Ketten egy új könyvről – Bene Sándor: A harmadik szirén – Zrínyi Miklós költészete. Osiris Kiadó – Gondolat Kiadó, Budapest, 2021, 1068 oldal, 7985 Ft

Bene Sándor könyvéből egy olyan költői énformálási stratégiával megkonstruált szerző alakja sejlik ki, aki nemcsak a múltat tudta (kikezdhetetlen mesterségbeli tudása és költői invenciója révén) belakni, hanem döbbenetesen élő és modern poétikai „konstrukcióként” örökítette át magát a mindenkori jelenbe. Zrínyit, a szirént nem érdemes kiszolgáltatni a biográf mozzanatok roncsait a szöveg tengerén kutató szorgos allegóriafejtőknek. A viaszt ki lehet venni a fülből. Bene sokkal meggyőzőbb, nemzetközibb módszert választ: magát a sokszólamú barokkot szólaltatja meg, a rétegezettségek, transzkulturális tükörjátékok bonyolult rendszerét tárja elénk 1068 oldalon.

„Fiatalon sokáig nem akartam írni, mert meleg vagyok, és nem mertem ezzel előállni, pedig a szerelemről van a legtöbb mondanivalóm” – írta Nádasdy a Verejték van a szobrokon című válogatott és újabb verseket tartalmazó kötetének fülszövegében. Ahhoz képest mai szemmel olvasva már az első kötet is rendkívül bátor könyv, és visszafelé tekintgetve a költő nagyon is sokat beszél a szerelemről, jeleket és maszkokat működtet, kibillenti a standard identitásokat.  „Mondja, kedves Thomas Mann, / magánál ez hogyan van?” – kérdezi a fiatal Nádasdy, mintha csak egy könnyű kuplét dúdolgatna, majd fokozatosan elviselhetetlen súlyokat aggat erre a zenebonára.

„Pilinszkynek a verseire azt lehetne mondani, hogy kár, hogy ilyen kevés, miért nem több. Az enyémre azt lehetne, kár, hogy ilyen sok, miért nem leszűrtebb, válogatottabb” – mondja áradó szeretettel a korszak másik meghatározó géniusza, Weöres Sándor egy 1981-es interjú felvételén Kabdebó Lórántnak. Nehéz lenne nagyobb gyötrelmet elképzelni, mint ha valamilyen megátalkodott személyiségzavar miatt Weöres Pilinszky, Pilinszky pedig Weöres akart volna lenni. Pilinszky attól sok, hogy túl sokat beszélteti a csöndet, az elhallgatást, Weöres meg attól, hogy retteg a csöndtől, és egy hermetikus költőhöz képest túlságosan alapos költői diagnózisokat állít fel. Az egyik egyszemű Küklopsz, a másik százszemű Árgus.

Michel Houellebecq: Intervenciók 2020
Nádas Péter: Rokon lelkek
Schein Gábor: Ó, rinocérosz
Mesterházi Mónika: Nem félek

Ketten egy új könyvről – Kukorelly Endre: Istenem, ne romolj. Kalligram Kiadó, Budapest, 2021, 169 oldal, 3500 Ft

Kukorelly költészetében rendszerint a köznapi, a triviális, a minden értelemben prózai változik át költői szöveggé, miközben a látszatnaivitás vagy csevegő könnyedség egyre fajsúlyosabbá terhelődik. Az olvasót csapdába csalja a látszat, s maga is elámul, amikor a vers végére érve úgy érzi, hogy Kukorellynél kevés agyafúrtabb költő van, hogy az összkép, az összhatás enyhén szólva is parádés. Ezt a beavatási rituálét minden egyes Kukorelly-vers képes újra meg újra eljátszani: felkínálja a sétát a könnyed, ismerős, szinte tapintható közvetlen benyomások terepéről a mélységbe, az örvényszerűen megnyíló belső univerzumba, mely a leginkább egy önreflexív kivetüléseibe belezavarodó tükörrendszerhez hasonlít.

Adamik Tamás: Latin irodalom az átmeneti korban. 9–11. század, Kalligram Kiadó, Budapest, 2020, 464 oldal, 5990 Ft

Adamik Tamás élénk színekkel ragadta meg a keresztény Európa kiteljesedésének korszakát: szemelvényekben, saját fordításokban gazdag műve kiemelkedően fontos már csak a korai magyar írásbeliség kontextualizálása miatt is.

Az ÉS könyve januárban – Frank O’Hara: Töprengések vészhelyzetben. Fordította Gerevich András, Krusovszky Dénes. Az eredetivel egybevetette Orzóy Ágnes. Az utószót írta Krusovszky Dénes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 80 oldal, 2699 Ft

O’Harát avantgárd költőnek mondják, én nem látom ezt az avantgárdot, még a „kiáltás-típusú” neoavantgárd programpoézis lelkülete is elszállt a Töprengések vészhelyzetben című kötetből, de talán a teljes életműből is. A Sziget Könyvkiadó szép költészeti sorozatának Beatköltők című antológiájába Ferencz Győző hét O’Hara-verset válogatott be: Nagy László, Somlyó György és Kántor Péter fordításait. Mivel O’Hara költészete a beatköltészet pszichedelikus extatikusságától és akciólendületétől idegen, különleges szigetnek hat még ebben a kötetben is. Bakucz József 1972-ben írt szellemes amerikai helyzetjelentésében az Új Látóhatár hasábjain O’Harát a „Kompulzív Riporterek” költői csoportosulásához sorolja, és elkülöníti mind a Ginsberg-címkés „Polémikus Üvöltők”, mind a „Vallomásos Szenvedők” irányzatától. Noha Bakucz nem hagyományos irodalomelméleti fogalomkészletet használt, alighanem ő találta meg a legjobb terminust arra a költői programra, ami az O’Hara-versekből sugárzik.

Bánki Éva: Telihold Velencében. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020, 218 oldal, 3499 Ft

Itáliában élni sokak számára azt jelenti: múzeumban (vagy kincstárban) élni. Még a kórház is az, még a mosogató is archaikus márvány, a város Bánki olvasatában történelmi értelemben a „mindent túlszabályozó öreg férfiak” kitárt törvénykönyve, s nem egyszer enged bepillantást a közgazdasági, közigazgatási, politikai világ szabályrendszerébe, vág csapást e létezés paragrafuserdejében. A múzeumban minden a régiség jogán szerez érvényt magának, nem csoda, hogy  a futurizmus egyik ellenségét épp ebben a városban találta meg.  A futurista hagyományellenesség kiáltványában két központi kategória szerepel: az édes és a sza…ros. Velence természetesen a sza…ros kategóriába tartozik, Giullaume Apollinaire nyilván boldogan írja alá a „tanúsítványt”. Bánki Éva Velence-könyvében  Velence sokszor túlcukrozott meseország, Eszter (sokszor ironikusnak ható) terminusával élve „pazarissimo”, de ez az édes nem a futuristák édese, sokkal jobban inklinál a másik minősítés felé, de azt még a legszélsőségesebb esetekben sem érdemli ki.

Billy Collins: Az a baj a költészettel. Fordította Kőrizs Imre. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020, 320 oldal, 2999 Ft 

Billy Collins Kőrizs Imrének köszönhetően reprezentatív magyar jelenlétre számíthat: az Az a baj a költészettel című válogatás be fog íródni a magyar versgenerálás programjába is, hiszen Collins az a szerencsés költőtípus, akinek alkotói módszere mások által is hasznosítható mechanizmusokat kínál anélkül, hogy az utánzó versengés manírba vagy modorba csontosodna. Kevés ilyen költő van.  Collins például az apróságok iránti vonzalomban fedezi fel az infantilizmusban gyökerező potenciális irodalmi modorosságot, csakhogy az apróságokból lehet eljutni „a titokzatos püföléséig” vagy a „nemléttel” való küzdelemig.

Csiszár Gábor: Faludy György. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2020, 288 oldal, 2500 Ft / 25 lej

A monográfia magabiztosan vezet végig az életmű állomásain: a költő, a műfordító és az önéletíró portréja mellett erőteljesebb a szokottnál a prózaíró Faludy-portré, kiderül, hogy A hosszú hajú fiúk című regény töredékei fennmaradtak a kanadai könyvtár és levéltár anyagai között, s az is bizonyítást nyer, hogy Erasmusról szóló könyve mellé egy History of Humanism című munkát is tervezett, melynek egyes angol nyelvű fejezetei szintén felfedezésre várnak, s remélhetőleg a monográfusnak lesz rá módja, hogy ezt a roppant emigrációs anyagot kutatóként részleteiben is áttekinthesse. Az irodalomtörténész érzékletesen mutatja be a nyelvek és kultúrák között mozgó Faludy hermészi alkatát, az emigrációs kultúrkörnyezetet és a transzkulturalizmus hozadékát, illetve korlátait is. Csiszár Gábor könyve jelen pillanatban minden kétséget kizáróan a legalaposabb Faludy-monográfia

Ketten egy új könyvről – Zoltán Gábor: Szép versek 1944. Kalligram Kiadó, Budapest, 2020, 368 oldal, 3990 Ft

„Kell a költő, ács, kovács, / tojáshoz a kotkodács” – írta Bárdosi Németh János, s a bizarr rigmusba ritmizált megállapítás nemcsak az 1944-es évet tekintve, minden elhallgatást és elhallgattatást számba véve, de minden egyes korszakban igaznak látszik. Érdemes eltűnődni azon is, hogy miért vágyjuk, reméljük, szinte öntudatlanul is, hogy egy-egy zseniális költő egyben erkölcsi mérce, univerzum legyen, hogy miért hisszük szinte fanatikus módon, hogy a költő valamiféle világokat szintetizáló, valóság fölött járó lény, akit, ha hazugságon, aljasságon vagy kisebb-nagyobb kóklerségen érünk, legalább úgy fáj, mint egy kisebb szerelmi csalódás. 

Mellár Dávid: Vagy valami egészen más. Kalligram Pol­gá­ri Társulás, Pozsony–Du­na­szer­da­hely, 2020, 80 oldal, 6 euró/2000Ft

A kötet egyik központi tárgya a test és hús pólusai között kibomló narratívák, szerepek, képlékeny identitások vershelyzetbe hozása, az anyagiságig lebontott absztrakció, a csontra rágott metafora, a fájdalomig kiélvezett retorika. Erős a szövegvilág kötődése ahhoz a provokatív szöveggenerálási technikához, melyet Mellár a „látvány perverziójának” nevez, s melyet esztétikai vágyként, Orpheusz tekinteteként hoz játékba. A birtoklás, az elnyerés lehetőségét saját vágyainak türelmetlensége pusztítja el, s vele együtt pusztul a teljes mitológia, a semmivé „képzelt” másik univerzuma.

Cselényi László: Akadályok földje. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2020, 328 oldal, 18 euró

Cselényi László érett költészete „monomániás” unikum, több szempontból sem hagyományos líra. Olykor magát a verset sem hozza létre, hanem partitúrát kínál, mely az olvasási irányok felszabadítása, a befogadott idegen hangok sokfélesége miatt különféleképpen szólaltatható meg. Aleatória, John Cage-féle chance music, posztszerializmus: hogy értelmezzük a szokatlan poétikai helyzetet, ilyen és hasonló zenei mankókat érdemes használni. Ez a zenei fogantatású regiszter a programozott véletlen költészete lesz, a tömbökké tagolt, számozott, mozgó szövegegységeké. Cselényi számára az irodalmi hagyomány az azt újraaktiváló tudatban a híres mallarmé-i kockadobás „szabályai” szerint működik, és az egyetlen könyvvé írandó, szerkesztendő, önazonosságát minduntalan megkérdőjelező szövegben lényegíti jelenné és jelenlétté magát.

Meliorisz Béla: Vagyunk örökké. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020, 196 oldal, 1999 Ft

A fő téma megint az időérzet megszövegezhetősége, annak a folyamatnak a dokumentálása, amelynek során az egyén és a szöveg egyaránt kiesik a „most-időből” és „nyelven kívüli válasz-jelekre” vár (Kiesni). Mihelyt versbe lépünk, ez azonnal meg is történik, a most-idő a kötetidő-hálózat része lesz, mely a romantikus végtelenségre csatlakozik rá, amikor váratlanul leáll „az idő hülye futószalagja”.  A „megtévesztő képletek” (Mindig máshol) foglyai vagyunk, melyek nem visznek közelebb a megoldáshoz, mert a megoldás idejéből előbb-utóbb kiszakadunk. A költő dolga, úgy tűnik, az idő szóra bírása (Sikerül mégis), ami Meliorisználfulltimejob.

Villányi László: Mindenek előtt. Kalligram Kiadó, Budapest, 2020, 88 oldal, 2990 Ft

A legveszélyesebb kerti évszak a május. A május féktelen buzgalma a városig terjed: „Még a villamosnak is más hangja van májusban”. Május mindent áthangol, a májusok emlékezete, időkezelése, asszociativitása, vitalitása, sőt vállalt romantikája hatja át Villányi új verskötetét.

Sebastian Barry: Végtelen napok. Fordította Morcsányi Júlia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 320 oldal, 3699 Ft 

Barry mestere az élvezetes, többdimenziós, kontrasztív leírásoknak: legyen szó bölényelejtésről, harcokról, fogolytáborról, természeti jelenségekről. Az egyes lelki térképek vagy tájélmények fraktálszerűen jelennek meg más tevékenységekben is, egy bölény testének felhasításában például bizarr módon az új Amerika képe bukkan fel: „A kések felnyitották a húst, mintha egy új ország képét festenék, csillogó, sötét földű síkságok, mindenféle medreikből kibuggyanó vörös folyók”. Ez a megnyúzás és boncolás metaforikus értelmű: Barry a nemi, a nemzeti, a történelmi emlékezés mechanizmusait érintő sztereotípiák bőre alá néz, ahol öntörvényű országokat, szabadságtereket észlel.

Sirokai Mátyás: Lomboldal. Je­len­kor Kiadó, Budapest, 2020, 68 oldal, 1699 Ft

„Fából készült hangszereken zenélek” – írja a zenész-költő, s ez szép lassan kikapcsolja az akaratot, és az egyensúlyt végül a lüktetésben éri el. Sirokai Mátyás új kötetét valamivel könnyebb az ovidiusi átváltozáspoétikához kötni: az élet folyamatos átváltozásban „létezik”, az anyag  a maga örökös anyaságában, a matéria alma matere mindig biztos. Ugyancsak finom kapcsolat sejthető azzal a speciális érzékenységgel is, mely a növényi létet az orphikus meditációk burjánzó alapjává teszi, s olyan érzelmi-lelki folyamatok sorát indítja be, melyeknek köszönhetően bármi növénnyé lehet.

Ismeretlen szerző: A Nibelung-ének. Fordította Márton László. Kalligram Kiadó, Budapest, 2020, 656 oldal, 5990  Ft

Márton László a szöveget nem heroikus vagy nemzeti eposzként, hanem regényként kezeli, melyben például a férfi–nő viszonyok asszimetriái a mítoszból a történelembe tartó és a történelemből a mítoszba vágyó határátlépésekben rajzolódnak ki a legélesebben. A mitikus őscsodákat végrehajtó Siegfried halálával és Attila hunjainak megjelenésével (a hun udvari környezet és társadalom festése nagyban hasonlít a félig pogány, félig keresztény magyarság világához), sőt, már talán az ősprimitív tisztaság illúziójából a szerelem civilizáló hatására kilépő xanteni Siegfried beilleszkedésével a burgundi lovagi etika szabályrendszerébe a mítoszi köd is egyre oszlékonyabb, a varázsmese egyre illékonyabb, s egyre inkább a történelemformáló erők pszichoszociális aspektusai kerekednek felül. Márton fergeteges drámai gócpontokat teremt a nyelvi megformálás merészségével és dinamikájával, s olykor az irónia nehezen felfejthető alakzataival aknázza alá a patetizmusra amúgy is kevéssé hajlamos szöveget. 

Lázáry René Sándor: Néhány egykori költemény. Válogatta és közzéteszi Kovács András Ferenc. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2019, 78 oldal, 40 lej, 3490 Ft

Kovács András Ferenc költészetét hagyományosan a szerepekre bomló én-ek (egók) bonyolult hálózataként szokás elképzelni: ebben a fantasztikus szövedékben arany delejjel ragyognak ki például Calvus elveszett lírájának antik szakaszai, Kavafisz sorainak retorikai indái, egy japán haikuköltő koncentrált figyelmének kidekázott szótagjai, Jack Cole jazz-szigetkéi, Alekszej Pavlovics Asztrov lélektérkép-cafatai, egy nagy magyar szonettköltő remek Shakespeare-hímzései. És az ugyancsak sikeres én-nek egyik legsikeresebbje: Lázáry René Sándor is méltán kér helyet a költő alakuló larariumában, textuális háziszentélyében, ahol megannyi önarcképet sorakoztat fel a humanista műveltségeszménybe vetett szinte vallásos hit.

Ritoók Zsigmond: Homéros Ma­­gyar­országon. Kalligram Kiadó, Buda­pest, 2019, 328 oldal, 3500 Ft

Odüsszeuszi kalandtúrára vállalkozik az, aki a hatástörténetét akarja feldolgozni: a történeti emlékhagyás kiszámíthatatlanságának Szküllája rémítget és Kharübdisze örvénylik, kavarog körülötte. Nem úszhatja meg az ideológiai, filológiai hajótörést sem, le kell szállnia a régi korok alvilágába, a repertóriumok, kézirat- és levéltárak, szövegelfekvők terében kell társalgásra bírni a holt anyagot, el kell időznie egy-egy művészi teljesítmény Kirké-mámorában, fel kell ismertetnie magát mai környezetével, és el kell foglalnia az őt megillető, régi-új helyet. Ritoók, akit csak lehet, megpróbál komolyan venni, ha tudott görögül, ha nem: minden neszre figyel, ébersége egyszerre a szakfilológusé és az empatikus érdeklődőé. Így nyeri el például intellektuális súlyát Herder felesége, aki frappánsan különböztette meg Herder és Wolf elgondolásait: „Wolf a szöveg kritikusa, férjem az epopeia belső értelmét taglalja”. Felfigyel arra is, hogy Kölcsey az egyetlen a korban, aki arra panaszkodik, hogy nincs jó Homérosz-szövegkiadása. Ritoók Kölcseyben felfedezi a korai kulturális antropológust, aki a homéroszi eposz keletkezéstörténetét a „Tahiti szelíd ege alatt” felcsendülő énekekkel és az Új-Zélandi „kannibál” csatadalokkal rokonítja.