A történész, műfordító, egykori diplomata újabban geopolitikai témákba is beásta magát – a háborús konfliktusokig felbolydult világ kihívásának engedve –, s múltkutató létére megérteni kívánja a ránk váró (leselkedő) jövőt is, de a Föld-rengető tektonikus mozgások kiváltó okai között is elsősorban az egyéni és közösségi viszonylatok, identitások, viselkedésmódok szerepére kíváncsi.

► Martin József: Ismeretlen ismerősünk: Gajári Ödön élete és pályája. Az Ujság a dualizmus liberális sajtóvilágában. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2023, 319 oldal, 3990 Ft

Gajári mint képviselő és mint lapszerkesztő meggyőződéses 67-es volt, a Deák-örökség folytatója. Híve a két Tiszának – Istvánnak barátja is –, akik több mint húsz éven át kormányozták az öröknek remélt Monarchia „magyar felét”. Az Ujság ennek megfelelően – többnyire – kormánypárti volt, mai szemmel nézve a leghitelesebbek közül való. Amennyiben lojális volt a kormányhoz, ám kritikus és szókimondó a hibáival szemben. Attól tartok, ezt az attitűdöt a mai kormánypárti sajtó nem is értheti.

► Vadász János: Ikervers. L’Har­mattan Kiadó, Budapest, 2023, 144 oldal, 3990 Ft

Vadász János egész életében írt verseket, népművelő, szakszervezeti vezető és főtisztviselő korában is. Most érezte elérkezettnek az időt, hogy megszólítsa a még megmaradt olvasót. Csak jót kínál. Egyéni hangú verseket, amelyek azonban letagadhatatlanul a Petőfi-Ady-József Attila-Radnóti-Nagy László hagyomány folytatói. A „szabadság, szerelem” típusú közéleti költészet az övé: dacos, lázadó, a belenyugvást nem ismerő, „csak azért is” költészet, annak minden „fúvószenekari” attribútuma nélkül.

A Madách-évforduló – szemben a másik „ikercsillag”, Petőfi megérdemelt ünneplésével – aránytalanul kis teret kap a médiában és a nyilvánosság egyéb fórumain. Ezért én külön magánünnepet tartottam, és újra elolvastam Bíró Béla A Tragédia paradoxona című – méltatlanul elfeledett – könyvét, amely 2006-ban jelent meg világirodalmi rangú drámánkról, Az ember tragédiájáról. Jól emlékszem, akkor el voltam ragadtatva tőle. Most ugyanúgy. Arra kértem a szerzőt, idézzük fel a Tragédia rejtélyeinek akkori – számomra revelatív – megoldási kísérleteit s kutatásainak újabb eredményeit.

A 22 ezer lakosú kisvárosban, Veresegyházon is takarékoskodnak az energiával, de drasztikus korlátozásokra nincs szükség. Nem zártak be télire intézményeket – múzeumot, színházat, fürdőt stb. –, mint oly sok helyen az országban, nem kell limitálni a gyermekintézmények és az irodák hőmérsékletét, hogy valamennyi energiát megspóroljanak, s így olcsóbb, vagyis kifizethető legyen a fűtés. A villanyáram horrorisztikus drágulása természetesen itt is intézkedéseket követel – hiszen a stratégiai előnyt jelentő termálvíz kinyeréséhez is kell energia. Az előrelátó és tudatos energiafelhasználásról és a termálvízről kérdezte Szále László a polgármestert, Pásztor Bélát – akiről csak azért nem mondható, hogy 57 éve egyfolytában városvezető, mert az egykor „kenyértelen” Veresegyház 1999 óta város.

Professzor úr, ön ellopta a gyerekkoromat – ez volt az első néma fölkiáltásom, amikor olvasni kezdtem Romsics Ignác Hetven év – Egotörténelem című önéletrajzi könyvének első kötetét. Mintha a saját gyerekkorom környezetét, eseményeit, szereplőit láttam volna megelevenedni. Ugyanolyan a libapásztorkodás, a családi szüret, a kukoricafosztás és -morzsolás, a csutkaló, a disznótor, az iskola padlója, a ministrálás, a vasárnapi ebéd, szinte ugyanazok az első kedvenc olvasmányok, ugyanazok a mesék, népdalok, versek, slágerek, ugyanaz a Duna–Tisza közi őző beszéd. De még jobban megragadott a szöveg káprázatos részletgazdagsága, s az, hogy életrajzban még nem olvastam ennél őszintébb és pontosabb szöveget.

Mintha két arca lenne Bíró Bélának. Az elmélyült tudósé és az aktuális jelenségekre gyorsan reagáló publicistáé. A kettő azonban egy. A Sa­pien­tia Erdélyi Magyar Tudományegyetem professor emeritusának tudományos munkássága éppolyan friss és érdekfeszítő, mint amilyen mélyenszántóak és eredetiek esszéi és publicisztikái – főleg a Brassói Lapokban, amelynek évtizedek óta állandó munkatársa. A Kolozsvár melletti Magyarvistán élő Bíró Bélát arról kérdeztük, hogyan látta onnan a magyarországi választásokat s a nyomában érkező jövőt.

Békési László, Izsák Éva, Ha­lász Levente, S. Nagy Katalin: Vá­ros­képek. Magánkiadás, Budapest, 2021, 236 oldal, 3990 Ft

A részletekben lakozó csodák sorolására nincs mód, de mutatóba felidézek néhány súlyos, összegző megállapítást: a „három legnagyobb” – British Múzeum, Louvre, Ermitázs – közül legalább egyet mindenkinek muszáj látni, „de lehet, hogy a három együtt hozzáférést ad a világmindenséghez.” Vagy: „A krétai civilizáció nélkül – valószínűleg – nem ilyen lenne az európai civilizáció.” Én is lenyűgözve néztem egykor a drámai sorsú Knósszoszt, de arról fogalmam sem volt, hogy az ókor óta kulcsfontosságú átmenet és kapocs is az afrikai és európai városfejlődés között. Csodáltam Párizs sugárútjait is, de sose gondoltam volna a rendőrprefektus „alkotó kezére”: hogy a mindig forrongó városban a széles utak alkalmasak legyenek a tömegoszlató lovasrohamra.

Az MTA doktora, az ELTE nyugalmazott professzora 1990 és 2015 között három diplomáciai kiküldetést is vállalt Bukarestben és kétszer Párizsban. A magyar–román–francia viszony kutatója, elsősorban a legutóbbi három évszázad nemzetfejlődési folyamataira – és konfliktusaira – összpontosítva. S a cseppben a tengert: a Bánságot és Temesvárt a magyar fejlődés szimbolikus terének tekintve vizsgálja e soknemzetiségű térség bonyolult etnikai és identitásképleteinek változásait – máig ható tanulságokkal.