Vannak, akik megszállottjai a történelemnek, kutatják a város titkait, gyűjtik a sztorikat a régi huncut boszorkányságokról. Vannak asszonyok, akik az ecsedi vár széthordott köveibe meg címeres, faragott kőoszlopaiba szerelmesek – fene a kényes ízlésüket! Kutatják a város minden épületében, pincefalában, lefordított zárókövében, a férfiak borongó tekintetében, az árterek régi maradékában széthurcolt boldogságukat. Polgári házakat vetetnek az önkormányzattal, közösségi helyeket hoznak létre, a kandallók alsó köveit forgattatják fel, a régi vár területét földlokátorokkal vizsgáltatják centiről centire. Tekintélyes múltat, címeres faragványokat keresnek, bizonyítékot, jogos méltóságuk valódi gyökereit igazolva. Erre hajtanak, nem a pénzre, nem a pasikra, szexre, ez a heppjük, erre a múlhatatlanságra gerjednek, mint azok a föld mélyét vizsgáló lokátorok, amik a vár faragott köveit térképezik. A nagyecsedi Sárvárat akarják egyben, a régi dicsőséget, a környék épületköveiből újrateremteni, ami nincs már, elveszett. Érettebb asszonyok szoktak talán így a szerelemmel, ahogy ez a nő a kövekkel, a várral, a tornyok falaival, illesztgetéssel, habarcs nélküli óvatos pászítással, csúcsra járva újra, az egekbe jutni fel, vissza. Csak észrevétlenül bele nem ereszkedni ebbe a lápos, süllyedező kismagyar, kisszatmári mélyvalóságba.

Külön művészet jól választani a székhez bútorszövetet, az aranylóan fonákmintának kinéző bordós, ezüstös csíkokat aranyszálak szövik át, folyóméterárban egy kárpitostól rendelem, de a munkát egy harmadik szaki, spéci kárpitos vállalta végül. Külön-külön kifizetve is egy kisebb vagyon, de így együtt végképp elgondolkodom, hogy nem érte volna-e meg venni újat, vagy megkímélt hagyatékból licitálni össze egy garnitúrát a netről.

Az ember mégis ragaszkodik a saját gondolataihoz, úgy értve, a bútorok megformálják az agyat meg a lelked hullámait, amennyiben nem a kínaiaktól vásárolod össze az életed. Gázolajszagú konfekciók világában kellene élnem, pléhhodályokban vásárolni, kínálkozó örök akciós termékek között válogatva, cserélni ugyanolyanra, ami elmállott, elkopott.

Hiába kérted, hogy ápoljam a lelked, húzzalak ki folyton a bajaidból, nekem ezt volt nehéz megérteni, hogy te nem leküzdeni akartad a benned forrongó bizalmatlanságot, érvénytelenségét, reménytelenségét az életnek. Nem azok vagyunk, akiknek képzeljük magunkat, és nem azt mondjuk, ami szorongat, nyomaszt, gyötör bennünket. Félrevezetjük és félreszeretjük egymást öntudatlanul, szeretet helyett, csak a követelőzés, nyomorunk számonkérése marad. Nem vettük észre, hogy mostanra már a bűntudatommal, önfeladó szeretetemmel akarsz kétségbeesetten magadhoz kötelezni. Persze én hibáztam, én bántottalak meg, ott kezdődött minden, hogy volt okom ilyen közel engedni, mindenemet átláttatni veled, hogy megnyugodhass. Röntgenleletté, hullabiztos szolgáddá változtam néhány héten belül –, nekem kellett bizonyítani, szorongani, nem enni, de etetni téged, fogyni, de sugározni világokat, bizonyosságot, akár egy röntgengép.

Aztán most, itt van egy Európa méretű áramszünet: egy kávét sem tudsz lefőzni, megáll a szív, elsötétül a hazádként szolgáló kontinens. Tapogatódzhatsz vakon. Se fűtésed, se fagyód, se szobafény, tévéd nem szolgál tovább, vized nincs, mert nem a közlekedőedények elve szerint éltél, aggregátor húzta fel eddig a vasas vizet a fúrt kútból. Elvek még vannak, elvileg ahhoz tartjuk magunkat, hogy bölcs asszonyom vagy, ahogyan eddig is voltál, de ha ezt kategorikusan jelentem ki, ha kiegyezem ezzel a minőségeddel, oda a halálos szerelem megújult esélye. Márpedig engem a halálos szerelmed érdekel, mit kezdhetnék veled másképp a fennmaradó negyven évre? Ha azt mondom, bölcs asszonyom légy, behúzom a féket, elidegenedsz, persze, azt csinálok, amit akarok, de mit is akarhatnék jobban tőled? A bölcsesség úgyis jön, a szerelem honfoglaló utócsapataként, fáradtan, ahogy a földművesek, állattartók, iparosok vagy hű asszonyok gyermekeikkel, mert új hazába érkezik a kimerült nép.

A fájdalmakkal, félelmekkel szembe kell nézned, mert nincs olyan élet, hogy folyton legyen kiskapu, hogy meg lehessen szökni. Olyankor tegyél le vagyonról, dicsőségről, hatalomról. Bármibe vegyülsz, elgyengít, fölemészt, tönkretesz. A szellem magasabb rendű, mint az anyag, és ha másba adod bele magad, akkor már nem vagy ott, hogy farkasszemet nézhess magaddal, már nem méred a súlyod, nem keresed a rendjét, az életed ösvényeit. Pedig felkészültnek kell lenni, mint nagy csomagokkal a járatlan, vidéki tömegközlekedőnek a leszállásra, minden pillanatban készen a fájdalmakra, készen a vágányok váltására, készen a kilépésre a körkörösen zakatoló szerelvényből.

Isten nem alpinista, túravezető, terheidet cipelő serpa, szabad akaratodból veszíthetsz, sodorhat el lavina, vagy fagyhatsz halálra a legkisebb dombtetőn is. Esztelenül növeszt az ember saját testébe Himalája méretű daganatokat, gejzírforró gyulladásokat, ízületek degenerálódását. Elég egy meggondolatlan, viszonzatlan szerelmes üzenet, vagy egy kiművelt, gyűlöletes gesztus.

Apák... így vagy úgy – Tematikus próza-összeállítás
Emlékszilánkok, monológok, vádak és örömek, hűtlenség és halál: apák a kereszthuzatban.

Belépek a szobába, és tényleg ő az. A szégyenem épp olyan felismerhetetlen előttük, mint a hely, ahol fekszenek, bár a hátamat bámuló nővér előtt minden világos... Mindkét beteg pelenkában és pizsamafelsőben, kitakarózva fekszik. Néznek rám, mint kétévesek a délutáni pihenő után. Katéterek, infúziók és túlfűtött betegszoba. Hol vagyunk már attól, hogy kitagadjon vagy visszafogadjon, számon kérjen, ha leállítom apámat, mikor mértéktelenül inná túl magát a karácsonyi vacsorák után? Tisztelet és lojalitás, akár egy egészségügyi légpumpa, oda-vissza éltető erejű működés. Létezik fenntarthatatlan méltóság, mikor beragad a membrán, túlhabzik a tisztelet. Apám az elmúlt hat évben megtanult valamit a mértékről, egyensúlyról, hibátlan vendég és hibátlan házigazda, hibátlan a szívügyekben és mára pulzuspontos beteglátogató.

A családi háznak, mint bármelyikünknek, megvan a magához való szerve. Fényes nappali, tágas ebédlő, borospince, padlástéri bagolykilátó adja meg az épület szívét, eszét, gyomrát és fénykörét.  Egy fiatal titán csúcsszerve nem az, ami az őszbe vegyült bölcsé. Ezen gondolkodsz, miközben a padlástérben talált tartalékcserepeket illesztgeted a testre: titánok bukását Poszeidon győzelme fölé, cserepek bütykeit a fennmaradt cserepek árkaiba igazítva. Kicsorbult szélek: gyilkos borotvapengék, nincs különbség vérző tenyér és a véres kezek között. Zúg a győzedelmes égi tenger, te pedig mint Jónás, gyomorsavtól áztatott ingben várod, hogy vége legyen ennek a józanná tépázott hánykódásnak. Okádjon ki végre a morajló padlás, marjon föl innen egy létközi álom, emésztősav, részegeket életben tartó ritmusos gyomorrángás! Félig sem megrágott, emésztetlen, bent felejtett gyermekkori felismerés, hogy innen el, ebből a pokolból, élhetetlen világból mihamarabb. És hiába jött bármi felnőtt siker, csalóka szépségfolt, napba nézés: szerelem, család, egzisztencia, státusz és rang, a tudat, mint félúton gombóc, negyven éve fojtogat.

Alig vagyunk babonásak, a konvenciókat, ahol lehet, elkerüljük, ami fontos volt a mi szüleinknek, az másként lett fontos nekünk, saját ritmusunk, habitusunk, ízlésünk, belátásunk szerint. A testvérek meg a saját zakójukba akarnak belenőni, saját csajokkal, saját kitörési pontokkal: cigaretta, zenetanulás, színészet, fotózás, versenysport.

Eltelik négy-öt év, és mások az esküvői divatok, ceremóniavezetések, díszítések, köretek, technológiai lehetőségek. Kicsit ódivatúnak is tűnhetünk már, ha visszanéznénk a VHS- kazettát– ha volna még lejátszó hozzá... 

Valahogy az első csaj jutott eszembe, mármint az az első, akit először vittem haza egy szalagavató bálról, anyámhoz, még tizenöt évesen. Az első alkalom mindent szentségesít, átszakadás a felnőttségbe, akárcsak a házasság. Ki tudja, mi lett azzal a lánnyal mára, mindketten tudtuk, hogy ez nem a szerelem. Én a szégyenletes tapasztalatlanságon akartam túllenni végre, ő valamiféle szentséget szeretett volna megélni a kamasz testeinken keresztül.