► Haraszti Miklós: Orbán Viktor nyak­ken­dője. HVG Könyvek, Bu­da­pest, 2025, 143 oldal, 2990 Ft

A Marabu elegáns karikatúráival illusztrált kis könyv önmagában is remek írói munka. Nemcsak arra a kérdésre próbál válaszolni, hogy „miért lett ilyen Orbán”, hanem arról is gondolkodásra késztet, hogy miért lett ilyen Magyarország. „Kincseket kínáltunk, emberi jogokat, szabad választást és hatalommegosztást” – írja szomorúan. Szerintem mindez nem pusztán azért ment pocsékba, mert a liberálisok csapata nem tudta felvenni a harcot Orbán „vandál dühével”, de aki figyelmesen végigolvassa az elbeszélést, garantáltan közelebb jut a bukás okainak megértéséhez.

2006. szeptember 18-án, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után Sólyom László köztársasági elnök így nyilatkozott kamerák előtt: „A tegnapi hír morális válságot okozott Magyarországon.” Tizenhárom nappal később pedig: „Az országszerte kialakuló békés tüntetések számomra az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították”, bár a tévéostromot, az erőszakos megmozdulásokat a leghatározottabban elítélte. Amiként Gyurcsány Ferencet is: „A demokráciába vetett bizalmat ásta alá.” De – fűzte hozzá Sólyom, az enyémnél fennköltebb fogalmazásban – neki semmilyen közjogi felhatalmazása nincs a miniszterelnök leváltására. A miniszterelnök a parlamentnek felelős, és „az országgyűlés dönt a miniszterelnök személye felől”. Szijjártó Péter Fidesz-szóvivő mélyen egyetértett vele: „a morális, erkölcsi és politikai válságért a miniszterelnök felelős”, és természetesen mennie kell.

„Be szeretnék lenni / kegyosztó és kártékony!” (Petri György)

Bevallom, semmiféle nemzeti összetartozást nem érzek szerénységem és például Lánczi Tamás úr között, sőt azt tartom jónak, ha a nemzet nem egységes, hanem pluralizmus van, ütköznek benne az érdekek és a vélemények, de most nem ütköznek, mert Magyarországon szerintem nincs demokrácia. Továbbá semmi kifogásom, ha egy nő egy másik nővel, gyermekének anyjával családot alapíthat, mint a 2017 és 2024 közötti kormányfő tette a baráti Szerbiában, amelynek vezetőségét éppolyan szívélyes kapcsolat fűzi a világ legnagyobb rablógyilkosához, aki egyébként Oroszország államfője, mint a miénket (mellesleg: szlava Ukrajinyi!). Végül pedig fogalmam sincs, mi a fene Magyarország „alkotmányos önazonossága”, és választópolgárként kikérem magamnak, hogy jogelméleti tanulmányokat kelljen végeznem ezen Alaptörvénybe foglalt kifejezés megértéséhez.

A volt lengyel igazságügyminiszter-helyettes politikai menedékjogot kapott Magyarországon, miután az ellene indított büntetőeljárást a magyar kormány – aminek semmi köze hozzá – a jogállam eltiprásának minősítette, s ennélfogva az európai körözést lesöprendő szemétségnek.

Ám ez nem elég, mert Marcin Romanowskinak az Alapjogokért Központ csinált egy komplett új agytrösztöt Magyar–Lengyel Szabadság Intézete néven. Namost Romanowskinak többek között azért kellene bíróság elé állnia hazájában, mert a Zbigniew Ziobro nevű, kissé fasisztoid volt igazságügy-miniszter/legfőbb ügyész jobbkezeként részt vett a csaknem hatszáz lengyel állampolgár lehallgatására használt Pegasus kémszoftver beszerzésében.

Az embernek néha kedve volna politikailag kétségbeesni, de erőt vesz magán, és különben is, minek?
A dezinformáció ellen fellépő három konzorcium, egy magyar (Lakmusz–HDMO, ezen belül a Political Capital), egy cseh–szlovák–lengyel (CEDMO) és egy bolgár–román (BROD) 2024 derekán felmérést végzett négy kelet-közép-euró­pai országban, amiből a következők derültek ki:
1. A térségben Magyarországon vannak a legtöbben, akik szerint „vannak olyan titkos szervezetek, amelyek nagyban befolyásolják a politikai döntéseket” (Magyarország: 72 százalék, Bulgária: 67 százalék, Csehország: 46 százalék, Szlovákia: 43 százalék).
2. Magyarországon vannak a legtöbben, akik szerint „az európai őshonos lakosságot egy nagyszabású terv alapján bevándorlókra cserélik” (Magyarország: 57 százalék, Bulgária: 50 százalék, Csehország: 30 százalék, Szlovákia: 27 százalék).
3. Magyarországon vannak a legtöbben, akik szerint „a gyógyszercégek titkolják előlünk a betegségek ellenszerét” (Magyarország és Bulgária: 67 százalék, de az egyet nem értők száma Bulgáriában kicsit nagyobb, Csehország: 39 százalék, Szlovákia: 38 százalék).
4. Magyarországon vannak messze a legtöbben, akik szerint „Ukrajna korábban népirtást követett el a területén élő orosz kisebbség ellen” (Magyarország: 62 százalék, Bulgária: 44 százalék, Szlovákia: 32 százalék, Csehország: 27 százalék).

A magyarországi kormányzás minőségéről megoszlanak a vélemények, de az biztos, hogy a kormánynak életeleme a politikai hadviselés. Ebben új frontot ugyan nem nyitott, de új attakot kezdett azzal, hogy huszonnyolc év után a gyermekek védelmére hivatkozva gyakorlatilag betiltotta a budapesti Pride felvonulást. A gyülekezési törvény alapjogot korlátozó módosításában az akár kétszázezer forintos pénzbírság kilátásba helyezésén kívül az volt a legijesztőbb, hogy a résztvevők azonosítására lehetővé tették az arcfelismerő rendszerek használatát. Mennyiben fér meg ez az európai joggal? Balogh Zsolt György, az infokommunikációs jog szakértője, a Corvinus Egyetem oktatója válaszol.

 

Végre belpolitika.
Mivel Magyarországon nincs normális parlamenti élet, mint holmi demokráciában, a politizálásnak az utcán kell történnie, s arra nincs jobb alkalom, mint a nemzeti ünnep. Főleg az a kettő, amelyik forradalomról emlékezik meg, úgymint március 15. és október 23. Ilyenkor a kormány és az ellenzék is megmutathatja erejét, hány embert tud mozgósítani, a szónokok mindenféle hangzatosat mondanak, amin elrágódik a média, s aztán nem történik semmi. Pontosítok, utoljára 2006. október 23-án történt valami, a posztkommunista térség első színes ellenforradalmának keretében, jövőre lesz húsz éve.

Az Ukrajna elleni orosz invázió harmadik évfordulójának előestéjén Orbán Viktor alkalmasnak ítélte a pillanatot, hogy belerúgjon az ukránokba. Azt mondta úgynevezett évértékelőjében: „A háború valójában nem is Ukrajnáról, hanem arról szól, hogy az Ukrajna nevű terület, ami addig ütközőzóna, ütközőállam volt a NATO és Oroszország között, vonassék mostantól NATO-felügyelet alá.” A „hogy”-gyal kezdődő mellékmondat ugyanolyan tömény hazugság, mint a „repülőrajt”, a „senkit sem hagyunk az út szélén” vagy az „aki belenyúl a közösbe, annak levágjuk a kezét”. A NATO több ponton (és Finnország belépése óta még hosszabb szakaszon) határos Oroszországgal, ahonnan atomtöltetű Iszkander rakétákkal már 2022-ben négy NATO-tagország fővárosát lehetett elérni. Senki sem akarta „NATO-felügyelet alá vonni Ukrajnát”. 2008-ban kapott egy ködös, távlati ígéretet a tagságra, útiterv nélkül, 2018 óta pedig „tagságra törekvő ország”. Az orosz propaganda ezekre utal mint olyan tűrhetetlen provokációra, ami 2022-ben indokolta a totális támadást népirtásig menő bűncselekmények kíséretében, de hát az agresszió elleni védekezéshez a szervezettől és egyes tagállamoktól kapott segítség nem „felügyelet”.

Erre mondták gyerekkoromban az akkori idősebb nemzedékek tagjai: „Mi van, Sidolt reggeliztél?” Azaz: attól ilyen fényes az elmém? De most a miniszterelnökről van szó. Vagy nevezzük inkább fényességes padisahnak, ha már ekkora türkök lettünk. Újabban csak úgy sorjáznak ajkáról a világmindenség mély megértéséről tanúskodó kizárólagos ítéletek: „Nekünk minden élet számít.” Vagy: „Az amerikaiak meg fognak egyezni a kínaiakkal.” És: „Berlin mindig a falak városa volt.” Továbbá: „Putyin mindig tartotta a szavát.”
Az ilyen kijelentéseket persze könnyedén lehet cáfolni.

A világ tetején hülyék ülnek. Ehhez kell hozzászokni. Persze nem ilyen egyszerű, bővebben a világ állapotáról később, de a lényeg ez.

Miután Trump elsütötte azt a poént, hogy jobb volna, ha Kanada az USA része lenne, Justin Trudeau, az éppen leköszönt kanadai miniszterelnök azzal vágott vissza, hogy ennek annyi az esélye, „mint hógolyónak a pokolban”. Elon Musk riposztja így hangzott a tulajdonában lévő X (azelőtt Twitter) közösségi platformon (igyekszem szó szerint fordítani): „Kislány, te már nem vagy Kanada kormányzója, úgyhogy mindegy, mit mondasz.” A közlés két furcsaságát, azt, hogy Musk kislánynak [girl] és kormányzónak nevezi Trudeau-t, kétféleképpen lehet magyarázni.

Hazánk egyáltalán nincs elszigetelve. Nem elég, hogy Orbán tiszteletét tette Trumpnál és Musknál Mar-a-Lagóban, várhatjuk a politikai és üzleti összeborulás gyümölcseit, különös tekintettel az európai autókat kiszorító vámokra, de Budapesten járt például a kazah elnök is, teljes nevén Kaszim-Zsomart Kemeluli (Kemel fia) Tokajev. Ennek keretében megállapodás született a kőolaj- és földgázipari, valamint a hús és toll célú víziszárnyas-tenyésztési együttműködésről.

Ha Magyarország kormánya nem folytatna dezinformációs kampányt a „béke” jelszavával, akkor is nehéz volna követni, mi történik pontosan az oroszok Ukrajna elleni háborújában, és milyen politikai játszmák zajlanak a háttérben. Szenvedélyek, elfogultságok, félelmek és nem utolsósorban manipulációk zavarják a tisztánlátást. Kevesen ismerik annyira a valóságos helyzetet, mint Glen Grant, aki éveken át volt – gyakran kritikus – tanácsadó az ukrán védelmi minisztérium mellett, mi­után bebizonyosodott, hogy a semlegesség nem védi meg Ukrajnát az orosz agressziótól, és megindult a közeledés a NATO-hoz. Reformokra volt szükség, ám ezek nemegyszer elmaradtak.

Miután Trump megnyerte az elnökválasztást, a kormánybérenc hazai propagandisták és hű fogyasztóik rögtön nekirontottak David Pressman amerikai nagykövetnek mámoros örömükben, amiért viszonylag hamar lejár a megbízatása. A csujogatások közül a „Pressman go home” volt a legenyhébb, a többivel nem zilálom az idegeket.
Túl a szokásos gyűlöleten, ami azért övezi, mert bántja Orbánt és beosztottait, az indulat mögött az a feltevés rejlik, hogy az amerikai nagykövet belpolitikai súlyú és hatalommal bíró személyiség. Pedig nem tesz mást, mint hogy a saját kormányának politikáját képviseli az adott országról szerzett információkhoz igazodva. Tökéletes informáltság viszont nincs. Személyiségtől és előzetes politikai tapasztalattól is függ, hogy egy diplomata mit hisz el, és mit mennyire vesz komolyan.

Október 23-án Orbán Viktor, sok más elborult elmesziporka között, ezt tudatta a Millenáris közönségével: „Politikai ellenfeleink szerint menni kell. [Mármint háborúba Oroszország ellen – SZ. J.] Nekik 1956 tanulsága az, hogy harcolnunk kell Ukrajnáért, sőt Ukrajnában. Nekünk 1956 tanulsága az, hogy csak egyetlen dologért, Magyarországért és a magyar szabadságért szabad harcolnunk. Magyarországért és a magyar szabadságért most azzal tehetjük a legtöbbet, hogy nem veszünk részt mások háborújában.” (Mindezt két nappal azután, hogy elfogadták a törvénymódosítást, miszerint a parlament helyett a kormány dönthet a magyar honvédség külföldi bevetéséről. Csádban tehát a mi háborúnk zajlik.)

Harsogott a tömeg: „Hazaáruló!”, valahányszor csak elhangzott Orbán Balázs neve a Kunigunda úti tüntetésen, a hírhamisító központ előtt. És az embernek megfordult a fejében, mekkora bravúrt sikerült a miniszterelnök politikai igazgatójának végrehajtania, midőn pár mondattal ráébresztette a nagyközönséget főnöke külpolitikájának hazug és nemzetellenes voltára, és milyen trükkös volt, hogy közben fél kézzel az állami 56-kultusz álságosságát is leleplezte így, az ünnep küszöbén.
Persze ha továbbgondolom, egyáltalán nem biztos, hogy az említett álságosság túl sokak tudatáig eljut. Ha még tovább: nem látom jelét, hogy általános tudás volna, miszerint a kormányzat (nevezzük röviden és semlegesen így) semmilyen jelszavának nincs semmi köze az igazsághoz.