Persze a korral változik ez-az, például a rugalmasság, a fürgeség, a tudás, a tapasztalat, de hát a kor mégsem minden. Sőt, édeskevés, ám tudjuk, hogy számít. Martha Bährmann kora is számít, elvégre a hivatalokban is azt kérdezik először mindenkitől, hogy mikor született, hány éves, és nem azt, hogy mit olvasott utoljára, vagy hogy ki a legkedvesebb regényhőse, noha tudjuk, hogy bizonyos esetben az sokkal többet mond bárkiről. Egyetlen pillanat alatt többet tudnánk meg róla, ha azt mondaná, hogy ő maga Raszkolnyikov, esetleg Behrens udvari tanácsos vagy Franz Xaver Kappus. Mennyivel pompásabb belépő lenne ez, mint egy érdektelen és lelketlen évszám. Csakhogy eközben az évek száma mégiscsak összefügg mindennel, mert máskülönben mivel jelezhetnénk a test és a szellem időbeni előrehaladását, azt, ahogyan egyre közelebb és közelebb jut egy ponthoz, miközben megtörténik mindaz, amit az életnek nevezünk.

Azt gondoljuk, hogy akinek nem magyar az anyanyelve, és magyarból fordít, annak biztosan pokoli nehéz a dolga. Talán igazunk is van, még akkor is, ha mi magunk ezt a nehézséget nemigen érezzük át, csak sejtjük. Mert lelkünk legmélyén ott pihen a magyar nyelv minden szabálya, mint egy elsüllyedt hajó, amely gyerekkorunkban, a nyelvtanórákon még a felszínen lebegett. Ezt a szabálytömeget egy külföldinek meg kell tanulnia, és alighanem a világ minden országában mindenki így van ezzel, aki idegen nyelvet tanul. Joëlle Dufeuillynek francia az anyanyelve; ő annyira megtanulta a nyelvünket, hogy mai szépirodalmunk egyik nagyszerű fordítója. A francia olvasó az ő sok száz vagy inkább sok ezer órájának köszönheti a mai magyar regényvilágot. Az is megtörtént vele, hogy egy íróval együtt kapott díjat, ő a fordításért. Dufeuillynek megvan az a különös lehetősége és szerencséje is, hogy beszélhet az íróval, konzultálhat vele, hogy a homályos foltok – amelyek minden fordító életében jó néhányszor megjelennek – élesek legyenek. Ez is különös lét lehet: Párizs közepén magyar irodalmat fordítani.

Szörnyű dolgok zajlanak most a világban. Sok évtizednyi béke után előtört a harciasság, a gyilkos szellem, a nyughatatlan ember. Nyomában halottak, romok, reménytelenség. Hugo Grotius, a nagy holland jogtudós korában, a tizenhetedik században még nemcsak a békéhez volt jogunk, hanem a háborúhoz is. Csakhogy azóta durvább lett az ember – vagy talán mindig is ilyen volt, csak jobbak az eszközei. A Közel-Kelet és Ukrajna a gyilkos erőket hozza elő; nem a klasszikus harci virtust, hanem a kegyetlenséget. Nem tudjuk, hogy a jog, kivált a nemzetközi jog, a civilizációnak e mindenható fegyvere el tud-e bánni a lélek e mélyről jövő sötétségével. Hoffmann Tamás nemzetközi jogász a háború és a terrorizmus szakértője tisztábban lát a háborúk és békék világában.

Professzori alkat, de nem azért, mert olyan szigorú, hanem mert minden pillanatában tanítani akar. Vérbeli tanító, aki azt szeretné, ha mások is tudnák mindazt, amit ő. Pedig elég sokat tud, ugyanis megszállottan olvas. Pléh Csaba akadémikus, a lélektan tanára és nyelvész, évtizedekig tanított pszichológiát az ELTE-n, kutatott nyelvet, de kísérletező szellem is, szeret új utakon járni. Még ma is, sok-sok évtizedes tapasztalatokkal. Derűs és békés lélek, akitől szinte mindent lehet kérdezni, és ő válaszol is. Most jelent meg az Árnyak című önéletrajzi könyve, amelyben kicsit magáról is ír, de többet a szakmájáról és kedvelt-tisztelt mestereiről, munkatársairól. Ez alkalomból néhány civilizációs kérdést beszélünk meg.

► Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról. Kronosz Kiadó, Pécs, 2022, 245 oldal, 3950 Ft

Ez a könyv kompendium, afféle átnézet, melyből nemcsak információkat kapunk, hanem képet is. Legelőször egy költőről, akit jól ismerünk, de lehet jobban ismerni őt. Azután arról a végtelen oldalú világról, amely József Attila körül kialakult; szinte mindenről szó van itt, ami körülötte forog, az életről, a halálról, titkokról, lélekről, vagyis a sorsról. Egyes művek rejtelmes forrásairól, például arról, hogy a Tiszta szívvelt alighanem a cigány költészet sugallta; politikáról is olvasni itt, a kommunista párt és a költő közötti szellemi-lelki örök huzavonáról, így arról, hogy kié is ez a világnagyságú művész. A proletároké, a burzsoáké vagy a liberálisoké.

Ian Kershaw: A pokolba és vissza
Arz Artúr: Harc és összeomlás
Gyáni Gábor: A nő élete
Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma

► Nyissuk ki az ajtót. 55 párizsi beszélgetés. Az interjúkat készítette Cserba Júlia. Kijárat Kiadó, Budapest, 2022, 449 oldal, 5500 Ft

Nagy munka van e könyv mögött; sok-sok kutatás, keresés, sok óra, rengeteg ismeret. De nem biztos, hogy érdemes ennyi és ilyen beszélgetést visszahozni a múltból, hogy érdemes könyvvé kötni mindazt, ami talán régi társalgásban jó volt. A könyv rögzíti a pillanatot; csakhogy ezek a beszélgetések korábban folyóiratokban, hetilapokban jelentek meg, amelyek jól tűrik a múlandóságot. A „dolgozik valami új alkotáson?”–jellegű kérdések viszont húsz év elmúltával már megöregednek.

Marcel Proust regénye nem a mának való, több mint háromezer oldal, nehéz elolvasni rövid idő alatt. Mégis a világirodalom egyik hegycsúcsa, amely a Földnek szinte minden pontjáról látszik. Proust egyetlen regénye akkora, mint más írók életműve. Ekkora művet, ennyi szereplőt és helyet mozgatni már önmagában művészet. Ez az emlékezés könyve, ám nem memoár, hanem az idő bevetülése a lélekbe. „A világ hatalmas napóra csupán” – mondja. 2022 szeptemberében emlékeztek rá halálának 100. évfordulóján. Ez alkalomból készült a beszélgetés Jean-Yves Tadié irodalomtörténésszel, Proust alighanem legeslegjobb ismerőjével, kritikai kiadásának szerkesztőjével.

Somogyi Péter biológus az agyat kutatja hosszú évtizedek óta. Ismerik a világban, több mint negyven éve Oxfordban dolgozik, ott is él. Ám ettől még pontosan követi és tudja, hogy mi történik itt, Magyarországon. Tíz évvel ezelőtt a „Semmelweis-Budapest Prize” kitüntetéssel tízezer eurós jutalmat kapott. Nem tartotta meg magának, hanem kollégáival létrehozta belőle a Stephen W. Kuffler Kutatási Alapítványt, hogy fiatal és ígéretes kutatókat segítsen pályájukon. Egyéni adományokból támogatott alapítványa most kénytelen megszűnni. Az oxfordi professzort, bár a biológia világában él, a társadalom kérdései különösen foglalkoztatják, és el is mondja a véleményét.

II. Erzsébet szeretett királynő volt, kissé olyan, mint a mesékben szokott lenni. És nemcsak a birodalmában jártak csodájára, hanem a nagyvilágban is. Az ifjú uralkodó a nagymamakoráig végig fogadta a hódolatokat, amelyek alighanem a személyének és a Brit Birodalom jelképének is szóltak. Amikor meghalt, sírtak a gyászolók, mintha közeli szerettüket veszítették volna el. De talán így is volt. Szokatlan és olykor talán túlzó érzelmeket élt meg a világ, de aligha először a történelemben. Csepeli György szociálpszichológus jól ismeri a lélek és a tömeg működését. Erre a különösnek tetsző jelenségre ad magyarázatot.

József Attila világnagyság. Még akkor is, ha a nagyvilág nemigen ismeri őt, mert a nagyság egyáltalán nem attól függ, hogy kit ismernek. Lehet valaki ismeretlenül is óriás. Versei már elég régóta hódítják a lelkeket és foglalkoztatják az irodalom tudósait. Tverdota György sok-sok évtizede vizsgálja ezt az életet, írásaiban pedig megmutatja a költemények ezer és ezer arcát. József Attila-monográfiájának első része már megjelent, az a címe: Gondoljátok meg, proletárok. A második most készül; Tverdota hetvenöt éves korában is dolgozik rajta, és az az érzésünk, hogy rajongva kutatja e nagyság világát.

Sokszor előfordult már a történelemben, hogy egy ország egyik részét, rendszerint a hatalom ellenzőit megvetette a hatalom, szinte kiközösítette. Ma is látni ilyet. Komolyabb diktatúrákban pedig olyan törvényeket hoznak, amelyek a tiltakozókat hosszú-hosszú évekre börtönre ítélhetik. Oroszországnak mindig is voltak nagy szellemei, közöttük ott van Tolsztoj, Dosztojevszkij, Sztravinszkij, Malevics, Gyagilev, és persze még rengeteg alkotó. Közülük sokan tiltakoztak, ha nem tetszett nekik valami, de volt olyan is, aki inkább a csöndes alkotást választotta. Ma Oroszországban megint olyan világ van, amelyben nem jó tiltakozónak lenni. Sokan félnek, a bátrabbak kockáztatnak. A tiltakozások története a diktatúrák története is. Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész jól ismeri az orosz kultúrát, és persze annak „tiltakozástörténetét” is.

Látjuk, a huszonegyedik század már kezd szépen hasonlítani a huszadikra. Elirigyelte tőle a háborút, és némelyek – talán sokan is – nosztalgiával gondolnak vissza a régi, hadiérzülettel teli időkre. Azt hittük, hosszú lesz a béke; de hát, ha a történelem kis léptékét nézzük, hosszú is lett. Akkora háború, mint amit Ukrajna ellen indított Oroszország, háromnegyed évszázada nem volt a Földön, igaz, 1945 után rá is fért az emberiségre a pihenés, a náci Németország keltette világkatasztrófából még máig sem tért magához teljesen.

Amikor remekművet olvasunk, elmerülünk a varázsban, egy regény vagy vers birodalmában, és csak később eszmélünk arra, hogy azt szerző írta, és nem az igazi életben voltunk. Amikor erre rájövünk, elgondolkodunk azon, hogyan jöhetett a világra ez a páratlan mű. Hogyan élhetett a szerző, mit csinált, amikor éppen nem írt, kivel és mit levelezett, és pontosan azt írta-e le, amit olvasunk. Ilyenkor az írót a színpadon látjuk, de kíváncsiak vagyunk a díszletre és a kulisszára is. Egy-egy mű kritikai kiadása ezeket próbálja meg megmutatni. József Attila vagy Kosztolányi Dezső közelmúltbeli kritikai kiadásai is értelmeznek, múltat és szöveget kutatnak. A Literatura című folyóirat 2021/1. száma a kritikai kiadásról szól. Veres András irodalomtörténész a mélybe ereszkedik, amikor kritikai kiadásokat szerkeszt.

A belarusz erdőkben fölháborító dolgok történnek. Kiszolgáltatottakat használnak föl, úgy akarnak velük játszani, mint sakkozó a figurákkal. A menekülők közül több mint tízen meg is haltak. Emögött gonosz szándékot látunk. Ám ez csak a távoli fölháborodó nézőpontja, miközben ezzel alighanem a jognak is kezdenie kell valamit. Ha ugyan ezt nem csak a naiv, de igazságot kereső gondolja. Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, a CEU tanára ezért ennél sokkal összetettebbnek látja a belarusz–lengyel határ mai világát.

Gellért András: A rúdtáncosnő fegyvere – Karantén bestiárium. Kultúrbarlang Kiadó, Budapest, 2020, 190 oldal, 3190 Ft

Apró tárcák vannak előttünk, torzított hangon szólnak; minden, amiről szó van, a valóságból jön, nincs itt egyetlen pont, amely ne a jelenvaló életből eredne. És akkor is a valóságot látjuk, amikor a szerző kissé meglendíti a fantáziáját. Az abszurdból valóságos lesz, csak azért, mert a valóságunk is bizarr. Karinthys éllel veszi elő a hatalom körül zsongókat, például az udvari zenészeket, Sokát és Órefet; emlékszünk még Kosztolányi, Karinthy vagy Babits őrületére, amikor minden szót és minden mondatot megfordítottak, csak hogy egyetlen pillanatra se hagyják békén a nyelvet.