A lány alig akarta elhinni, anyukám, ez nem létezik, pont erről szól a darab, egy vízitündér szerelméről, van benne tó is, tóból kisétáló vízi ember is, valld be, hogy hallottál róla valahol. Vagy titokban tudsz csehül. Elmosolyodott az emléken, aztán elhessegette, gyerünk vissza Olaszországba. Szurkolni azt jelenti, hogy ott vagy. Egyenesen, büszkén ülsz a fotelban, mintha az opera páholyában ülnél. Összpontosítasz, minden gondolatoddal rá koncentrálsz, arra, hogy ő a legjobb. Átadod az erődet.

A hideg víztől majd fölébredsz, mondta neki anya, de ez hazugság, a hideg víztől csak még jobban reszket. Utálja a telet, utálja a kötelező hideg zuhanyt, utálja a korán kelést, a szombat fél nyolc rosszabb, mint a hétköznap hét, az iskolában legalább meleg van, hosszúnadrág, kötött pulóver, és szünetben neki lehet dőlni a radiátornak, a köpeny hamar átforrósodik, még óra közben is lehet simogatni, ha fázik a keze. Nagyot ásít, jó lett volna visszaaludni, de anya nem engedte, muszáj volt fölkelni, indulni kellett. Anya is álmos, hiába itta meg az összes kávét a nagy kotyogósból, a villamoson is csak nézett kifelé az ablakon, nem mondott semmit, azt se mondta, gyere, leszállunk, csak fölállt és a vállára akasztotta a táskát.

Nem gondoltam, hogy van gyereke. Nem látszott rajta, nem úgy nézett ki, mint egy anya. Ez volt az első hiba. Várnom kellett volna, figyelni, megtudni róla többet. Vagy legalább lelépni, amikor megláttam a gyereket. A gyerekekkel mindig baj van. Fölébrednek, megijednek, sírnak. A sírástól ideges leszek, elveszítem a fejem, kapkodok. Hibázom. De még nem tartok ott. Még nem ébredtek fel. Még a vállánál tartok, a nyakánál.

A nyakán finoman lüktet az ér. A nyakára figyeltem föl először. Fehér, ejtett vállú blúzt viselt, fekete farmert, sportcipőt. Megfeszült a nyaka, ahogy hátravetette a haját. Magabiztos, büszke nő. Tudja magáról, hogy vonzó. Nem úgy nézett ki, mint akit elhagyott a gyereke apja.

– Jó reggelt! – mondja. A pultnál áll, csak egy szürke csíkos tanga van rajta. A negyedik bordapár alatt halvány feszülést érzek. Hetes. – Remélem, nem ébresztettelek föl.

– Nem ébresztettél föl.

– Csináltam neked is. – Fehér bögrét nyújt felém, a bugyija az egyetlen mintás tárgy a konyhámban. – Tej, cukor?

– Semmi.

– Nem értem, hogy tudod így meginni.

Megvonom a vállam, elveszem a bögrét.

– Köszönöm.

– Éhes vagy?

– Nem tudom.

Az arcizmai lazák, a feje húsz-huszonkét fokos szögben jobbra döntve.

– Álmodtál valamit? – kérdezi.

A szemembe néz, a pupillái tágak. Érdeklődés.