai pamlagon a túlélőkre kíváncsi rokonok aludtak 

(671) a fiúszoba ablaka a szemközti magyar iskola keskeny, a műútra merőlegesen ráfutó, frissen meszelt épületére nézett, a tőlünk messze eső végében, a szolgálati lakásban Rita lakott, első és egyetlen szerelmem, ő szorított magához életemben először úgy, hogy érezzem magam egy lánnyal, boldogan megmutatta káprázatos melleit, profilból nézzed, mondta, úgy szebbek, és ő tanította meg, hogyan szívhatom a saját véremet a karomból, amikor szorongás fog el vagy rémálmok gyötörnek  

Tovább

Kovács Örs Levente (vál., szerk.): Át akarta ölelni az egész világot. Harag György színháza. MMA, Budapest, 2020. 244 oldal, 7800 Ft

Az Át akarta ölelni az egész világot című, háromnyelvű (magyar-román-angol), könyvtárgyként is figyelemre méltó Harag György-albumot (tervező: Vincze Judit) legalább három paradoxonra építi a szerkesztő Kovács Örs Levente. Az első „szívszorító paradoxont” az igen informatív bevezető tanulmányt jegyző Gajdó Tamás színháztörténész hozza szóba: Harag testamentum-előadásáról „jóval több írás született, mint korábbi rendezéseiről”. És ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló kritikákból nehezen rekonstruálhatók olykor igazán fontos Harag-előadások, és amennyiben nem rendelkezünk tévéfelvételekkel, akkor csupán kedves anekdotákra szorítkozhatunk.

Tovább

Tovább

Darida Veronika: Filozófusok bábszínháza. Kijárat Kiadó, Budapest, 2020, 196 oldal, 2500 Ft

Amennyiben a színházat a társadalom közösségi percepciója közvetlen és azonnali mintázatának tekintjük – kérdés persze, milyen meggyőződés talaján állíthatjuk ezt –, akkor különös jelentőséggel bír a Beszéd eltűnése tünetegyüttesének leírása és elemzése, amit Derida Veronika a dehumanizáció és a poszthumán színpadain figyel meg, lenyűgöző finomsággal és gondolati szigorúsággal, hiszen, mint írja, „létezik egy olyan tudati kegyetlenség is, amely a tisztánlátással rokon”. Mit mutat meg nekünk önmagunkból Romeo Castellucci, Nagy József, Valère Novarina vagy Jeles András színháza? Meddig jutottak el Pasolini és Fassbinder manifeszt transzgressziói, amelyek a „létező vagy nem létező Istent” provokálták a hústest megmutatásában, a mirigyek működésére redukált kétségbeesett szerelemben, valamint a vérben és a testnedvek kitörésében megmutatott szenvedésben? Hova tűnik a Beszéddel együtt az ember a kortárs színház színpadairól: van-e olyan, még az érzékelésünk terében maradó szemlélet, amely képes túllépni „az emberi nézőponton”? 

Tovább

Tovább

A sikerről írt traktátust (De successu) – amely leginkább a színházi siker természetét vizsgálja, és amely csak különféle fordításokban maradt ránk – Pseudo-Augustinus közvetlenül Augustinus De musica című nagy hatású műve befejezése után, tehát valamikor 389 után írhatta, mintegy annak folytatásaként. Megerősíti ezt a feltételezést az a tény, hogy a szöveg több alkalommal is szó szerinti részeket vesz át a De musica Első könyvéből, ennek is a Hatodik fejezetéből. Alypius híres történetének a fölidézése arra enged következtetni , hogy a mű születését a Confessiones megírása utáni időre tehetjük, tehát valamikor 400 körülre. Azt sem zárhatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy a párbeszéd évszázadokkal később íródott. Pseudo-Augustinus nem csak hallotta, olvashatta is a Vallomásokat, innen is szövegrészeket, jellegzetes augustinusi kifejezéseket és nyelvi fordulatokat vesz át (A Harmadik könyv Hetedik fejezetéből). Tekintettel arra, hogy a Confessionest, mint tudjuk, hangos felolvasásra szánta Augustinus, nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy Pseudo-Augustinus a számára fontos szövegrészeket megjegyezhette és így emlékezetből idéz. A hibátlan idézetek mindazonáltal azt a nézetet erősítik, miszerint a homályban maradt, mesteréért rajongó szerző Augustinus műveit behatóan ismerte. Pseudo-Augustinus párbeszéde traktátusának itt csak az első fejezetét adjuk közre, amelynek a színházi hatás és a „gonosz siker” áll a középpontjában. A „jótékony siker”, valamint a siker mérhetőségének a kérdését a következő fejezetekben fejti ki a szerző. A szövegátvételeket és idézeteket most nem jelöljük. (V. A.)

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább
Élet és Irodalom 2022