Nehéz idők jönnek.

Merkel asszony, kormányzó urunk európai őrangyala távozik a hatalomból, pártja, a CDU–CSU pedig egy külvárosi kocsma képét mutatja záróra előtt. Az úri közönség verekszik, népszerűsége ennek megfelelően zuhan, mint a Flórián téri felüljáróról leváló betondarabok. Ott tartunk, hogy a németeknél már a zöldpárt a legnépszerűbb, és cseppet se kizárt, hogy a szeptemberi választásokat követően az ő jelöltjük lesz a kancellár.

A magyarok vezetőjének helyében éjszakánként álmatlanul forgolódnánk emiatt.

Annalena Baerbock, a zöldek társelnöke és egyszersmind kancellárjelöltje túlképzett nemzetközi jogász, alig múlt negyvenéves, gyerekkorában toronyugró volt, országos harmadik helyezett, nem ijed meg semmitől és senkitől. Merkel a nála kilenc évvel fiatalabb magyar bugrist anyáskodó jóindulattal kezelte, Baerbock nem ilyen lesz. Ismerjük a korosztályát, nekik már semmi se szent, öregedő, potrohos diktátorok csábosnak szánt mosolyától szívük nem kalimpál erősebben, csokor virággal, tábla szalonnával lábukról le nem vehetők. Kormányzó urunk az ő azeri, kazah, üzbég stb. szaktársaival azonnal megtalálja a közös hangot, a kínaiakról már nem is beszélve, viszont az Y generációhoz tartozó nyugat-európaiak közül inkább csak az elmeháborodottakkal képes szót érteni, bár velük se egykönnyen.

Nyolc város jelezte, hogy hajlandó a nyári labdarúgó Eb mérkőzéseit közönség előtt megrendezni, közölte az UEFA múlt pénteken. Bilbao, Dublin, München és Róma még gondolkodik, ami az ő helyzetükben meg is érthető, hiszen az ő vállukról a döntés ódiumát senki főhatalom le nem veszi. Nekik nincsen bölcs vezetőjük, aki mindenkinél mindent jobban tudna, vagyis a város dolgaiért a városi önkormányzat és mindenekelőtt a főpolgármester maga felel. Nehéz kenyér. Velük ellentétben magyar kollégáiknak mostanra hovatovább semmi tennivalójuk nem maradt, vígan fröccsözhetnének a kedvenc kocsmájukban, ők viszont ehelyett csak böstörködnek és bírálják kormányzó urunkat, aki helyettük dolgozik, és az orrukat is megtörli, ha muszáj. Budapest főpolgármesterét a foci-Eb ügyében senki még csak meg se kérdezte, a városháza tisztségviselői az eredményről éppúgy az UEFA április kilencedikei hivatalos közleményéből értesültek, ahogy mindenki más, két szalmaszálat se kellett a várható dicsőség reményében keresztbe rakniuk, vajon legalább megköszönték?

Ugyan.

London a rendelkezésre álló férőhelyek huszonöt százalékán hajlandó nézőket fogadni, vagyis maximum negyedházas csoportmeccsekre lát lehetőséget, Amszterdam, Bukarest, Koppenhága és Glasgow huszonöt-harminchárom százalékot ajánlott, Baku és Szentpétervár ötvenet. Egyetlen város van széles e világon, amelyik – járvány ide, járvány oda – telt házas mérkőzések rendezését vállalta, nyájas olvasónk már tudja, melyik az, de ha mégse tudná, rájön előbb-utóbb.

Van egy senki által sem ismert, miszteriózus testület, amely eldönti, ki kapjon oltást, mikor és milyet, ezt a titkot Rétvári Bence államtitkár & miniszterhelyettes szivárogtatta ki március 19-én. Nem kötötte azonnal a teljes nyilvánosság orrára, hanem csak Szabó Tímeával (Párbeszéd) osztotta meg, ő azonban azonnal kikotyogta. Meg nem állja szérdék a nyársat, asszony a titkot, mondja a népi bölcsesség, más kérdés, hogy az EMMI államtitkára/miniszterhelyettese roppant agyas ember, s mint ilyen, a föntiekkel maga is tisztában van. Következésképp csakis azt súgja meg a cserfes asszonynépnek, amit kormányzatunk az alattvalók látkörének szélesítésére vagy inkább az ellenoldal froclizására alkalmasnak tekint.

A megnyilatkozás apropóját Szabó Tímea szolgáltatta oly módon, hogy az egyébként is roppant elfoglalt államtitkárt/miniszterhelyettest okvetetlenkedő kérdésekkel háborgatta. „Az EMMI-től többek között azt kérdeztem, hogy miért nem vonják be a háziorvosokat abba a döntésbe, hogy a saját betegeik közül ki és mikor, milyen sorrendben kaphatja meg az oltást. Hiszen ki ismerné jobban a betegeket [...], mint a saját háziorvosuk?” – ezt a képviselő asszony Facebook-oldaláról idézzük. Az államtitkár & miniszterhelyettes válasza rövid volt és velős. „Az oltóanyagok felhasználásáról a Vakcina Bizottság dönt folyamatosan, hétről-hétre. A Bizottság tagja a háziorvosok képviselője is, aki javaslatokat és észrevételeket tesz, képviseli a háziorvosok tapasztalatait, aktívan részt vesz a döntések meghozatalában.”

A világ első alagútja Mezopotámiában épült időszámításunk előtt 2180 és 2160 között, legalábbis a Britannica szerint, avval a céllal, hogy a királyi palotát az Eufrátesz túlpartján levő templommal összekösse. Hossza kilencszáz méter körüli volt, a folyó medre alatt vezetett át, megépítésének nehézségei pedig az emberi képzelőerő határain messze túlmutatnak. Gyakorlati hasznáról vagy értelméről nemigen beszélhetünk, hiszen a problémát hídépítéssel jóval egyszerűbben lehetett volna megoldani, arról nem is szólva, hogy a kompot már az ősember feltalálta. Más kérdés, hogy a született uralkodó tudatában ilyesfajta megfontolások fel se ködlenek.

Ő azért építtet alagutat a nappalija és a temploma közé, mert megteheti, és csak akkor, ha a beruházás kellőképp sokba kerül.

Kormányzó urunk számára az igazi szentély a stadion, joggal várhatja el tehát, hogy ne a profanum vulgus sűrűjén kelljen magát átverekednie akkor, amikor az ő saját katedrálisába igyekszik, hanem nyíljon meg számára egy csakugyan királyi út. A helikopter-leszállóhely, lévén olcsó és pórias megoldás, szóba se jöhet, a kozmodróm talán igen, de az a következő ciklusok valamelyikében esedékes.

Chantal Delsol: A világ gyűlölete
Byung-Chul Han: Pszichopolitika
David Graeber: Bullshit munkák
Ole Thorstensen: Hogyan csináljuk jól?

Támadják a BKK-t, ám ez csak a kezdet. Támadni fogják a vízellátást, a gázellátást, a szemétszállítást is, éspedig azért, hogy a kormányba vetett bizalom meginogjon. Ezt Földi László, az akkori főpolgármester biztonságpolitikai szakértője (a továbbiakban ezredes) mondta bő három éve, rámutatva, hogy az ellenzék mostantól a városi infrastruktúra támadásával próbál zavart kelteni. Persze az utca szájtáti népének ebből semmi se szúrt szemet, nekünk ugyanis nincs olyan speciális képzettségünk, mint az ezredesnek, ami képessé teszi őt arra, hogy bármely tárgykörben kérdeztetvén lényeglátó, ám egyszersmind messzemenően pragmatikus szemléletű megállapításokat tegyen. Pályafutását a Kádár-korabeli állambiztonsági szolgálatnál kezdte, hírszerző volt, titkos ügynök, secret agent, olyan, mint Kim Philby, Frederick Forsyth vagy Graham Greene, hogy csak néhány ismertebb nevet mondjunk. Az ilyen ember másképp látja a világot, mint az egyszerű halandók, olyasmit is észrevesz, amit mi soha. Nem mellékesen a titkosszolgálat angolul intelligence service, az értelmiségszociológia által használt (orosz eredetű) intelligentsia fogalom pedig azt a kelet-európai értelmiséget jelöli, melyet küldetéstudat, a társadalom átalakításának vágya és antiburzsoá, forradalmár attitűd jellemez. Küldetéstudata az ezredesnek is van, antiburzsoá, forradalmár attitűdjét átmenetileg talonba rakta, a társadalom átalakítására irányuló szándéka viszont explicit. Más kérdés, hogy ő nem továbbfejleszteni vágyik, hanem visszabontani, nem kicsit, hanem nagyon, és ezt pillanatra se rejti véka alá, sőt.

„Leoltjuk hamarosan az egészségügyi dolgozókat, aztán végzünk a szociális otthonokban lakókkal, a harmadik kategória a hatvan év feletti, krónikus betegségben szenvedő honfitársainknak a csoportja. Ennyi kínai vakcinánk tulajdonképpen lenne is.” Az idézet szó szerinti, bár kissé tömörített, forrását megjelölnünk pedig nyilván fölösleges. Aki nem jön rá magától, az meg se érdemli azt a temérdek aggodalmat, gondoskodást, törődést, amit a legfőbb személy tanúsít iránta, sőt a kínai vakcinát se érdemli meg, ám evvel együtt megkaphatja. Kormányzatunknak nagy szíve van. A bökdösés, ha minden igaz, a szavazóhelyiségekben lesz abszolválva, nyilván nem véletlenül. Jövőre veled ugyanitt, ezt kell memorizálnia az élemedett korú honpolgárnak, ide kell egy év múlva eljönnie, erre a helyre, ahol a nyomorúságos életét megmentették, és azért kell visszalátogatnia, hogy arra a személyre szavazzon, akinek az oltóanyagot köszönheti. Nota bene kormányzó urunkra, aki elindult Marco Polo nyomában, áthatolt a Pamír fennsíkjain és a Takla-Makán sivatagon, szembeszállt ezer veszéllyel, de elhozta nekünk a Mennyei Birodalom csodaszerét, melynek birtokában esélyünk leend az ugyanonnan származó kórságot leküzdeni. Vagy ha mégse, a szociális otthonok lakóival és a hatvan fölöttiekkel akkor is rövid úton végezni tudunk.

Hajnali órán a lakásából vitték el a rendőrök a legismertebb magyar vírustagadót, de nem azért, mert bömböltette a tévét, vagy ölte a családját, vagy pláne, mert csalt, lopott, sikkasztott volna, hanem mert vírust tagadott, vagyis a nagyérdemű publikumot különféle zagyvaságokkal traktálta. Magyarországon eszerint hülyeségeket beszélni hatóságilag tilos, ergo azok a honfitársaink, akik a nagy nyilvánosság előtt rezsimkompatibilis módon szoktak megnyilatkozni, számíthatnak rá, hogy a zsandár egyszer őket is elviszi. A Btk. ide vágó paragrafusát nem találjuk, annyi azonban nyilvánvaló, hogy amennyiben a magyar törvények szerint esztelenül szólni bűncselekmény, akkor a nemzetünk legjobbjaira kiszabható büntetési tételeket csakis évszázadokban, évezredekben, sőt eonokban lehetne mérni, ha egyáltalán lehetne, és ha rájuk is ugyanazok a törvények vonatkoznának, mint mindenki másra. Elkeseredésre azonban semmi ok, először is nem ugyanazok vonatkoznak, másodszor pedig tudományos felismerésekre támaszkodva joggal remélhetjük, hogy illiberális államunkra mind szebb jövő köszönt.

Deák Mór: Anyakönyv. Vö­rös­marty Társaság, Székesfehérvár, 2019, 100 oldal, 2400 Ft

Egységes narratíva nincs, az Anyakönyv lazán összefüggő szövegek láncolata. Többé-kevésbé konstans szereplők persze vannak, de kevesen, mindenekelőtt a narrátor két felnőtt támogatója, Pityu, a nagybácsi, aki akut alkoholista, valamint Fél Imre, aki gyengeelméjű, s mint ilyen, sohase tángálja el a narrátort, ellentétben a szerető nagybácsival, aki viszont igen. Ő egyébként már a második epizódban elhalálozik, evvel együtt a későbbiek folyamán is feltűnő aktivitást mutat és brutális barom létére igazi lelki társ.

Napokig nem volt fűtés az egyik vidéki kórház COVID-osztályán, a betegek dideregtek, meleg víz híján pedig zuhanyozni se lehetett. Némelyikük párnát se kapott, összehajtogatott télikabátját rakta a feje alá, amíg a családja egy igazi vánkossal meg nem örvendeztette. A kórház szerint a hibát azóta javították, arról már nem is szólva, hogy „minden beteg részére biztosítva van az ágynemű, beleértve a párnát is”. Szívből örülünk, kivált a párnának, más kérdés, hogy ugyanezen gyógyintézet proszektúráján, akár egy halom hasított fa, hever egymáson pár tucat halott, némelyikük ruhátlanul, mármint a szemtanúk beszámolói szerint. Az intézmény erre vonatkozólag akként nyilatkozott, hogy „míg orvosaink és ápolóink megfeszített munkával betegeink gyógyulásáért küzdenek, egyesek kegyeletsértő módon próbálják meg lejáratni kórházunkat”.

A korrekt megfogalmazás az lett volna, hogy ami van, széthull darabokra, de hát a közkórház nem irodalomtudományi intézet, és ez a fennmaradására vonatkozólag óvatos derűlátásra jogosít.

Csak látom én, hogy szar a világ, tök a tromf
(Petőfi levele Aranyhoz, 1847)

Most, amikor ezt a szöveget továbbadjuk, New Yorkban reggel hét óra van, Los Angelesben hajnali négy, de az amerikai elnökválasztásnak, amely elvileg tegnap zajlott, eredménye még nincs, és jó darabig nem is lesz. Majd a hónap vége felé talán, formálisan pedig csak vízkeresztkor. Minket, magyar embereket ez amúgy se érdekel, mi az eredményt rég ismerjük, kormányzó urunk azt már szeptember végén világgá kürtölte. Trump nyerni fog, nincs B-terv, ezt tudatta országgal-világgal, akinek esze van, értett a szóból. (Mellesleg a „trump” szó ugyanaz, mint a magyar „tromf”, a német „trompf” vagy a francia „triomphe”.) Nem jóslat volt ez, hanem Amerikának szóló direktíva. Mint amikor egy külföldit útba igazítunk: innen az ötös busszal a Pasaréti térig, onnan négy megálló a huszonkilencessel, és máris ott vagy a Lipótmezőn.