Gyárfás Endre

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Idős férfiakkal falatoztunk, iszogattunk, és közben szóba került a kirgizek népi eposza, a mintegy negyvenezer verssoros Manasz. Megemlítettem, hogy láttam Pesten egy színes, csatajelenetekkel dúsított filmet, a Vörös tulipánok völgyét, amely a hősköltemény egyik epizódját dolgozta fel.

Már-már a számon volt, hogy a zavaros történet nemigen tetszett, de, gondoltam, ha ezt elárulom, megsértem a vendégjogot. Jól gondoltam. A mellettem ülő testes férfiú ugyanis átölelt és közölte:

– Én írtam a forgatókönyvet.

Tovább

Tovább

Tovább

„Állandó lakhelye...?” Oda van írva, tessék csak elolvasni! Majd elmagyarázom, hogy miért nem ott...

„Születési helye...” Az egy kisközség, Pesttől úgy hetven kilométerre.  Nem hallottak róla a biztos urak? Semmiről nem híres. Egyszer volt ott egy kettős gyilkosság, úgy tizenöt éve, családi ügy, alig ismertem őket.

Ott, kérem, abban a faluban éltem harminc évig. Onnét jártam a városba, a szakközépbe. Majdnem le is érettségiztem.

Szüleim korán meghaltak. Apám vonatbalesetben, vasutas volt, két vagon ütközője közé szorult, anyám csak úgy, hirtelen betegségben, vagy talán a búbánatban...

Meg is nősültem, falubeli lányt vezettem oltárhoz, tehetős családból valót.

Takaros kis házunk volt, tapasztott fal, cseréptető, magam dobattam le korábban a nádfedelet, amikor munkába álltam, a téesz gépállomásán lettem szerelő. Traktor, kombájn, vetőgép, daráló, teherautó, bármit rám bízhattak a górék.

Tovább

Tovább

Tovább

Három férfi ült a kocsin. Mindhármuknál puska. A legidősebbnek látszó, bekecses, kucsmás, bajuszos ember megszólított. Nem, pontosabb, ha azt mondom: rám kiáltott.

–  Hé, te! Azonnal kössél pórázt a kutyádra! Muflonok járnak a környéken. Nemrég telepítették őket ide.

– Nincs nálam póráz – hebegtem. El nem tudtam képzelni, hogy a kamaszkorú Sajó felfal egy felnőtt muflont.

– Márpedig akkor elbúcsúzhatsz a kedvencedtől. Lelövöm, és kész.

Leakasztotta válláról a fegyvert.

– Törvényesen – fejelte meg az ultimátumot.

Megijedtem. Mintha a dupla cső egyenesen az én mellemnek szegeződött volna. Már az is kétségbeejtő lenne, ha megölnék a „barátomat”. De hogyan magyarázom el a gondno­kéknak, hogy mi történt?

Tovább

Tovább

A „fordulat éve”, 1948 előtt egy-két esztendővel mi, pesti gyerekek még láthattunk valamit a nyugati világból. Ha másképp nem, hát filmeken.

Moziba általában anyámmal jártam. Közel volt a Barlang – később Ady, majd Filmmúzeum, manapság pedig színház. Jó mozinak számított a Fórum – ma Puskin –, az Irányi utcában a ma már nem működő Belvárosi, és a legnagyobb, a Városi Színház, ami ma az Erkel Színház.

Ott láttam A dzsungel könyvét. Nemcsak hogy színes volt, de igazi, élő vadállatokkal és Maugli szerepében a hindu Sabuval mesélte el a történetet. Előtte már olvastam a regényt. Nem láttam sok különbséget az általam elképzelt és a vásznon kúszó, mászó, lapuló, szökkenő négylábúak között.

Tovább

Tovább

A családi legendárium szerint Péter ősei a török kiűzése után érkeztek hazánkba egy morva kisvárosból, ahol tímárok voltak. Egerben telepedtek meg. Az egyik szépapa a protestáns hitről áttért a katoli-kusra, és házasodás révén elérte, hogy a rátarti tímár céh befogadja. Szokás szerint Péter nevű fiának is folytatnia kellett volna a mesterséget, ám kiderült, orra nem bírja a cserzett bőr szagát. Így hát kijárták, hogy a legényke inas – ahogy akkoriban mondták – apród lehessen egy hordókészító kádárnál, vagy ahogy arrafelé mondták, bodnármesternél. A borvidéken kívánatos iparág azután több nemzedék férfiainak adott munkát, szép jövedelmet.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2023