Barcsi Tamás: Embertelenség az együttérzés korában – Filozófiai vázlat a kegyetlenségről. Attraktor Kiadó, Máriabesnyő, 2023, 256 oldal, 3900 Ft

A kegyetlenségnek különösen a nyugati civilizációban napjainkig fennálló problematikáját tematizálja Barcsi Tamás frissen megjelent könyve. A vizsgálódás bevallottan filozófiai szempontú, mindamellett a szerző gazdagon merít a hazai és nemzetközi irodalomtörténetből és a filmekből, illusztrálva, plasztikusabbá téve és értelmezve az éppen tárgyalt, válogatott elvetemültségeket. Kötete elején Barcsi világossá teszi: a kegyetlenség értelmezhetetlen az emberi viszonyokon kívül, mintegy aláhúzva a Sartre Zárt tárgyalás című drámájából elhíresült aforizma  igazságát.

► Farkas Attila Márton: Spiritusz. A Tan Kapuja, Budapest, 2022, 283 oldal, 3500 Ft

A Spiritusz mind formai, mind tartalmi tekintetben méltó őrzője és folytatója a klasszikus európai bölcseleti hagyománynak: öt, más-más alkotói korszakában megírt és eltérő témákat boncolgató esszét, valamint egy kakukktojást, egy sci-fivel fűszerezett, dialógusformába öntött, posztmodern tónusban megszólaló, amúgy sziporkázó „szolipszisztikus rémdrámát” tartalmaz. Utóbbit az irodalmat kedvelők is értékelhetik: Giordano Bruno kivégzése előtti, lidércnyomásos éjszakájának egyszerre baljós és komikus hangvételű, fiktív párbeszédét olvashatjuk az elítélt és inkvizítora között.

► Viktor E. Frankl: Az élet értelméről. Fordította Kalocsai-Varga Éva. Libri Kiadó, Budapest, 2022, 145 oldal, 3499 Ft

Az emberi élet értelmének és értékének alfája és ómegája Frankl szerint az, ha tulajdonképpeni bensőnket, Önmagunkat tudatosan és felelősen felvállaljuk, s ha az életet nem adottságként, hanem „feladottságként” éljük meg. Egy sakkfigura helyzetéhez hasonló szabadsággal. Az életértelem a bennünket folyamatosan kihívások elé állító, privát sorsunk által feltett kérdésekre adott személyes válaszainkban, választásainkban, s az így megvalósuló értékekben teljesedik ki, melyet a lényünktől elidegeníthetetlen, szabad Önmagunk hoz meg. Békeidőkben ez alkotó, aktív és kifelé irányuló módon történhet, embertársainkhoz kapcsolódva, a közösség számára hasznos módon; vagy passzívan, az átélés által, például úgy, hogy szeretnek minket, vagy a természet befogadása, műélvezet révén. S ha minden Egész eltörött már, ha a biztos halállal kell farkasszemet nézni, akkor ez az Önmagunk az, amely tudatosan és szabadon magára veheti elkerülhetetlen sorsát és szenvedését.

► Tornai Szabolcs: Szófia. Gon­do­lat Kiadó, Budapest, 2022, 340 oldal, 3950 Ft

Tornai regényének háromdimenziós mélységét, eleven személyességét kétségtelenül az egyes szám első személyben megszólaló, önfeltáró és önmarcangoló én adja. Ha az olvasó nem különösebben tűnődött el soha létezésének mélyebb értelmén és elkerülhetetlen krízisein, nem tekintett alá sztratoszférai magasságból önnön hangyalétének sürgésére-forgására, megteszi ezt helyette többé-kevésbé átélhető módon az elbeszélő maga. Ez az én esendő, gyarló, kétségekkel teli és szenved.

A Policy Solutions Politikai Elemző Intézet nemrégiben tette közzé tanulmányát, amelyik a honi társadalmi többség értéktérképének kontúrjait vázolja fel (www.policysolutions.hu). Jómagam egyszerre találom érdekesnek és riasztó tanulságokkal szolgálónak e kutatást, tekintettel arra, hogy a kapott eredmények interpretációja már miránk, befogadókra marad: a szikár megállapítások, diagramok és számsorok révén bizony jó néhány elgondolkodtató ténnyel is szembesülhetünk.

Erich Neumann: Mély­pszi­cho­ló­gia és új etika. Fordította Horváth Pet­ra. Oriold és Társai Kiadó, Bu­­da­pest, 2021, 150 oldal, 2940 Ft

Ha meg akarjuk érteni az ember viszályokkal és a háború rémével örökké terhes, konszolidációra képtelen közösségi létezését, akkor – morális értékítéleteinket és prekoncepcióinkat félretéve – mindenekelőtt az emberi tudat természetét, a tudat sajátos működését kell megértenünk. Az ember hasadt lény: Freud rámutatott az egyéni tudattalan túlhatalmára és jelentőségére, Jung kiterjesztette ezt a legtágabban értelmezett emberiségre a kollektív tudattalan fogalmával és valóságával, Neumann pedig továbbgondolta Jung örökbecsű tanait, és levonta a belőlük következő radikális tanulságokat.

Frank Martela: Az élet csodaszép. Fordította Merényi Ágnes. Corvina Kiadó, Budapest, 2021, 184 oldal, 3990 Ft

Könyve elején Martela a létezés abszurditásából indul ki. Nem hamisítja meg az általában vett élet jelentéktelenségének, mulandóságának tényeit, valamint azt sem, hogy minden érték és cél önkényes, így tehát az univerzum maga nem nyújthatja számunkra önmagában az áhított teljességet. Nem baj, mondja a szerző, akire e felismerés nem dermesztőleg hat, hanem épp ellenkezőleg: „én a magam részéről boldogan felhagyok az élet értelmének keresésével azért, hogy az igazán fontos kérdésre koncentráljak: Hogyan éljek értelmes életet?” Tegyük hát a létezés abszurditását és vele metafizikai vesződéseinket zárójelbe.

Salamon János: A modern ész kritikája. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 368 oldal, 3990 Ft

Amennyire kritikus és bizalmatlan a szerző a modern kor emberével (néha szinte viszolygással vegyes megvetéssel ír róla), annyira kritikátlan és bizalommal teli a természetet illetően. Salamon értelmezésében – osztva az antik felfogást – az egyénileg és közösségi szinten is kívánatos emberi minőség, létmód (a szónak legtágabb: intellektuális, morális és esztétikai értelmében) nem az amorális és irracionális természetnek mintegy korrekciójaként tételeződik, hanem éppen fordítva: a természet részeként nekünk magunknak illene egy eleve harmonikus, hierarchikusan szervezett, önmagában jó (morális) és értelmes (logosszal bíró és ésszel felérhető) Egészhez közelítve felnőnünk, így elnyerve ezzel emberi méltóságunkat és értékünket.

Alexis de Tocqueville: A demokratikus despotizmus. Ádám Péter válogatásában, fordításában és elő­sza­vával. Qadmon Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 220 oldal, 3270 Ft

Családi gyökerei ellenére Tocqueville üdvözölte ugyan a demokratizálódás elkerülhetetlen térnyerését (amit ráadásul a Gondviselés elkerülhetetlen eseményének tartott), tisztában volt az előző korok arisztokratikus társadalmainak súlyos igazságtalanságaival, mégis fájlalta mindazt, amit végleg elveszni érzékelt: a káosz veszélyével szemben a kiszámíthatóságot, stabilitást; az egyenlő, de személytelen emberi kapcsolatok helyett az egyenlőtlen (és persze igazságtalan), de meghitt, bensőséges kötelékeket úr és szolga között. Keserűen állapította meg azt az antropológiai igazságot, miszerint az emberek zöme hajlamosabb többre értékelni az egyenlőséget a szabadságnál. Hiszen: „A politikai szabadságot csak nagy erőfeszítések árán veheti birtokba az ember, csakis akkor élvezhetjük, ha előzőleg nem kevés áldozatot hozunk érte” (85.). „A politikai szabadság elvesztéséhez azonban annyi is elég, hogy hagyjuk kicsúszni a kezünkből – és máris odalesz.” (84.)

Georg Simmel: Schopenhauer és Nietzsche. Fordította Berényi Gábor. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020, 230 oldal, 4000 Ft

A szerző pszichologista módszertana minden sajátszerű korlátjával együtt is kiválóan példázza a tényt, hogy nem is olyan régen a pszichológia, a lélektani megközelítés még a filozófiai gondolkodás organikus részét képezte, s korántsem vált el attól úgy és olyan élesen, mint a későbbiekben. Simmel tehát indítékok, motívumok, szükségletek, „ösztönök” nyomába szegődik: a schopenhaueri, illetve a nietzschei gondolatokat nem elsősorban azok plauzibilitása, tapasztalati vagy metafizikai érvényessége alapján elemzi és kritizálja, hanem mindenekelőtt lélektani aspektusból vizsgálja. Simmel finom arányérzékét, szubtilis vizsgálódásait egyszerre jellemzi tárgyilagosság és alig leplezetett személyesség: sem az egyik, sem a másik szellemi nagyság vonzásának sem engedi át magát teljesen, ám nem is hűvös szemlélőként tekint rájuk.